Pannonhalma, 2002.
Egy ember eltéved a sivatagban. Az éhségtől és szomjúságtól kimerül. Egyszer csak oázist lát maga előtt. Már ott tartok, hogy látomásaim vannak - mondogatja magában. Aztán vízcsobogást hall. Hihetetlen, már hallomásaim is vannak - gondolja. Csüggedten magába roskad, összeesik, meghal. Másnap két beduin talál rá. Érted te ezt? - kérdi az egyik. A datolya szinte a szájába ér, a forrás meg a füle mellett ott csörgedezik. S mégis elpusztult. Értem - mondja a másik. Ez egy modern ember volt.
Testvérek! A példázatban magunkra ismehetünk. Rólunk van szó. Mindnyájunkban megvan a hajlandóság, hogy látomásainktól, hallomásainktól a sok féle ügy szorításában ne vegyük észre azt, a mi közvetlen a közelünkben van, a jelent.
Szaladunk, rohanunk, hogy behozzuk az elvesztett időt. S közben pereg ki ujjaink közül, ami a legértékesebb, a jelen. De az ellenkezőjét is megtapasztaljuk. Olykor szívesen visszahúzódunk önmagunk, múltunk csigaházába, és így szalasztjuk/mulasztjuk el azt, ami a legdrágább a jelent.
Igazuk van az angoloknak: köze van az időnek a pénzhez. Mert egyszer eltékozoljuk a napot, az órát, a percet, mint könnyen jött örökséget, máskor meg élére állítjuk a pillanatot, mint a garast. Múlt és jelen között téblábolunk, és bizonytalanul mozgunk az örökké átmenetinek hitt jelenben.
Ebben a helyzetben szólít meg az adventi evangélium: Virrasszatok! De hogy mit is jelent virrasztani, azt Jézus példája tisztázza. Mert igaz, Jézus átmeneti korban élt, de nem amolyan átmeneti emberként, a múltba vagy a jövőbe kívánt menekülni. Nem emlegette a "régi, békeidőket", és nem kergetett csalóka reményeket. Helyette vállalta a legnehezebbet: a múlt és a jövő határterületét: a jelent, magát az átmenetet. Mindezt, pedig úgy tette, hogy nem tetszelgett sem az áldozatot hozó, sem a sikert arató ember önmutogató pózában. Jézus a mába írta Isten országának egyáltalán nem hétköznapi valóságát. Nem a szép jövőbe, mint az apokaliptikusok. Nem is múlt örökségébe, mint a farizeusok. Hanem a legnehezebbe: a mába. A kicsiben és a nagyban, a szürkében és az ünnepiben, az éppen soron lévő helyzetben, tennivalóban vagy találkozásban (hajlíthatatlan) következetességgel vissza nem térő alkalmat látott: Isten országának érkezését, az Atya akaratának teljesítését.
Ezért volt ideje mindenre. Bensőséges éjszakai imádságra a hegyen, és parázs vitákra a nyilvános tereken. Betegek meggyógyítására, a menyegzőn való részvételre. Asztal melletti beszélgetésekre, és éjszakai vendég befogadására. Az ég madarainak és a mező virágainak megtekintésére, és a terméketlen fügefa észrevételére. Fáradságos hétköznapi helytállásra, és csöndes pihenésre Lázárék betániai nyaralójában.
Ezért van az, hogy szavai, mondásai csupa élet és szín. (Liliomok, fű, vetőmag, fák, nád, fügefa, tüske, szeder, szőlő, rókák, kígyók, verebek, hollók, sasok. S azt is látjuk, mennyire érdeklődött a mindennapi, a jelen idejű élet közönséges dolgai iránt: felhők, szél, lámpa, erszény, csűr, malomkő, homokra és sziklára épített ház, / a vályogfalakat átvájó tolvajok, a piactéren játszó gyermekek. Jézus mindezt észrevette, mindezt látta, mert mindenre volt ideje, mert nem sietette nyugtalanul az ő óráját, de amikor eljött az Ő órája, nem tért ki előle zavartan, hanem vállalta.)
Mivel Jézus így virrasztott,
ezért mondja nekünk: Úgy virrasszunk, hogy tegyük a magunk dolgát, (mint az
evangélium távol lévő urának szolgái). Mert virrasztani annyit tesz, mint utat
vágni a mába, megfeledkezve a múltról és a jövőről, ügyelve az alkalomra, vagy
amint Szent Pál mondja:
"Vigyázzatok gondosan
hogyan jártok,
nem mint balgák,
hanem mint bölcsek.
Áron is megvegyétek az alkalmat." (Ef 5,15-17)
Áron is megvenni az alkalmat, a percet, az órát, a napot, így vásároljuk vissza az időt. Azt tegyük tehát, amit a jelen kíván. Nem többet, túlértékelve erőinket, de nem is kevesebbet, lebecsülve önmagunkat. Nem a könnyebbet választva és a nehezebbet másra hárítva. De fordítva sem: csak az erőt fitogtatót vállalni, és az átlagosat a gyengére bízni. Egyszerűen tenni: amit a jelen kíván, ami soron következik. Ugy mint Luther Márton, aki egyszer azt mondta: ha tudnám, hogy Krisztus holnap jő vissza ítélni élőket, és holtakat üdvözíteni, és új eget és földet teremteni - ma este még elültetnék egy almafát. Vagy úgy, mint Gonzaga Szent Alajos, akit teniszjáték közben megkérdeztek: mit csinálna, ha ma jönne el a világ vége? Így válaszolt: tovább játszanék!
Testvérek lehet, hogy "rossz idők járnak". Lehet, hogy jelenünk olyan, mint a sivatag, mint a szántóföld, mint a tenger partja, de ma, Isten szent lelke, függetlenül attól, hogy honnan jöttünk és milyen volt a múltunk, újra megadja annak esélyét, hogy a sivatagban oázisra, a parlagon heverő földben kincsre, a tenger fövenyén igazgyöngyre leljünk. Aki fölismeri az idő sokféle csalárdságát, de ugyanakkor fölismeri azt is, hogy nagy kegyelméből Isten idődarabokra tördelve ajándékoz meg minket az örökkévalósággal, annak számára többé nem lesz gonosz ellenség az idő, hanem jó baráttá lesz, olyan ajándékká lesz, ami segít a célba jutáshoz. Ha elfogadjuk (átmeneti) létünket, (göröngyös) életutunkat, (ideiglenes) feladatainkat, életünk héjában már most jó gyümölcs érlelődik: üdvösség az időben, örökkévalóság a jelenben.
Ma este ültessél el még egy almafát!
Sulyok Elemér OSB