Pannonhalma,
2003. március 16.
Krisztusban kedves testvéreim,
olyan jó lenne, ha mi is ott lehettünk volna azok között az apostolok között, akiket kiválasztott és maga mellé vett Jézus, talán megfogta a karjukat, s úgy ment föl velük a hegyre. Kiválasztottan, baráti közelségben, s fölfelé a hegyre, a magasba! De nem volt így... Valóban nem volt így?
Milyen jó lenne, ha mi is megláthattuk volna dicsőségét: azt a felfoghatatlan isteni fényt, amelyet Ábrahám is szeretett volna látni, de nem láthatott meg , s az Ószövetség nagyjai, egy Mózes és egy Illés is csak arcukat eltakarva nézhettek. De nem voltunk ott, nem láthattuk... Valóban nem láthattuk?
Milyen jó lenne, ha mi is szólhattunk volna ott Jézushoz, ahogyan Péter ijedtségében és a maga hirtelenségével tette, ha mi is elmondhattuk volna az Üdvözítőnek: Uram, olyan jó nekünk itt lenni, veled, a Mesterrel, s azokkal, akiket velünk együtt magaddal hoztál. De nem szólhattunk hozzá, hiszen nem voltunk ott... Valóban nem?
Milyen jó lenne, ha mi is ott lehettünk volna a felhő árnyékában, ha mi is hallhattuk volna a Jézus mellett tanúságot tevő Atya hangját, ha csak annyi ideig is, amíg körülnézünk, csak néhány másodpercig, s nem számított volna, ha közben nem is láttunk volna meg senkit se, ahogy ezek az apostolok se láttak senkit, csak Jézust egyedül. De nem borult ránk a felhő... Valóban nem?
S olyan jó lenne, ha együtt jöhettünk volna le a hegyről, még ha fájó szívvel is, nem értvén a parancsot, hogy senkinek sem mondhatjuk el mi sem, amit láttunk, de föleg nem értvén a határidőt: amíg az Emberfia föl nem támad. De nem jöhettünk le vele együtt a hegyről, nem őrizhettük szívünkben a csak nekünk szóló titkokat...Valóban nem?
Tanítványainak mondta Jézus, nem csak ennek a kiválasztott háromnak: Boldog a szemetek, mert lát, a fületek, mert hall. Bizony mondom nektek, sok próféta és igaz szerette volna látni, amit ti láttok, de nem láthatta, hallani, amit ti hallotok, de nem hallhatta. Tanítványainak mondta, s rajtuk keresztül nekünk. S éppen azokról a dolgokról beszél, amelyeknek mi is részesei szerettünk volna lenni: hogy láthassuk, hogy hallhassuk, hogy beszélhessünk vele, hogy együtt mehessünk föl a hegyre, s együtt jöhessünk le, hogy ott lehessünk, hogy Jézussal lehessünk!
Vele lehetünk Jézussal földi életünkben, mert ő, hogy velünk lehessen, felvette emberségünket, emberi testünket. Isten Fiának a földi élete már a szemünk előtt játszódik le, s ebben az életben ott van a tanítása, gyógyító ereje, bűnbocsátó irgalma, ott van a szenvedése, szégyene, halála és föltámadása. Jézus tanítása már a fülünk hallatára hangzik el, s ebben a tanításban benne van minden, benne van az is, ami csak nekem szól. Hallgathatom és megszólíthatom őt, amint megszólította a gazdag ifjú, kérve, hogy mutassa meg neki az élet útját, megszólították a vakok, a süketek, hogy újra lássanak és halljanak, a bénák, hogy újra járhassanak, megszólította őt Jairus, hogy támassza életre a lányát, megszólította a keresztre feszített lator, bebocsátást kérve a Tábor hegy örök dicsőségébe.
Mindannyian tudjuk, testvéreim, hogy vannak életünkben percek, talán napok vagy évek, amikor nem tudjuk átérezni ezt a közelséget Jézushoz, ezt a szemtől-szembe beszélgetést vele. Vannak olyan pillanatok, amikor a szenvedés, a betegség, a nyomorúság, a halál fenyegetése nem engedi látni az Üdvözítő Tábor hegyi ragyogó fenségét, csak a Golgota sötét gyászát, amikor az emberi közelség helyett nagy távolságot érzünk, s kimondjuk: elhagyott az Isten. De ilyenkor is együtt vagyunk Jézussal: hiszen ő is átélte a kertben a halálfélelmet, ő is megtapasztalta a kereszten az Istentől való elhagyatottság végtelen keserűségét.
Pedig de jó lenne mindig átérezni, hogy ott lehetek, hogy kiválasztott vagyok, hogy Jézus kezemen fog és vezet, vezet, mindig föl, a magasba, a Tábor hegy dicsőségébe. Jó lenne mindig látni ezt a dicsőséget, jó lenne mindig azt imádkozni: Jó nekem itt lennem. Jó lenne mindig hallani az Atya szavát a szeretett Fiúról. S jó lenne mindig hinni abban, sziklaszilárdan, hogy az Emberfia feltámadt a halálból, s vele együtt mi is föltámadunk
Azt hallottuk ma a szentleckében: Isten, aki saját Fiát áldozatul adta értünk, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent! Mindennel megajándékozott bennünket Isten, s ez a minden szent Fiának közelsége a szenvedés és a dicsőség hegyén, a halálban és a föltámadásban, a bűnbánatban és a megbocsátásban, s ott, ahol mindez együtt van: az eucharisztia közösségében.
Milyen jó lenne, ha minden nap együtt lehetnék vele lakomáján, halála és feltámadása ünneplésében!
Bánhegyi Miksa OSB