Pannonhalma,
2003.december 21.
"Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézi malommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik."
Vajon te leszel az, aki felvétetsz, és én, aki majd otthagyatom? Vagy esetleg fordítva: engem fel, és te maradsz ott? - Egyre csak az jár a fejemben, hogy van-e ilyen. Lehetek-e én fenn a bárkán, vagy lehetsz-e te, lehet-e bármelyikünk úgy, hogy közben látja, hogy a másik sorsa a pusztulás? Állhatunk-e úgy, hogy egyikünk kint, a másik bent - tudva azt, hogy ez már mindörökre így marad? El lehet-e felejteni odabent a kintrekedtek riadt tekintetét, el lehet-e feledni, amikor a halálfélelem kiül egy arcra? És van-e kintrekedt, aki bele tud törődni abban, hogy előtte mindörökre bezárult az ajtó? Hogy ő már soha többé be nem léphet? - Dönthet-e egyáltalán erről az ember?
Jézus Krisztus, az Atya fölénk rajzolt szivárványa óta nem arról van-e szó inkább, hogy ha te bent, én meg kint, akkor addig jár körbe a bárka, amíg én is nem lehetek bent. - És ha fordítva, akkor ugyanígy. - Mert őrzője vagyok testvéremnek. (vö. Ter 4,9) Akaratom ellenére is. És minél inkább szembesülök saját felelősségemmel, annál inkább felelőssé válok. (Lévinas) - Ez a felelősség azonban egyre kevésbé jelent hatalmat, erőt. - Egészen erőtlennek és gyengének kell leni ugyanis ahhoz, hogy véletlenül se csukjuk be az ajtót a másik orra előtt. Egyikünk sem mondhat le a vágyról, hogy együtt legyen a másikkal. A vágy pedig nem más, mint hogy többet gondolunk annál, mint amennyit gondolunk. A vágy az, hogy nem hisszük el a rosszat, nem hisszük el, hogy a másik dönthet úgy, hogy soha többé nem akarja a jót, hogy mindörökre megelégszik a végessel, hogy elhatárolja magát a végtelentől. - De azt is mondhatnám: A vágy pedig nem más, mint hogy többet gondolsz a másikról [adott esetben: róla vagy rólam] annál, mint amennyit gondolsz. A vágy az, hogy nem hiszed el a rosszat, nem hiszed el, hogy bármelyikünk is dönthetek úgy, hogy soha többé nem akarom a jót, hogy mindörökre megelégszik a végessel, hogy elhatárolja magát a végtelentől...
"Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézi malommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik."
Vajon te leszel az, aki felvétetsz, és én, aki majd otthagyatom? Vagy esetleg fordítva: engem fel, és te maradsz ott? - Egyre csak az jár a fejemben, hogy van-e ilyen. Lehetek-e én vagy te fenn, lehet-e bármelyikünk úgy, hogy közben látja, hogy a másik sorsa a pusztulás? Állhatunk-e úgy, hogy egyikünk kint, a másik bent - tudva azt, hogy ez már mindörökre így marad? El lehet-e felejteni odabent a kintrekedtek riadt tekintetét, el lehet-e feledni, amikor a halálfélelem kiül egy arcra? És van-e kintrekedt, aki bele tud törődni abban, hogy előtte mindörökre bezárult az ajtó? Hogy ő már oda soha többé nem léphet be? - Dönthet-e egyáltalán erről az ember?
Van-e/lehet-e a kereszténynek a más hivatása a világban, mint hogy nem hiszi el a rosszat, hogy nem hiszi azt, hogy miközben a világ elpusztul (háború, terrorizmus vagy különféle csapások áldozata lesz), ő megmenekülhet úgy, hogy közben kibújt a felelősség alól. Hiheti-e bármelyik keresztény, hogy megtalálja őt bárka, ha elhagyja őrhelyét? - És hiheti-e bármelyikünk is, aki családban vagy közösségben él, hogy üdvözülhetünk testvérünk nélkül? De az is ugyanilyen valószínűtlen, hogy nélkülünk üdvözülhet testvérünk. Hogy van/lehet üdvösség a hiányunk, távolmaradásunk okozta sebbel. Hogy egyszer s mindenkorra elfeledhetők vagyunk. - Mindazoknak, akiket az Isten valamiképpen egymásnak adott, vágyniuk kell arra, hogy másik egyetlen pillanatig se legyen annyi, amennyinek esettségében látszik. - Ezt azonban csak akkor leszünk képesek megérteni és valóságként élni, ha úgy vagyunk őrzői testvérünknek, hogy közben vállaljuk az erő erőtlenségét - és az erőtlenség erejét. Mert csak így lehetünk eléggé gyengék ahhoz, hogy véletlenül se csukjuk be az ajtót a másik orra előtt.
"Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézi malommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik."
Én úgy hiszem, lázadásunkat akarják kiprovokálni Jézusnak ezek szavai, és igazában legfőbb céljuk, hogy mélységes alázatra tanítsanak bennünket.
Az idei advent utolsó (megelőlegezett) gyertyagyújtásán arra kapunk bíztatást általuk, hogy higgyünk egymásban, higgyük, hogy minden emberi lény [minden felebarátunk, minden ellenségünk, minden testvérünk, minden rágalmazónk] végtelen. És mindennek, ami végtelen a bárkában a helye. És a karácsonykor kezdődő élet- és megváltástörténetnek legnagyobb üzenete éppen az: Isten döntött: eljön, hogy megkeresse azt, ami elveszett; azt, aki elcsatangolt; azt, aki erőtlen; azt, aki gyenge. És addig megy, míg meg nem találja. - Tehetünk-e mi mást? Az ajtó soha nem üres annyira, hogy lemondhatnánk az érkezőről, mert azzal egyszersmind az egyetlen Érkezőről is lemondunk...
Varga Mátyás OSB