Pannonhalma
Bazilika 2003

Jn 20,1-9

Húsvétvasárnap

Kedves Testvérek!

A most hallott húsvéti evangélium titokzatos, de mégis bensőséges.

Titokzatos, mert a csodát, Jézus megelevenedését senki sem látta. Mária Magdolna annyit látott, hogy a kő nincs a helyén, de Jézus életre támadását nem látta. Az Úr később egyszerűen megjelenik számukra. Mindenki csak a feltámadás evangéliumának az eredményét, az életre kelt Jézust látta csupán.

A feltámadott Jézus pedig már nem ide vagy oda megy. Nem követhető úgy, mint azelőtt. Megjelenik. Váratlanul ott van középen. A zárt ajtók mögött összejött tanítványok között, az emmauszi úton, a Tibériás tavánál.

Hol tehát? Kik között? Az őt kereső asszonyok között; a tanítványok között.
Azok között, akiket ő testvéreinek nevezett már kereszthalála előtt is, s akikre egy alkalommal így mutatott rá: "mindaz, aki a mennyei Atya akaratát megteszi anyám és testvérem."

Bensőséges történet a húsvéti evangélium, mert Jézus nem a katonáknak, nem a főpapoknak, nem Pilátusnak mutatja meg magát feltámadottként. Pedig mi mennyire szeretnénk olykor ezt: hadd látná meg a világ, azok, akiktől félünk, hogy van Isten, hogy Jézus él... De nem, Jézus csak övéi, közvetlen tanítványai számára jelenik meg, ott, ahol ők jönnek össze.

Ez tény azonban azt is jelenti, hogy a feltámadás csodájának áldása éppen közöttünk teljesedik ki!

És a feltámadás éppen érettünk történik, akiket meghívott, és akikkel változatlanul célja van!

Miért? Miért közöttünk és miért érettünk?

Talán azért is, mert Jézus jól tudja, hogy milyen feszültségek között élünk.

Valóban kötődünk hozzá, szükségünk van rá, rossz nekünk nélküle. Tudja, hogy hálásak vagyunk neki.

De azt is tudja, hogy sokszor, mindezek mellett reménytelenek vagyunk, és kételkedünk. Jól tudja azt, milyen nehéz számunkra a hit és reménytelenség, a bizonyosság és kétkedés közötti vergődés. És az sem ismeretlen előtte, hogy milyen nyugtalanságot jelent számunkra az, amikor tudjuk, hogy mire hívott és küld bennünket és nincsen elegendő erőnk, bátorságunk a feladathoz!

Igaz, a feltámadásról szóló történetekben a titok ezután is titok marad (legalább is addig, amíg Istent színről színre meg nem látjuk és nyilvánvalóvá nem lesz a mennyekben),

Igaz, hogy hívő életünkben mindig lesznek feszültségek küldetésünk miatt - mert tökéletlenek vagyunk - ,

Valamit mégis biztosan ígér az evangélium nekünk:

Azt, hogy a testvérek közösségében! Itt, Igéje és Teste-Vére asztala körül összegyűlő testvérek közösségében, Jézus talpra tudja állítani hitünket; fel tud tölteni annyira önmagával, hogy másoknak is tudunk adni belőle, feltámadásának hírnökeivé tudunk válni.

Épp a János evangéliumában olvasható húsvéti tudósítások tanúskodnak erről a megerősített hitről és arról a folyamatról, amelyben erősödik a hitünk.

Épp itt mutatkozik meg milyen hosszú és változatos az az út, amelynek során az Úr föltámadásának fénylő csodája az ember hitének részévé válik, az én hitem részévé válik.

Ezen az úton sokfajta ember jár!

Először is itt vannak az asszonyok, akik a megfeszített Jézust, gyalázatos kereszthalála ellenére is szeretik és meggyötört testét a romlástól meg akarják óvni; fűszereket, kenetet visznek.

Itt van Mária Magdolna; aki ugyan tanácstalanul áll az üres sír előtt, de nem fojtja fájdalmát önmagába, hanem Péterhez és Jánoshoz viszi azt, megosztja fájdalmát másokkal, közösségével: "Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk hová tették!"

Milyen jó, hogy az úton találkozunk olyan emberekkel, akik egyszerűen hűek ahhoz akit szeretetre méltónak ismertek. Hűek akkor is ha már a sírban fekszik, és senki sem hű hozzá.

Milyen jó, hogy az úton találkozunk olyan emberekkel, akik fájdalmukat, tanácstalanságukat, megosztják másokkal, mert éppen ezáltal adnak ösztönzést arra, hogy más is útra keljen.

Így indul el Péter is és János is a sírhoz. És az ő sietségük versenyfutássá válik. A fiatalabb a gyorsabb, János, aki a szeretete miatt szárnyakat kapott. 

Péter az idősebb, akit talán a felelősség terhe is jobban nyom, később érkezik. De a fiatal mégis vár, átengedi az elsőbbséget az idősebbnek, hogy ő (aki a felelősséget hordozza) ő lépjen be a sírba előbb. Ő (a hivatal képviselője) állapítja meg, hogy sír üres, Jézus nincs ott, de a gondosan összehajtott lepelről megállapíthatja azt is, hogy nem kapkodó sietséggel lopták el a testet.

Milyen jó, hogy az úton találkozunk a fiatalok sodró, magával ragadó lelkesedésével amelyik a közösséget rendeltetéséhez viszi közelebb.

De szükségünk van a józan, a tapasztalatok által beérlelt szemléletre is, amelyik nem engedi, hogy megtévesszék. Szükségünk van az úton a tekintélyre, amely kötelezően szól mindenki érdekében.

A fiatal is belép a sírba - folytatódik a történet.

És megtörténik a következő csoda, ami csak igen nagy szeretetben lehetséges: "Látta és hitt!" csak külső jeleket lát; de szíve megnyílt, hogy az új valóságban hihessen, a megfeszített feltámadásában.

Persze mennyi mindenre van még szükség ahhoz, hogy ennek a pár embernek a hite (Mária Magdolna, Péter és János hite) az egész közösség tapasztalatává erősödjön!?

NAGYON fontos ezt végiggondolnunk, hiszen ez a pár ember mi vagyunk, a pannonalmi bazilika 2003 húsvétját ünneplő közössége, és az ország összes templomában Krisztus feltámadását ünneplő testvéreink, mi együtt vagyunk az a pár ember akiknek a hite kell, hogy erősítse más emberek, kortársaink az egész társadalom hitét.

Hiszen a pannonhalmi húsvétról nem lehet úgy hazamenni ahogy idejöttünk!

Mária Magdolna buzgalmára van szükségünk, aki kutatva indul a sírtól és a kertészben is a Krisztust véli felfedezni.

A közösségre, a testvéri együttlétekre van szükségünk, ahol megjelenhet közöttük az Úr.

Szükség van közöttünk Tamás kétkedésére, hiszen ez eredményezi az feltámadott Úr fizikai közelségének élményét.

Szükség van a csalódott, kétkedő, de mégis együtt maradó emmausziakra, hiszen így tárul fel a történések értelme, a kenyértörés és az írások magyarázata által.

Szükség van az együtt dolgozó emberek közösségére, olyanra, mint amit Péter és halász társai alkottak a Tibériás tavánál, hogy legyenek akik húsvéti evangéliumot örömmel fogadják és annak továbbadását közös feladatuknak, küldetésüknek értelmezik.

Kedves Testvérek!

Ma is, közöttünk is, éppen úgy mint akkor, akkori tanítványai között, kell hogy megtörténjen a csoda, kell, hogy a szívünk megnyíljon a megfeszített feltámadására.  És éppen különbözőségünkben van szükségünk egymásra, hogy a húsvéti titok egyetlen örömhírét újra fogalmazzuk és kortársainknak továbbadjuk.

Szükségünk van az egyház anyai és atyai arcára, a lendületes ifjúságra és a tapasztalt idősekre, a mindent szabályozó hivatalra és a szabad kezdeményezésekre, a magával ragadó lendületre és a higgadt megkülönböztető képességre.

Testvérek!

Végül is egymásra van szükségünk, hogy a húsvét örömhíre életünket behálózza, életünket meghatározó hitté váljon: Jézus él; és mi őáltala élünk!

Ámen!

Cirill atya