Virágzik az orvosi zsálya

A zsálya gazdag történeti múltú, napjainkban is fontos gyógynövény, amit már az ókori Egyiptomban is ismerték. A főapátsági Gyógynövénykertben jelenleg is termesztjük a „halhatatlanság füveként” is emlegetett orvosi zsályát, amelyet a kolostori gyógyászatban évszázadokon át használták. Gyógy-, fűszer-, és dísznövényként egyaránt közkedvelt.

Kréta szigetén a Kr. e. 1400-as évekből származó freskón találtak görög zsálya (Salvia fruticosa) ábrázolást. Teophrastus a Kr. e. 2. században feljegyzi, hogy a zsálya csípős, pikáns illatos levélzetét borogatásra, sebek, fekélyek kezelésére és kígyómarás gyógyítására is használták.

A salvia név a latin salvus – ’ép, egészséges’, valamint a salvare – ’megmenteni, gyógyítani’ szóból származik, utalva a növény gyógyhatására. A római forrásokban Plinius tesz róla először említést, több betegség gyógyítására használták. A középkorban vált igazán elterjedt és gyakran használt gyógynövénnyé. A kolostori gyógyászat és a gyógynövénykert egyik állandó növénye. Nagy Károly Capitulare de Villis rendelete 73 gyógynövényt sorol fel, ezek között Salvian néven megtaláljuk a zsályát. A Szent Gallen-i bencés kolostor gyógynövényei között is megtaláljuk Saluia névvel. A 9. században arab orvosok úgy vélték, a zsálya segítségével az emberi élet a halhatatlanságig meghosszabbítható. A hiedelem a keresztes hadjáratok után Európában is elterjedt, ahol a neves salernói orvosi iskola diákjait is erre tanították. Az iskola hexameterben megírt, gyógyászati és irodalmi művében (Regimen sanitatis Salernitanum) szerepel a következő kérdés: Cur moritur homo cui salvia crescit in horto?, azaz: Miért halna meg az az ember, akinek zsálya nő a kertjében?

 

Méliusz Juhász Péter Herbariumában (1578) sállya névvel szerepel: „Ha [z]sállyát megtöröd, iszod vagy megfőzed igen jó méreg ellen, az mellyet, májat, lépet és asszonyember matráját tísztitja, vizeletet indít, havi kórságot indít, vérhas, erőltetés ellen igen jó. Bélt tisztít, ha borba főzed és iszod gyakorta. Étekben is jó enni, főzni.

A növényből lepárolt illóolajról Nadányi János 1669-ben ezt írta: „Kevés, avagy egy kert is nincsen vagy városban, vagy mezőben, melyben zsálya nem volna, melyet salvának hívnak a deákok, hogy salvusokká, avagy egészségesekké tesz sokakat”.

Lippay János (1664) nemcsak gyógynövényként, hanem fűszerként is számon tartja, azaz, amely konyhára való fű, „mind ételekbe, sültekbe, főttekbe, salátákban, borban, sebre és más hidegen állandó húsban, halban igen jó, ha eszeket előbben megfőzik vagy sütik”.

Számos változata ismert, az orvosi zsályát használja a gyógyászat, fűszernövényként a gasztronómia.  Illóolaját az élelmiszer-, az illatszeripar-, és a gyógyászat egyaránt felhasználja. Fő alkotórészei az alfa- és béta-tujon, borneol, cineol, kámfor, pinén, katekincsersavat, keserűanyagot, glikozidát, gyantát, viaszt, tbc-bacilusokra ható fitoncidát és különböző egyéb savakat.

Hatása: gyulladást és izzadást csökkentő, hasmenést gátló, összehúzó és antibiotikus, fertőtlenítő, vizes kivonata hidegen is fogyasztható. Teáját, alkoholos kivonatát öblítőszerként a száj-nyálkahártya gyulladására, fogínygyulladásra, torokgyulladásra használják. Aranyérpanaszok esetén ülőfürdő készítése javasolt. Illóolaj túladagolása, vagy hosszan tartó kezelése a tujon-tartalom miatt nem ajánlott. Várandós nőknek, szoptató anyáknak és alacsony vérnyomásúaknak a zsályatea ellenjavallt.

A Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjében olyan szálas zsálya teát készítünk, amely Reisch Elek egykori bencés-gyógyszerész receptúráiban is szerepelt. Illóolaja az apátsági termékek közül, a Salvia szappan alapanyaga, de mi magunk is felhasználhatjuk különböző kozmetikai készítményekhez, alapanyagként vagy illatosításra.