Pannonhalma,
2002. december 1.

Advent 1. vasárnapja

Egy pannonhalmi diáktársatok mondta tizenhatéves korában nagyon szellemesen: "az élet olyan mint egy óvoda. Reggel odavisznek bennünket és egész nap arra várunk, hogy este valaki értünk jöjjön." Érdemes lenne ennek a kamaszbölcsességnek a fényében egy napunkat, egy hetünket, eddigi életünket átvilágítanunk.

Ez a hely, bazilikánk és az új advent első gyertyagyújtása alkalmas rá, ha készek vagyunk saját mélyeinkbe leszállni, hogy Isten és önmagunk előtt őszintén vizsgálódjunk. Egy gyertya halvány fénye is elég, hogy a sötétségben meglássuk a lényegeset. De tudom, nekem is, mindig ez a legnehezebb. Bármiről, még érdektelen dolgokról is könnyebb beszélni, mint életünk igazságáról.

A mélység üzenete ez: várakozásban élünk, de évről évre lehetőséget kapunk arra, hogy megszenteljük ezt a várakozást. Mert "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."  Márpedig az égő türelemmel várakozóké a Teljesség.

 "Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van. Ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze erről a vágyakozásról és várakozásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát...Advent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez. Valójában azonban minden távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretetet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart." (Pilinszky János: A várakozás szentsége)

A teremtést megelőzően, mielőtt az Úr elhatározta, hogy megteremti a világot, tán ilyen sötét volt. Amikor az Úr elhatározta, hogy újjáteremti az Ádámban elbukott embert, ilyen sötét lehetett. Sötétben indul az én adventem is, sötétben mindannyiunké. Keresésünkben, botorkálásunkban legszívesebben a prófétával kiáltanánk és kiáltjuk is: "Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál! " Vagy szelídebben, de ugyanezt mondanánk el a Rorate szavaival, "harmatozzatok egek, teremjétek a Megváltót" Mindenesetre sohajtozásunkban, vágyakozásunkbnan marad az örök és mégis mindig friss fohász: Hozzád emelem, én Uram a lelkem, én Uram, Istenem bizakodom benned."

Várjuk az Igazat, a Jót, a Fényt, egy arcot, mely ránk tekint, mely ránk mosolyog, ha kell nevet, várunk egy arcot, amelyről elfogadó nagy szeretet árad felénk, mert mindennapjaink kicsi adventjeiben, várakozásaiban ez kimondatlanul is nagyon hiányzik.

Egyetlen van, Akire várunk, az Izáj törzsökéről hajtott vesszőszálra, a gyökeréből sarjadt hajtásra. Akin az Úr Lelke nyugszik, az élet teljességének Lelke, a bölcsességé, az értelemé, aki nem a látszat után ítél és nem hallomás, mások elmondása után, hanem igazságosan Olyasvalakire várunk, aki minket nem a külső, a teljesítmény, nem pillanatnyi előnyös vagy előnytelen voltunk miatt, hanem szívem tiszta szándéka, lényegem és vágyaim szerint fogad el és szeret, aki betölt. Olyan, aki hűtlenségeim ellenére is hűséges hozzám.

Ne feledjük! Az olthatatlan vágyat és a remény csíráját a teremtéskor a szívünkbe ültették. Ezeket ünnepeljük Adventben, hogy égő türelemmel várhassunk annak beteljesedését.

Értünk jön, biztosan, mert szeret bennünket.

Várszegi Asztrik OSB