Főtisztelendő Főapát úr, kedves pannonhalmi Atyák és Testvérek!
Kedves Tanárok és Fiúk!
Kedves Testvéreim, Mindannyian!

Nagy öröm számomra, hogy a 2000. jubileumi esztendejében meghívást kaptam Pannonhalmára, hogy veletek ünnepeljek és szóljak hozzátok. A középkori hagyomány szerint Szent Márton, aki később Tours püspöke lett, Pannonhalma közelében született. Az ő személye kapocs püspöki városom, Mainz és Pannonhalma között is - Márton Mainz városának és a több mint ezeresztendős dómnak is a védőszentje. Egyházi iskolák is vannak, amelyek az ő nevét viselik. Azért szeretnék mindannyitokhoz, különösen is fiatal testvéreimmel szólni ma, hogy elmondhassam, miért olyan fontos Márton személye számunkra. Márton alakja évszázadok át lelkesítette az embereket, és a legkülönbözőbb korokban tett rájuk mély benyomást. Ma sincs ez másként. Sőt, az az érzésem, tisztelete és mindazok a szokások, amelyek ezt a tiszteletet övezik, nálunk újult erővel törnek a felszínre. Ünnepén előadjuk Márton és a koldus találkozásának jelenetét, a gyerekek fáklyákkal, mécsesekkel körmenetet tartanak. És ezek a szokások nemcsak a hívők, hanem az Egyházon kívül élők számára is fontosak. Szent Márton jelen van mindennapjainkban, jobban mint gondolnánk. A régi időkben Márton ünnepe - mint a tél kezdete - volt az a nap, amikor a parasztgazdák napszámosaikat kifizették és elbocsátották. És mivel már közel volt az advent és a karácsony, ezen a napon kezdődött a böjt. Rengeteg hagyomány, szokás kötődik ehhez a naphoz. Persze ezek sokszor nem állnak közvetlen kapcsolatban Szent Márton személyével, ünnepe mégis fontos, amely önmagában is figyelmet érdemelhet és érdeklődésünkre tarthat számot. Képzőművészeti és az irodalmi alkotások egész sora kötődik ehhez az ünnephez. Hány és hány festmény örökítette meg az amiens-i városkapuban lejátszódó jelenetet, amikor Márton kardjával kettéhasítja katonaköpenyét és annak felét a koldusnak adja. Csupán a mi mainzi dómunkban harminc Márton-ábrázolás van - kezdve a tető lovasától egészen a sekrestyéig. És most tegyük fel a kérdést: miért vonzó Márton alakja a ma embere számára? -Mindenekelőtt, mert az emberi élet ősgesztusában látjuk magunk előtt: Márton oszt, megoszt, szétoszt. De nem olyasvalamit, aminek sem az ő, sem a mi számunkra nincs különösebb értéke. Köpenyét osztotta meg, vagyis azt adta oda, ami saját magának is fontos volt, és ami számára is védelmet, biztonságot jelentett. Egy kardsuhintással kettévágja a köpenyt, és annak adja felét, akinek szüksége van rá. E gesztusban Jézus tanítása - "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" - sajátos módon ölt testet. Szóról szóra ez történt: úgy szerette a másikat, mint saját magát. Amikor osztozásról beszélünk, valami egészen más szokott eszünkbe jutni. Mert mit osztunk meg? Megosztjuk a zsákmányt, megosztjuk azt, amit másokkal közösen szereztünk, vagy talán amit megtermeltünk. Amiből sok van, azt szoktuk megosztani másokkal. De Márton nem így csinálja: önként adja oda, ami az övé, azt, ami számára is nélkülözhetetlen és fontos. Az emberek fölfigyelnek erre, mert ilyesmiben ritkán van részük. És évszázadokon képesek őrizni lelkükben, családjukban és a társadalomban. Hatékony kép ez, amelynek ma különösen is fontos üzenete van számunkra. Azt a kérdést teszi fel, képesek vagyunk mi is úgy osztani, ahogy azt Márton tette. Mi teszi hát érdekessé ma a mi számunkra Márton személyét? Korának gyermeke, de üzenete a mának is szól. Márton sajátos aktualitását három szempontból szeretném most megvizsgálni:

  1. Márton szerzetesként, Isten embereként példaadó volt. Ugyanakkor teljesen híveinek élt, püspökként teljes felelőséggel gondoskodott róluk. Mozgalmas életében rendkívül sokat volt úton. Akarata ellenére - mivel apja is magas rangú katona volt - 15 évesen katona lett. Már ekkor inkább szeretett volna szerzetes lenni. Nem volt egyszerű helyzet számára, hiszen magas rangú tiszt fiaként arra volt kötelezve, hogy 25 évig katonáskodjék. Katonatársai szerették, és nagy jövő várt rá. Aztán mégis sikerült elhagynia a katonaéletet. Ez a fiatalember határozottan akart valamit. Jézus Krisztusba vetett hitét mindenek elé helyezte. Így érte el, hogy egyrészt mindazt meg tudta őrizni, ami egy magányosan élő szerzetesre jellemző volt: az imádságot, az Istennel folytatott bensőséges párbeszédet, szigorú, fegyelmezett életvitelt, ugyanakkor pedig szeretetével és irgalmasságával teljesen az emberek pásztora tudott maradni. Ez abban a korban, hogy valaki így élje meg a szerzetességét, és közben pedig vállalja a lelkipásztori munka sokszoros nehézségét, csodának számított.

Kedves Testvéreim, ebből mindannyian tanulhatunk. Az imádság, a csend, az elmélkedés és Isten imádása életünk része, nem szabad lemondanunk ezekről. Aki Szent Márton életét megfigyeli, nem azt érzi, hogy ne lett volna ideje összeegyeztetni az imádságot és a mindennapok kötelezettségeit. Senki sem gondolkodhat úgy: sok a dolgom, nincs időm Istenre. Szent Márton radikális példát adott: Az ima és az élet mindennapi feladatai nem állnak ellentétben egymással. De Márton nem is keverte össze a kettőt. Volt ideje az Istenre, és volt ideje az emberekre. Kortársainak az volt a tapasztalatuk vele kapcsolatban: van egy ember, aki példát mutat, van egy ember, aki megmutatja, miként kell ott és akkor az evangélium szerint élni.

  1. Szent Márton a felebaráti szeretet és az igazságosság embere volt. Ismerjük a jelenetet, amint köpenyét megosztja a didergő koldussal. Ez a kép mindent elmond arról, hogy Márton korában miként gondolkoztak a szenvedőkről. Márton meg volt győződve, hogy Isten előtt minden ember értékes és fontos. Ő maga mindenkire gondot viselt: a vidék szegényeire, a foglyok, még a betegekre is. Katonaként megtanulta, mi a teendő a gyakrabban előforduló betegségekkel. Nem átallotta és nem sajnálta az időt, hogy maga ápolja a betegeket. A szenvedő Krisztust látta bennük, és gondozásuk közben az ő szavára gondolt: "amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem cselekedtétek". Jézustól nyert erőt mindehhez, és ezt az erőt tudta közvetíteni másoknak is. Mártont kortársai csodatévőnek tekintették, olyan embernek, aki betegségeket tud gyógyítani. Különleges erő áradt belőle. Megkapta a gyógyítás ajándékát. Egészen biztos, hogy ez is hozzájárult, hogy annyian és annyira tisztelték őt.

Az emberek iránt érzett irgalma és szeretete azonban nem csak betegségekre, nyomorúságra és szenvedésre vonatkozott. Különös érzékenysége volt az igazságosságra. Így aztán nem egyszer közbenjárt sokakért, akiket az uralkodónál vádoltak. Például itt van az a történet, amikor a császár egy spanyol püspök ellen kemény ítéletet hozott. Véleménye szerint a püspök eltért az igaz hittől. Azzal vádolták, hogy a teremtést és a természetet nem tekinti Isten ajándékának. Még azt is híresztelték róla, hogy nem tekinti jó szemmel, ha az emberek megházasodnak. Ez az avilai püspök szigorú aszketikus életet élt. Bár Márton is szigorú és aszketikus életet élt, mégis sok tekintetben más véleményen volt, mint spanyol püspöktársa. Ő szerette a természetet, és abban mindig Isten kezenyomát fedezte fel. Ennek ellenére a császár előtt védelmébe vette az avilai püspököt és tanítványát, mivel érzékeny volt az igazságra, és az volt a véleménye: a császár nem vádolhat püspököt annak hitbéli meggyőződése miatt. Az állam nem illetékes abban, hogy a hit dolgaiban ítéljen. Ilyen volt igazságérzete. Márton nagy szeretettel és irgalmassággal karolta fel a szenvedőket és betegeket, de azt is tudta, társadalmi szinten ennél többre van szükség. Kellenek törvények és intézmények, amelyek biztosítják az igazságosságot. Élete utolsó éveit egy széthulló világban élte. E nehéz és bizonytalan korban sokan fordultak tanácsért a püspökökhöz, mert ők még fáradhatatlanul küzdöttek az emberek jogaiért és az igazságért. Mártonhoz is sokan zarándokoltak. Segítséget kaptak tőle. Megérezték, hogy olyan ember ő, aki segíteni tud.

  1. A harmadik és utolsó gondolat: Márton küzdött az egyház szabadságáért és függetlenségéért. Már láttuk milyen bátran szót emelt a spanyol püspök érdekében a császárnál. Nem volt ez veszélytelen számára. Ugyanakkor aggódott az egyház jövőjéért. Márton Konstantin császár után élt. Konstantin tevékenysége révén az egyház társadalmi helyzete alapvetően megváltozott. A császár különleges módon ismerte el az egyházat és különleges jogokat is biztosított számára. Ezt látva Márton és néhány püspöktársa attól kezdett félni, hogy az egyház túlontúl kiszolgáltatottá válik az államnak. A szerzetest látjuk most, aki lelkének minden erejével függetlenségre törekszik, és nem fogadja el azokat a játékszabályokat, amelyeket a társadalom diktálni szeretne. Az egyházat a maga útján akarta vezetni, bár tudta, hogy minden emberről gondoskodnia kell, és hogy nem mondhat le a társadalommal való együttműködésről. Márton az egyház szabadságáért harcolt, és próbálta megakadályozni, hogy az ebben a világban rendezkedjék be. A napnál világosabban látta ennek káros következményeit. - És ezt mi is jól ismerjük.

Kedves Testvéreim! Napjainkban az élet sok tekintetben megváltozott. De Márton püspök és kortársai bizonyos kérdésben számunkra is alapot vetettek. Ha az állam és az egyház viszonyáról kell döntenünk, nem feledhetjük el, hogy számunkra elenegdehetetlen mind a szabadság, mind pedig az együttműködés. Szabadságra és függetlenségre van szüksége az egyháznak, ahogy azt Márton is látta. Ugyanakkor szükség van a teljes ember szolgálatában vállalt együttműködésre is pl. az egészségügyben, az oktatásban vagy a szociális munkában. Ezért joggal ünnepeljük ezt a Mártont, kedves testvéreim! Hála Istennek, Márton ma is sokaknak ad példát a hívő életre, de példaként áll előttünk az állam és egyház kapcsolatának újraalakításában is. Köszönjük meg ezt a szentet Istennek, és kérjük, hogy - az ő nyomában járva - ne valljunk csődöt feladatainkban. Mert mindarra, amit tőle tanulhatunk, szükségünk lesz majd az új Európában is. Amen.

Dr. Karl Lehmann mainzi püspök, a Német Katolikus Püspökkari Konferencia elnöke prédikációja Pannonhalmán 2000. Szent Márton Napján.