Ezt a kérdést tettük fel a bencés gimnázium honlapján és buzdítottunk válaszadásra mindenkit, aki ismeri őt. Pár nap leforgása alatt 209-en válaszoltak. Ötvenoldalas dokumentumba szerkesztettük ezeket és adtuk át Ambrus atyának 80. születésnapjára. Innen idézünk pár gondolatot, emléket. A képek és videók után pedig Antal atya köszöntése olvasható.

Szaktanári jelentés 2012 május 21. „Pintér Ambrus az ország első technika- és utolsó fizikatanárainak egyike.”

 

Az én legkedvesebb emlékem Ambrus atyától talán egyedi és kiváltságos. Néha, pár alkalommal beültem mellé a Fabiába és elkisértem vasárnaponként Révkomáromba misézni a filiákba. Számomra lelki feltöltődés volt egy kis utazással egybekötve, feláldozva a vasárnap délutáni szabadidőmet. Bábolna előtt egy hosszú egyenes mellékúton , ahol jobbról-balról erdő volt és a fák úgy álltak, mint a cölöpök, s talán magánút is volt,  számára sokat jelentett,  idézem: „Látod Dávid, itt lehetne gyorsan menni, de nem érdemes. Gyönyörködjünk a természetben, a napsütésben, Isten alkotásaiban. Itt a végtelen hosszú nyugalom. Itt szoktam kikapcsolódni…, ha elhagyom egy kis időre a monostort.”

 

4 éven át jártam Ambrus atya irányítás technika szakkörére, és a szakmai dolgokon kívül egy valami nagyon megmaradt bennem. Ha valami nem úgy működött, ahogy azt elvártuk volna (ami az informatika világában gyakran megesik) a hibát Ambrus atya mindig kihívásnak vette. „Szeretjük a hibákat.” mondta mindig. A hibák számára nem elkeserítőek, hanem bátorítóak voltak. Akadályok, amiket ha megértünk és megoldunk, valami új felismerésre juthatunk. Ez a mentalitás akkor, és azóta is sokat segített nekem nem csak a szakmai, hanem az élet minden területén felmerülő problémák kezelésében.

Természetesen a felejthetetlen mozifilmeket, főképp a szerdai mozikat. Ahogy maga Ambrus atya fogalmazott az egyik Bencés Bál megnyitóján, „ebben az ingergazdag, ám élményszegény világban” csak hosszú évek múltával vagyunk képesek megérteni, hogy valójában mit is jelentettek a gimnáziumi évek.

 

Egy pedagógus óriás. A (vélt, félt) szigor mögött rejtőző végtelen szeretet napszámosa. Tisztelettel és a diákokra odafigyelve nevelt bennünket sokszor csak a puszta jelenlétével, a nem tanításnak szánt megnyilvánulásaival (is). Valamikor 1989-ben a délutáni második stúdiumra felügyelet nélkül maradt az osztály. Fél órán belül komoly hangzavar alakult ki, ki-be mászkálás, vidám kaszinó hangulat. Páran próbálják csitítani a társaságot, de hiába; egyre hangosabbak vagyunk. Egyszer csak nyílik az ajtó, megjelenik Ambrus atya feje. Az ajtóban megáll, be sem lép. Az azonnal beálló síri csendben még visszhangzik egy halálra vált suttogás: “Smasszer (az)!”

Pár másodperc döbbent csend.

Végül Ambrus atya így szól : “Picinyeim! Vizes kézzel kilincset megfogni bunkóság.” És becsukja az ajtót. Döbbent csend, egy másodperccel később a végtelen megkönnyebbülés gigászi feszültsége orkánerejű röhögésben tör ki belőlünk. Soha nem felejtjük el a jelenetet. Minden osztálytalálkozón elmeséli valaki.

 

Szerettem, hogy volt bátorsága mélységében belemerülni egy-egy témába, pl. irányítástechnika, mikrokontrollerek. Ma a legtöbb ember számára a „kütyük” megbonthatatlan fekete dobozt jelentenek, de ő kezdettől fogva nyitottá tette ezeket. Persze emellett hangsúlyozva ezeknek a (szociálisan) hátrányos hatásait is.

 

Köszönöm neki, hogy megmutatta, hogy miképpen lehet repülőroncs-alkatrészekből profi hangosítást eszközölni.

Hol is kezdjem? Harmadikos korunkban kaptuk meg Ambrus atyát fizikafakton. Addig nemigen tudtuk, mi az a fizika, talán nyelvi és fegyelmi okok miatt. És akkor azt mondta atya, „úgy hallotta”, érdemes átismételni az első két év anyagát. Azóta is érzem a kábulatot, hogy ez két hónap alatt hogyan sikerülhetett. Amit addig homály fedett, egyszerre csak kitisztult. Mint kb. kétévente, amikor az ember reggel feljön a faluból, a ködből, és ragyogó napsütés fogadja fenn a hegyen. Matematika-fizika szakos bölcsész, talán ez a pontos foglalkozásbeli definíció. Mint Ottlik Géza. A lényegtelen és a lényeges dolgok félelmetesen egyszerű szétválasztását és annak megfogalmazását – talán ezt köszönöm, irigylem legjobban, mert megtanulni nem tanulhattam meg azon a magas fokon. Legendásak atya józanul egyszerű, vagy inkább kijózanítóan frappáns mondásai. Halálunkig fogjuk idézgetni őket, ebből élünk. Akkora, amekkora köll – mindenki fújja. Itt más erő az úr. Tarthatunk ám pót Mikulás-estet is. Kiolvastátok már az egész világirodalmat? Az egyik kedvencemet már itt hallottam a tanáriban, Magyar Narancsot tartva a kezében: „Ezek azok az ún. liberálisok? Ezeknél én sokkal liberálisabb vagyok.”

 

Tizenkettedikben elhatároztam, hogy indulok a TUDOK-on, ahol középiskolások mutatják be a „kutatási” projektjeiket, és egy egész mókás projektötlettel kerestem meg Ambrus atyát (egy fűtőszálától megfosztott hajszárítóval szólaltattam meg egy PVC tilinkót, és mértem, hogy milyen PWM szintnél melyik felhang szólal meg), akkor is teljes komolysággal állt hozzám. Szabad bejárást adott az alagsori terembe, ellátott a szükséges alkatrészekkel és eszközökkel, illetve hasznos tanácsokkal; és engem borzasztó büszkeséget töltött el, hogy egy olyan ember, aki gyakorlatilag a modern elektronika kezdetétől figyelemmel kíséri a legújabb technológiákat és alkalmazza is őket, egyenrangú félként kezel és segít.

 

A dolgozatoknál többször hajlamos voltam a megoldást túlbonyolítani. Ambrus atya a dolgozatok kiértékelésekor ezt általában a következő módon kommentálta. „Bendegúz! A Boldogasszony kápolnához az Északi-sarkon keresztül is el lehet jutni, de közben lehet, hogy megesznek a jegesmedvék.”

 

Hálás vagyok  a kezdő prefektusként tőled kapott mondatért. 1991-ban a perefektusi ebédlőben azt mondtad, hogy a diákoknak adott szolgálat gyümölcseit inkább a 25. vagy inkább a 30 éves érettségi találkozón lehet tisztábban látni, nem most, amikor elutasítottságtól, meg nem értettségtől szenvedsz.  Már túl vagyok első osztályom 25 éves érettségi találkozóján, beigazolódni látom, amit akkor hallottam. Amikor ezt a mondatot Tőled kaptam, akkor már az ötvenes éveidben jártál, már voltak távlataid. Köszönöm a távlatokat, a türelemre intő mondatod.

 

Cirill főapát pedig így fejezte be köszöntő gondolatait:

„Amikor az egész Konvent nevében kívánom, hogy az Isten éltessen, diákjaid visszaemlékezéseinek sokaságából az alábbit idézem: „A napokban épp eszembe jutott az, hogy milyen jó volna, ha „kitermelődne” egy hozzá hasonló fiatal, motiváló matematika-fizika-informatika-tanár!”

Igen, adja Isten, hogy „kitermelődjön”, sok hozzád hasonló fiatal, motiváló, motivált, tanár, lelkipásztor, szerzetes!”

Antal atya köszöntése

A 80 évvel ezelőtti budapesti születése és rövid Faddon töltött kisgyermekkora után Pápateszérre került, majd ott kezdett felnőtté válni (ezért is tekinti azt „szülőfalu”-jának).

Itt ismerkedett meg a Bakonnyal, és szerette meg ezt a vidéket. Ezt a természet iránti intenzív kapcsolatát diákjainak is átadta – csónaktúrákkal, bakonyi, Cuha-völgyi túrákkal. Ezt később is a találkozókon is a családokkal együtt folytatta.

Pápateszéren részt vett a helyi mozi működtetésében, megismerkedve egyrészt annak technikai hátterével, másrészt a filmek világával. Az ilyen eszközök iránti kíváncsiságának gyümölcseit tudta kamatoztatni később a digitális technika, irányítástechnika szakkörökön. A 70-es években diákjaival egyszerű logikai áramkörökből hálózatokat épített diákjaival, a 80-as években pedig megépített egy modellszámítógépet, ahol többszáz LED teszi láthatóvá a gép minden egyes lépésének működését. (Ez a modellszámítógép szerepelt 1996-ban a Pannonhalma ezeréves múltját bemutató kiállításon is.)

Szabolcs atya nyugdíjba vonulása után Ambrus atya vette át a diákotthoni mozi működtetését. Azóta is jó érzékkel választja ki a diákok érdeklődésére is figyelve a számukra igazi élményt adó filmeket, és vetíti le azokat szerdánként és szombatonként az új Díszteremben.

A középiskolát Pápán végezte, a bencés gimnázium jogutódjában, a Türr István Gimnáziumban. Még élő osztálytársaival, osztályfőnökével évente találkoznak, látogatja őket – elesettségükben is.

A hatvan éve történt beöltözése, majd a teológiai és egyetemi képzési évek után következtek a tanári-prefektusi évek. Öt osztályt kalauzolt el az érettségiig, felvételiig, és azon túl is – esküvők, keresztelők és kisebb találkozók alkalmával.

Oktató-nevelő munkája közben mindig következetes munkára nevelte diákjait, ezt tette a négyéves igazgatói megbízása idején is – az egész iskolára kiterjesztve.

Felvételire készülő diákjai számára stencilezett jegyzetet is készített fizikából, mert nem volt ilyen összefoglaló akkoriban – ezzel segítette a felkészülésüket.

Nemcsak a matematika-fizika órák maradtak emlékezetesek diákjai számára, hanem az osztályfőnöki és csendes órák is – és természetesen a személyes törődés és a velük való éjjel-nappali együttlét. Nagy gonddal készül mindig volt diákjaival való ötéves találkozókra, de közben is figyelemmel kíséri tanítványai sorsát.

A monostorba érkező vendégeket nagy szívélyességgel fogadta, kalauzolta vendégpáteri szolgálatában, de alkalmanként napjainkban is.

A kilencvenes évektől kisegítő lelkipásztori munkát végzett, majd vikárius lett, később két falu plébánosa. Lelkipásztori munkája nyomán szeretik a hívei. Nagy figyelmet fordít az idősekre és betegek problémáira. Tiszaújfalun is folytatja a betegekkel kapcsolatos gondos törődését, – épp úgy mint öregedő barátai és rokonai esetében.

Mi, fiatalabbak joggal tekinthetünk Ambrus atyára (többek között az olvasás szeretetében is), Rá, aki korban, emberségben és a megélt szerzetesi elkötelezettségben előttünk jár.