Ádvent II. Vasárnapja

Krizosztom atya gyertyagyújtási beszéde

Merengve tekintünk az ádventi koszorú előbb egy, majd kettő, három, s végül négy gyertyájának lángjába. Az a megszokott, mégis mindig új és különös érzés vesz erőt rajtunk. Az a bizonyos érzés, amit jó érezni, ami elmondhatatlan, leírhatatlan. Újra és újra minden ádvent során előjön. Olyan kicsit ez az egész ádvent, mint egy álom: az ember elalszik, s amikor felébred már karácsony van. Egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy elmúlt felettünk ez a négy hét. És vajon történik-e alatta valami, vajon álmodunk-e alatta valamit? Talán nincs is olyan ember, akit ne furdalna a lelkiismeret, aki azt mondhatná: az ádventet a megfelelő módon töltöttem el. Sokkal erősebb az elégedetlenség érzése: idén sem sikerült, most sem sikerült, most sem tudtam odafigyelni, most is elmúlt anélkül, hogy tettem volna valamit. De hát vajon mi az, amit meg kell tennem?

Milyen furcsán is hangzik a mai napon az evangéliumnak ez a mondata: Térjetek meg, mert közel van az Isten országa! A mondat első fele - a megtérés - bűnbánatot, hibáink felett érzett szomorúságot sugall. Hangja az elesett ember hangszíne. A mondat másik fel pedig paradox módon éppen ellenkezőleg: telve van reménnyel, telve van türelmetlen, szinte toporzékoló várakozással, tele van fénnyel: mert közel van az Isten országa. Igazán csak az az ember tudja siratni a saját nyomorúságát, aki tud egyben az Isten országának jelenlétére is gondolni. Nem holmi büntetéstől való félelem, hanem a valódi boldogság utáni vágya miatt tud sírni és sóhajtani oly gyakori elesései miatt. De fordítva is igaz: örülni teljes szívéből csak az az ember tud, aki tudja azt is, hogy mi a mélység, mit jelent elesettnek lenni, mert elsősorban a saját magáról tudja, mennyire szüksége van neki magának a bűnbánatra és a bocsánatra. Talán nem is kell tennem most ádvent idején semmi mást, csak engednem kell, hogy a lelkembe hatoljon Isten országának közelsége, sőt jelenléte, hagynom kell, hogy megérintsen, a csend, a sötétségben világító gyertya fénye, egy szó, egy hang.

Elég, ha át tudom magamat adni az Istennek és azt mondani: Istenem, alkoss engem a Te képedre és hasonlatosságodra, alkoss engem olyanná, amilyenné Te szeretnéd, hogy legyek. Valósítsd meg bennem és rajtam a Te rólam álmodott álmodat. Add, hogy ha bár nem is értek sok mindent és képtelen vagyok az eszemmel átfogni sok mindent az életemben, mégis mindig szilárdan tudjam hinni, hogy Te formálsz engem, s azt akarod, hogy boldog legyek már itt ezen a világon, azok között, akik között élek, azokkal együtt, akik szeretnek engem, s akiket én is szeretek, és szeretni akarok. Add, hogy tudjam siratni a bűneimet, de tudjak mindig örülni annak, hogy Te sohasem mondasz le rólam, bármennyire is eltávolodnék Tőled.

Talán az igazi megtérésünk nem hangos szavakkal, nagy jelenetekkel, látványosan megy végbe, hanem egészen csendben, egészen észrevétlenül, egészen a hétköznapok során, egészen hétköznapi eseményekben, egészen hétköznapi emberekkel való találkozásainkban. Amit mi tehetünk az ennyi: teljes mértékben nyitottá tesszük szívünket és beengedjük közénk az Isten országát, amely így válik - a szó szoros értelmében - valóban közelivé a körülöttünk élők számára.

Aztán egyszer csak majd 4 gyertya ég már az ádventi koszorún, és egyszer csak felébredünk majd az álomból. Karácsony lesz, és talán nem tettünk egész ádventben semmit. Habár - persze, ki tudhatja? Talán mégis? Szép álmokat!