Nagycsütörtök

Pannonhalma, Bazilika 2002

Testvérek!

Hagyatékok

Mindannyian ismerjük e világ hatalmasainak impozáns hagyatékát.

A piramisokat, a mauzóleumokat, az emlékműveket, a palotákat: arannyal, ezüsttel, drága anyagokkal ékesítve.

Az örökösök vigyázzák, felújítják, a világ kulturális örökségének tekintik; arra törekszenek, hogy minél több ember lássa azokat, hatásuk alá kerüljenek.

Jézus hagyatéka

Itt ma, mi is hagyatékról olvastunk az evangéliumban, de egészen másmilyenről:

  • az arany és ezüst helyett kenyeret és bort találunk;
  • az ég magasába törő emlékmű helyett a lehajló lábmosás gesztusa áll előttünk.

    Nem kőbe vésve akarjuk megőrizni az idő rombolásától az emlékezetet, hiszen ma újra elevenen hangzik a felszólítás: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"

    Ne fáradjatok bele megtörni a kenyeret és megmosni a másik lábát!

    Mert így válik élővé az emlékezet, így válik halhatatlanná a gesztus!

    Milyen érdekes, hogy a letünt idők monumentális emlékeire rácsodálkozva újra és újra megállapítjuk, hogy ma már képtelenek lennénk megalkotni azokat.

    Az utolsó vacsoráról pedig biztosan tudjuk, minden időben újra megtörténik!

    Nem kell visszarévedni a múltba, a történet újra jelenvalóvá válik, újabb és újabb embereket von be az eseménybe; ma engem és téged!

    Ma, itt velem és veled történik meg!

    Péter és Júdás

    Az evangéliumot hallgatva kép áll össze bennünk az utolsó vacsoráról. Egy hosszú asztal, középen Jézus, körülötte tizenkét férfi, akiket ő hívott meg, akiket ő választott ki, akikre most ráhagyja a kenyértörés gesztusát.

    Idillinek tűnő együttlét, mégis mekkora feszültség húzódik itt, a hosszú asztal különböző temperamentumú, karakterű emberei között.

    Itt van Péter a tizenkettő szóvivője, az emóciókkal telített ember, aki bármikor kész előrántani a kardját, aki könnyen kész fogadkozni. Száz százalékosan akar megfelelni a Mesternek. Követni őt, akár a halálba is.

    De épp ily gyorsan elbizonytalanodik, épp ily gyorsan tagad is.

    Aztán amikor Jézus háromszor kérdezi szeretetéről elszomorodik, rádöbben tettére, és nem szégyelli megsiratni tagadását, képes elfogadni a megbocsátást.

    Péter hibákkal, de erényekkel teli ember is egyszerre.

    Itt van Júdás is. Őt is arra választotta ki Jézus, hogy tanúskodjon róla. Három évig a tanítványok szűkebb köréhez, a tizenkettőhöz tartozik ő is. Még árulása pillanatában is "barátomnak" szólítja Jézus. Talán nagy terve lehetett Jézussal; azt akarhatta, hogy messiási küldetését mielőbb keresztülvigye, "csapjon a lovak közé" valamifajta látványos, eredményes emberi eréllyel! De az erély helyett tehetetlenséget tapasztal. Mintha Jézust elsodornák az események: hát így nem lehet megváltani ezt a világot, gondolhatta. És elveszíti a mesterbe vetett bizalmát, elveszíti vízióját, talán életének értelmét is, ezért dobja el magától.

    Miben különbözik ez a két ember egymástól? Mindketten vétkeztek, az egyik megtagadta a másik elárulta!

    Igen mindketten vétkeztek, de mégis az egyik megsiratja bűnét, elfogadja a megbocsátást, önmagára talál Jézusban és mint az egyház első pápája hal meg.

    A másik, mert csak önmaga körül forog, csak saját tervére figyel végig; elveszíti az arcát, így aztán árulóként hal meg.

    Az én helyem

    Én vajon hol állok?

    Rajtam áll, hogy a két pólus közül melyiket választom. Tagadás és árulás (bűn) van az én életemben is. De mennyire tudatosult bennem, hogy a Krisztus, megbocsátó erejével jelen van az Egyházban, a másik emberben, a társamban?

    Mi adja biztonságomat, min nyugszik emberi egzisztenciám?

    A Krisztus mások által közvetített bocsánatán, vagy a másoktól kapott ezüstön?

    Mit találnak az utánunk jövő nemzedékek a mi kereszténységünkből?

    Testvérek!

    Valaki azt írta: "Isten kevés eszközt adott egyháza kezébe: kenyeret és bort, vizet a keresztséghez, olajat a megkenéshez, a kézrátétel gesztusát, szavakat, az igét amely szíven talál."

    Kevés ez az eszköz, de mégis nagyon sok, éppen elég az üdvösséghez!

    Rajtunk mai keresztényeken áll, hogy mit választunk, mit hagyományozunk át az utánunk jövő nemzedékeknek.

    Csak fényes, hatalmas emlékhelyeket; vagy pedig Isten lábmosásra felénkhajló gesztusának élő, elevenítő példáját is?

    Kérdezzünk meg hát magunktól: Mit cselekszünk az ő emlékezetére?

    Cirill atya