Máté és Márk evangélista egyaránt hírt ad róla, hogy a két testvér - Jakab és János - azt kérik Jézustól: egyikük jobbján, másikuk balján üljön eljövendő országában. Jé-zus válasza: Nem tudjátok, mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy igyatok abból a kehelyből, amiből én iszom? A két tanítvány magabiztosan válaszol: Készek va-gyunk. (Mk 10). A korabeli nyelvhasználat szerint: valakivel egy kehelyből inni egyet jelentett annak sorsával is azonosulni.
Kedves Testvérek! A mai nagypénteken mindannyian - bizonyára elmélyültebben, mint máskor - feltekintünk a Fájdalmak Emberére, a kereszten függő Krisztusra. Dur-va fagerendához szögezett kezét tárja ki feléd, felém, mindannyiunk felé. És eszünkbe jutnak szavai: Ha majd felmagasztalnak - az eredeti arám szöveg szerint - "felemel-nek" a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32). Vajon gondoltunk-e már rá, gondolunk-e rá, hogy ez a felemelés, felmagasztalás még nem a dicsőség trónjára, ha-nem az ő keresztjéhez való meghívást jelenti? Meghívás a Fájdalmak Emberéhez, az ő keresztjéhez, hogy ahhoz kapcsolódva, ki-ki az ő szenvedéseiből valamit vállalva, va-lóban eljuthasson - vele együtt - dicsőségébe.
Vállaljuk-e, hogy Krisztus kelyhéből igyunk? Urunk kelyhe - a szenvedés kelyhe. Rosszul értelmeznénk, megcsonkítanánk azonban ezt a Krisztus által vállalt és átélt szenvedést, ha csakis fizikai, testi kínjaira gondolnánk. Jézus kelyhe, melyet fenékig ki kellett innia, nemcsak a szörnyű ostorozás, majd a keresztre szögezés volt. Szenvedé-sének keserű italát már a getszemáni kertben, vért izzadó gyötrődése alatt kezdte ki-üríteni. S bár könyörgött mennyei Atyjához - hogy ne tette volna, hiszen hozzánk ha-sonlóan valóságos, a szenvedésektől félő ember volt, - könyörgött, hogy Atyám, vedd el tőlem ezt a kelyhet. De mindjárt hozzátette: ne az én kívánságom, ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd. Ki tudná megmondani: vajon mitől félt, gyötrődött jobban: a kereszt kínjaitól, vagy a szörnyűséges elhagyatottságtól, magára maradottságtól? Ha-lálosan szomorú a lelkem - mondotta Jézus a getszemáni majorban. Kínlódott már ott és akkor, mert barátai, tanítványai magára hagyták. A keserű kelyhet fenékig kiinni kész Jézus ott térdel a getszemáni kertben - egyszerre élve át lelkében az elhagyatott-ság és a közeledő testi szenvedés gyötrelmeit. Azt hiszem, ott, abban a majorban Urunk Jézus, miközben gyötrődésében vért izzadt, lelkében már véghez vitte a meg-váltás művét.
Kedves Testvérek! Minderre gondolva - legalább néhány percig - tekintsünk kissé mélyebben magunkba. Ha tőlünk kérdezné meg itt és most Jézus: készek vagyunk-e megosztani vele az Ő kelyhét: elhagyatottságát, magányát, lelki gyötrődéseinek keserű italát? Nemcsak a fizikai szenvedéstől riadunk vissza - bár az borzalmas volt az ő számára és szörnyűséges lehet ma is bárki számára. De az már a "vég" volt, vagy ahogy Jézus mondotta: a "beteljesedés". Ehhez mindnyájan - ki így, ki úgy - de elju-tunk. Jézus kelyhének vállalása, kiürítése ott kezdődik, és tart talán hosszú időn át, amikor gyötör a teljes magáramaradottság, a magány, amikor lelkünket mélységes szomorúság tölti be. Tudjuk-e, akarjuk-e Jézus kérdésére mi is vállalni ennek a ke-helynek "ízlelgetését" egészen addig, míg azt - ki gyorsabban, ki lassabban - kiürít-jük? Ezt kérdezte akkor Jézus két tanítványától és ezt a kérdést teszi fel itt és ma - ki tudná megmondani, vajon hányadszor - nekünk is.
Kedves Testvérek! A mai nagypénteken lélekben menjünk mi is a getszemáni majorhoz, és Jézussal együtt könyörögjünk mennyei Atyánkhoz: Ha lehet, ne érjen el, vagy múljék el a felénk nyújtott kehely - mindaz a rossz, testi-lelki kín, ami még vár ránk. De - tegyük ezt is hozzá - legyen erőnk Jézussal együtt kimondani: Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd! És valahogy így imádkozhatunk: Istenem, engedd megértenem, hogy saját getszemáni kertem napjainak, óráinak, gyötrődése - miként Fiadnak, úgy nekem is - mindig szent órám legyen. Segíts megértenem, hogy életemet nem a vaksors, nem is az emberi rosszakarat, irigység, netán gonoszság, vagy valami tragikus véletlen vezeti. Jóságos Atyám, életem a Te kezedben van. Legyenek az én getszemáni óráim a kegyelem órái. Lehet, hogy sokszor el fogom még mondani: Atyám, vedd el tőlem ezt a kelyhet, - de Fiaddal, Jézussal én is mindig ki akarom mondani: Legyen meg a Te akaratod.
Urunk Jézus! Tudjuk, mindenkinek, aki hozzád tartozik, el kell fogadnia az oda-nyújtott kelyhet. Ezt tetted te is, a bűntelen, az ártatlan. Mennyire inkább sorsom, fela-datom, kötelességem ez nekem, a bűnösnek, a gyarlóságok terhét hordozó embernek. Uram, te tudod, hogy gyengék, esendők és mindenféle testi-lelki szenvedéstől irtózó emberek vagyunk. Csakis a te erődben válhatunk képessé, hogy legyőzzük gyengesé-geinket, kiürítsük az odanyújtott kelyhet. Urunk Jézus, amikor az olajfák hegyi órák meglátogatnak, - légy velünk. Ha Atyád rendelése számunkra túl nehéznek tűnik, - segíts, erősíts minket. Ha a szenvedés idején hitünk fénye már csak pislákol, bátoríts minket. Ha majd gyötör a halálfélelem, állj mellettünk. S miután az Atyádtól neked, nekünk, mindannyiunknak nyújtott kelyhet fenékig ürítettük, - légy vezetőnk a nagy úton, vigyél haza minket.
Dr. Szennay András prédikációja