Pannonhalma, 2002. december 19.

Adventi-karácsonyi meditáció a partnerek délutánján

Kedves Vendégeink! Kedves távolabbi Munkatársaink!

Peregnek az évek, ez a múló 2002-es esztendő is végét járja és ismét itt vagyunk - advent és karácsony küszöbén - a pannonhalmi bazilikában. Köszönöm, hogy eljöttek és ismét köszönthetem Önöket. Köszönöm mindazt a fáradozást, segítséget, amelyet a Főapátságnak és azon belüli sokrétű tevékenységünknek nyújtanak. Csak remélni tudom, hogy fizetőképes és megbízható partnerek vagyunk mi is az Önök számára és így ezen a szigorú értelemben üzleti kapcsolaton túl a találkozás is kedves és kellemes mindannyiunknak.

Az Önök segítsége és együttműködése létfontosságú számunkra: gondoljanak csak arra, naponta imádkozzuk "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" és ezt a "mindennapi kenyeret" Önök szállítják, de Önöktől kapjuk azt a lisztet is, amelyből a szentmisére ostya, majd az Úr Krisztus Teste lesz. Reméljük, hogy az Úr vérének közvetlen anyagát, a tiszta bort jövőre már mi is az oltárra tudjuk tenni. De ehhez is együttműködő partnerekre van szükségünk. De az Önök cégei adják az elektromos áramot, hogy olvassunk, rádiót hallhassunk, a diákok tanulhassanak, pláne ezeken a hosszú téli napokon korán kell a fény. Az Önök cégétől kapjuk a gázt, amellyel fűtünk, és folytathatnám egészen addig a felsorolást, míg a gyufát is meg nem köszönöm, hiszen mi azt sem gyártunk.

HA nem is gyártunk gyufát, egy kis mécsest azonban szeretnék gyújtani és ez a mécses legyen az a néhány adventi-karácsonyi gondolat, amelyet lelkükben megőrizhetnek, magukkal vihetik és amely remélem, tartósabb lesz, mint a kézzelfogható szerény ajándék, amelyet majd szintén át akarunk adni.

Hálánk és köszönetünk jeleként, fogadjanak el tőlem most néhány adventi és karácsonyi gondolatot.

Az E.T. című filmért milliók rajongtak. Ha tán emlékeznek még rá, 1990 körül volt nagy szám, tódultak az emberek a moziba. Ha embertömegek ilyen energiával vonzódnak valamihez, az azt jelenti, hogy az lényük mélyén érinti őket. Egy jelenet különösen is megérintette az embereket. Amikor az távozó E.T. búcsúzva azt suttogja barátjának: "haza, Elliot, haza". Szavai lelkünk "idegét" érintik, amely mintegy előhívja szívünk vágyódását, vágyakozását. Amikor E.T. ezt suttogta: "haza, Elliot, haza", milliók sírtak minden kultúra minden korcsoportjában.

E.T. haza ment, otthonába, Elliot és mi is itt maradtunk. Sírtunk és sírunk, mert mi még mindannyian száműzött isteni gyermekek vagyunk, még nem mehettünk haza. Ilyenkor advent, a várakozás, az emberi egyetemes vágyak ünneplése közepette és karácsonykor, az betlehemi Kisded  születése idején tudatosítanunk kell, hogy mindannyiunkban él az egykori gyermek, akik mi vagyunk. Felelősségünk, hogy ezt a gyermeket észrevegyük, szeressük, kiszabadítsuk az évek rátekerte pólyákból, azaz bénító kötelékeiből. Engedjük, hogy ez a szabad gyermek, ez az isteni gyermek éljen és frissességével életet adjon nekünk is. Hiszen  benne vagyunk rokonok az Istennel is, aki azt mondta Fia által: "Ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába."(Máté 18,3) Ha meg is találtuk magunkban a gyermeket és dolgozunk, hogy meggyógyítsuk és megvédelmezzük belső gyermekünket, mégis mindannyiunkban időnként vagy tartósan üresség és hiány kong. Ezt "metafizikai szomorúságnak" nevezem, ez emberlétünk velejárója.

Megtalálása sokunk számára annyit jelent, mint első ízben hazatalálni. De bármilyen biztonságban élünk is, mindnyájunknak meg kell tenni egy sötét utazást. Amennyire félelmetes, annyira vágyakozunk utána. Mindegy milyen tökéletesen töltjük be földi céljainkat és álmainkat, amikor megérkeztünk oda, ahova vágyakoztunk, még legnagyobb örömeink csúcspontján is mindig egy kis csalódást érzünk. Még Dante, Shakespeare vagy Mozart után is csak ezt mondjuk: " ez minden?" Rilke ennél az élménynél mondja a Nyolcadik duinói elégiában: "ki fordított meg így, hogy bármit is teszünk, olyanok vagyunk, mint aki épp útra kél? Ahogy az visszanéz a végső dombról, ahonnét utolszor föltárul völgye még, s áll, tétovázik: úgy élünk mi, örökös búcsúzásban."

Úgy hiszem, ennek a csodálkozásnak és az örökös búcsúzásnak az az oka, hogy van egy másik otthonunk, ami után vágyakozunk. A létezés mélye hív, ahonnan eredünk. Istentől jöttünk és Istenhez tartozunk.  Mindegy milyen jól megy sorunk, még nem vagyunk otthon. Szent Ágoston megsebzett gyermeke jól mondta: "Magad számára alkottál, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned el nem pihen."  - ez lesz igazi hazatérésünk.

Advent és karácsony határán szívből kívánom, legyen idejük arra, hogy találkozzanak az magukban élő gyermekkel, fogadják el és szánjanak rá időt. Aztán engedjék, hogy ez a belső gyermek, találkozzék az Isten gyermekével, hogy új lendület, új erő támadjon életük újjáépítésére. Legyen ez a találkozás a hazaérkezés békéje és öröme!

Várszegi Asztrik OSB