Fotókiállítás 2000 év szakrális építészetéről
„Imádkozz te,” – mondta Hervének a világháború alatt a németországi hadifogolytáborban ottani legjobb barátja, Christian Legrain, római katolikus pap, – „a Jóisten téged jobban meghallgat, mint engem”.
A magyar származású Lucien Hervé (1910-2007) – Le Corbusier egykori munkatársa – az építészeti fotográfia egyik legjelentősebb alkotója. Pályája során a XX. század számos jeles építészével dolgozott együtt és három kontinensen fotózott. Zsidó családba született, fiatal korától szinte büszkén hirdette ateizmusát, élete során mégis rendszeresen felbukkannak az egyház emberei, akik közül többel is szoros barátságot kötött. Gyökerei és politikai nézetei nem jelentettek számára semmilyen akadályt mások kultúrájának megismerésében, a sajátjától eltérő eszmék vagy akár hitek tiszteletében, sőt megértésében. „Kommunista, és közben papokkal barátkozik”– csodálkoztak barátai. Hogy a szakralitás témája mennyire foglalkoztatta, tanúsítja az 1956-ban kiadott La plus grande aventure du monde (A világ legnagyobb kalandja) című első könyve, melyet a le thoronet-i ciszterci apátságban készült fotóiból állított össze, és melyet a szerzetesek imádságos napirendje köré szervezett, valamint az a sok ezer szakrális témájú fotográfia, melyeket utazásai során készített.
Az építészet csendje című kiállítás Lucien Hervé ismert és eddig soha be nem mutatott fotóiból is válogat. Tematikus és életmű kiállítás is egyben, mert a művész legfontosabb témáinak java végigvonul ezeken a felvételeken. Egyesek közülük megrendelésre készültek, de többségüket utazásai, illetve nyaralásai során készítette az 1950-1960-as években. Felfedezhetőek általuk sajátos kompozíciós eszközei, mint a geometrikus elemek kihangsúlyozása, vagy a fény-árnyék játékának kitüntetett szerepe. A felvételeket átható két világháború közötti modernista szemléletről az éles perspektívaváltások és kontrasztok tanúskodnak. A frontális, kiegyensúlyozott kompozíciók megállásra késztetnek, a monumentalitást emelik ki. Anyagain és formáin keresztül a művész az adott mű lelkiségét ragadja meg.
A pannonhalmi kiállítás címében megragadott csend kifejezés Lucien Hervé lényét ragadja meg. Ez az alapállása a másik emberrel szemben és akkor is, amikor felfedezőútra indul. Felesége Jutka, nevetve meséli, hogy egy alkalommal egy japán építészt vártak vacsorára, de neki súlyos fejfájása volt, ezért mindent előkészített, de kimentette magát a háziasszonyi teendők alól. Hallotta a csengőt, a lépteket az előszobában, majd nem értette mi történik. Fél óra múlva belesett: Hervé és építész barátja egy szó nélkül, csendben ültek az asztalnál. Egy jó estét töltöttek együtt.
Hervé csendje a kiállításon a tisztelet kifejezése is. Az emberi teremtő szellem, az alkotás, az önmagát meghaladni epekedő ember vágya előtti tisztelgés. A csend a szükséges lelkiállapot. „Ha látni akarsz, hallgass: a hallás egy lépés a látás felé” – idézi Clairvaux-i Szent Bernát gondolatát. Ebben a figyelő csendben az egyszerűen megragadott formák elkezdik irányítani a szemet, amely nem keresi többé a megértést, sem a biztos támpontokat. Kevéssel is beéri és a teljességet éli át.
Az 1965-től szklerózis multiplexben szenvedő fotóművész számára a kiállítás műfaja új jelentőséget kapott, kiemelkedő fontosságúvá vált. Öt vándorkiállítása megkerülte a földet és ezek közül több Magyarországra is eljutott. Archívuma számos levelet, kiállítástervet őriz, melyek ezek koncepciójáról, sőt olykor a megvalósítás részleteiről is tudósítanak. A dokumentumok nyilvánvalóvá teszik, hogy Hervé számára a kiállítás a nézővel való párbeszéd elsődleges helyszíne. Nem úgy tárja a műveit a néző elé, mint aki műtárgyat hoz, hanem mint aki gondolatait osztja meg. Épületfotói bevallottan szubjektívek, az építmény által kiváltott érzelmeinek a lenyomatai. A kiállítás feltárulkozás, melyben belső világát, érzéseit tárja a közönség elé. Ez az intimitás azonban egyáltalán nem feszélyezi őt.
A kiállítás kiindulópontjául választott szíriai templomok egy korábbi kiállítástervet idéznek. Számos asszociációt tesznek lehetővé és fokozatosan vezetik be a nézőt a kiállítás csendjébe. Hallhatunk puskaropogást, felidézhetjük az utóbbi években felrobbantott templomok feletti fájdalmat is, de a tágas rommezők látványa idővel elcsendesíti ezeket a hangokat. Nagyságuk, határtalanságuk magával ragad és a pusztulás helyett óhatatlanul a teremtés misztériumát juttatják eszünkbe. A tájba illeszkedő geometrikus formák a kezdeti letisztultság képei Hervé számára is. A teltség és az üresség, a gazdagság és az egyszerűség, a fény és a sötét, az anyag és az anyagtalan egyensúlya a teljesség és egység tanúi, egyetemes jelentést hordoznak.
A kiállítás egységei nem szigorú építészettörténeti rend szerint, hanem Lucien Hervé korábbi tárlatainál megismert dialógusra épülve rendelik egymás mellé a fotográfiákat. Felfedezőútra hívnak, megrendíthetnek. Hervé szeme az alakzatok titokzatos felderítése közben végigsimítja a felületeket, körbetapogatja a csipkeszerűen áttört kőfaragványokat és szerethetővé, sőt élővé teszi a rideg követ, a nyers anyagot. Ezek az ismert vagy épp ismeretlen templomok nem engedik, hogy a megszokott módon közelítsünk hozzájuk. Körül kell sétálnunk őket, ráhangolódni a homlokzatok ritmusára, tapogatózva támpontot keresni a sötétben, meglelni a fényforrást, majd közelről szemlélni egyes részleteket. A Hervét jól ismerő Kassák Lajos így fogalmazott: „Lucien Hervé képei láttán számtalan asszociáció születik meg bennünk, hirtelen kíváncsiakká válunk, és megborzadunk a saját vakságunktól, amellyel hétköznapi életünkben tévelygünk”. A klasszikus értelemben vett megmutatás háttérbe szorul, hogy az asszociációk szabad teret kapjanak. A vonalak és ívek, a telített vagy kiüresített tömegek kapcsolatokat keresve átlépnek a képek keretein, újabb és újabb párbeszédet hoznak létre. „Építés közben magamat is én építettem”– összegzi meglátását egyik legkedvesebb szerzője, Paul Valéry szavaival. E kapcsolódás a lényege minden emberi alkotásnak, ez által vezet végig Hervé az építészeten, mint az emberiség történetén.
A képek által kezdeményezett dialógus a művész által kiválasztott, átelmélkedett idézetekkel egészül ki. A saját lelkének épített művek előtti rezdüléseit ugyanis komoly tanulmányok, olvasmányok követték. A személyes átélés mellett az intellektuális elmélyülés is Hervé munkamódszeréhez tartozott. Könyvtárának darabjai hűen tanúskodnak a nagy utazásokat követő otthoni munkáról, az építészettörténeti és irodalmi tanulmányokról. Több ezer gépelt idézet emlékeztet a le thoronet-i ciszterci apátság kapcsán a szent bernáti szerzetesség lelkiségének kutatására vagy az Escorial fotózását követő elmerülésre a XVI. századi misztikus irodalomban. „Remélem, hogy a képek és szövegek találkozása a nézőkben ugyanolyan a meglepetést és örömöt okoz, mint amit ezek az építmények bennem ébresztettek.” Hervé szívesen hozott létre kapcsolatokat különböző korok épületei és gondolkodói között is, legyenek azok keresztények vagy sem. Ezért kísérhetik a szíriai templomokat Le Corbusier szavai, miközben a modern templomok mellett Szókratészt olvashatunk: „Amit megértettem belőle csodálatos. Amit nem értettem meg, az valószínűleg még csodálatosabb”.
Az értés határaihoz Hervé protestáns gyökerű, de vallását nem gyakorló mestere, Le Corbusier is mély tisztelettel közelített. „ A hit csodáját nem ismerem, de a határtalan tér csodáját […] gyakran átélem” – olvasható az 1966-ban a párizsi Louvre egyik szárnyában rendezett posztumusz kiállítása katalógusában. Erre a gondolatra reflektál a fotográfus, amikor az építész la tourette-i domonkos kolostorát kommentálja: „az épület által hordozott harmóniát a határtalan felé nyújtózkodásként lehet megragadni”. Hervé fotóin az ember egyik legmagasabb fokú és legértékesebb képességét, a spiritualitást, vagyis ezt a nyújtózkodást ragadja meg, amikor a fény-árnyék játékának segítségével megszabadul az anyag alkotta határoktól.
Az intellektuális eszmecseréket és kalandozásokat a tárlókban bemutatott dokumentumok elevenítik fel, köztük több könyv és Hervé által írt tanulmány, vagy vele készített interjú is. A kiállítás egy életfordító barátságnak is emléket állít: Marie-Alain Couturier domonkos atya, a haladó szellemű L’Art Sacré című folyóirat szerkesztője irányította el Hervét Le Corbusier-hez. Levelezésük egyszerű, gyakorlati, a korán elhunyt szerzetes kézzel írt levele mégis megindítóan tanúskodik a Hervé fotói iránti lelkesedésről. „Ateista vagyok” – vallotta meg neki Hervé megismerkedésüket követően. „Na és? Én szívesen dolgozom Léger-vel is, aki épp azokért az elvekért lett kommunista, amiért én pap lettem” – válaszolta az atya. Hervé felesége, Jutka máig könnyes szemmel emlékezik meg père Couturier-ről, aki miközben François Mauriac gyóntatója volt és többek között Fernand Léger-től, Henri Matisse-ről, Georges Rouault-tól és Le Corbusier-től rendelt szakrális műveket, a lehető legtermészetesebben vacsorázott az Hervé-házaspárral a hetedik emeleti egyszobás albérletükben felállított kisasztalon.
„Hervé nem hitt az égben, de szerette a fényét” – fogalmazta a megnyitón Philippe Brame fotóművész, Hervé barátja, aki a kiállításon látható fotókat nagyította. Hervé hitét a másik ember szemébe nézve, bele vetett bizalommal élte meg. Emberközpontú fotográfusnak vallotta magát. Szakrális fotóin az égi fény és az emberi tekintet leheletfinoman kereszteződik.
Gebauer Imola
a kiállítás kurátora
Lucien Hervé Elkán László néven 1910-ben születik Hódmezővásárhelyen. 1928-ban Bécsben, majd 1929-ben Párizsban telepedik le. Bekapcsolódik a szakszervezeti mozgalomba, belép a Francia Kommunista Pártba. 1938-tól újságíró és fotográfus. A II. Világháborúban hadifogságba esik, megszökik és csatlakozik az ellenállási mozgalomhoz. A háború után fest, és fényképez. 1949-ben Le Corbusier fotográfusa lesz. 1950–től számos építész műveit fotózza szerte a világon (Alvar Aalto, Marcel Breuer, Kenzo Tange, Oscar Niemeyer, …) 1951-ben felfedezi a dél-franciaországi Le Thoronet ciszterci apátságot, melyről fotósorozatot készít és könyvet ad ki. 1959-ben az Escorialt és a spanyol népi építészetet fotózza. 1962-ben négy hónapon át körülutazza a Földet és a Francia Közel-Keleti Régészeti Intézet megbízásából régészeti ásatásokat fényképez Szíriában, Libanonban és Iránban. 1965-ben megmutatkoznak a szklerózis multiplex első jelei, fokozatosan hátráltatva aktív fényképészeti munkáját és utazásait. Meghal Le Corbusier. 1966-tól betegsége egyre inkább helyhez köti, ezért kiállítások tervezésével és szervezésével, valamint könyvei kiadásával foglalkozik, folyamatosan jelen van a művészeti életben. 1993-tól részt vesz az építész képzésben. 1992-ben megkapja a Becsületrendet, számos szakmai díjjal tüntetik ki. 2007-ben, élete 97. évében 26-án hunyt el Párizsban.
