Pannonhalma,
2003

Karácsonyt váró közös énekléskor

Mindnyájan ismerjük a helyzet, amikor egy esti órában vihar tör ki: a szobánkban, a várkerületen, a környező falvakban vaksötét van, semmit sem találunk a lakásban, a falak hirtelen furcsa módon idegenné válnak, lépésről-lépésre tapogatózunk a szekrényhez, a polchoz, ahol a gyertyánkat vagy a zseblámpánkat tartjuk. Szinte fogolyként, a szobánkba bezártnak érezzük magunkat és türelmetlenül várjuk, hogy mikor kapcsolhatjuk be végre a világítást.

Fény - világosság - látás: nyilvánvalóan mindegyik életszükségleteinkhez tartozik, és szükségesek, hogy szabadnak érezzük és biztonságban tudjuk magunkat; szükségünk van rájuk, hogy életünket megtervezhessük, berendezhessük és alakíthassuk; nélkülözhetetlenek, hogy igazi örömben legyen részünk, - a szó legigazibb értelmében szükségesek.

Aki arra kényszerült, hogy hosszabb ideig sötétben éljen, elveszíti minden időérzékét, nincs többé lehetősége, hogy alkosson és tevékenykedjék, - félni kezd, szomorú és levert lesz, csak várakozhat ...

Egy fény, amely egy ilyen helyzetbe beragyog, először annyira elvakíthat, hogy ki akarom kerülni, mert a szemnek ismét hozzá kell szoknia; azonban egy ilyen fény azonnal távlatokat nyit, reményt ébreszt, hogy ismét mozoghatok, hogy önmagamhoz viszonyítva látok mindent és mindenkihez eljuthatok.

Hamarosan Karácsony éjszakáját ünnepeljük, azt az éjszakát, amelyen Isten végérvényesen keresztültörte az ember Istentől való elhagyatottságának sötétségét. Jézus eljövetelével konkréttá és kézzelfoghatóvá lett, mit jelent: Isten világosságot hozott az embereknek. Ő maga lesz emberré és jön el az emberekhez, nemcsak azért, hogy örömről, igazságosságról, szeretetről beszéljen, hanem azt előttünk meg is élje, meg is mutassa, hogyan kell azt naponta megélnünk: az elesettek és rászorultak felkarolásában, a különféle felfogású és életvitelű embernek előítéletektől mentes elfogadásában. Amikor Jézus példája és elképzelései szerint tudunk élni, mindig olyan fénypontok villannak fel, amelyek az egyes embernek ezt mondják: Bátorság, ne félj! Komolyan vesznek! Ezek a fényfelvillanások örömet jelentek nekik, de nekünk is ok az örömre.

Karácsonykor Isten maga látogat meg bennünket Krisztusban. Ajándéka a fény, amely megvilágítja lakásunkat és szívünket, beragyogja a föld minden sarkát, és világossá tesz minden homályt. Így részünk lehet abban a fényben, amely elűzi az önzés sötétségét és az odaadásban teljesedik be.

Részünk lehet abban a fényben, amely rávilágít a megszakadt párbeszéd és megtorpant barátságok okára, és bátorít, hogy visszataláljunk a rég megszakadt beszélgetéshez és kapcsolatokhoz.

Ez a fény, amely Karácsonykor felragyog, személyes és élő erő. Kiszakít bennünket a zűrzavarból és az értelmetlenségből, irányt ad és képességet, hogy előrelépjünk, kimozduljunk bénaságunkból, és lássuk, merre tartunk és hová megyünk.

A fény, amely a sötétségben felragyog, nem általános igazság, nem egyszerű buzdítás egymás elfogadására és önzetlen szeretetére. Élő és személyes valóság ez: Jézus Krisztus, a jászolban fekvő Gyermek.

Ez a fény sohasem alszik ki. Ha egyszer felgyúl a világban, bennünk, egy családban, a társadalomban, nincs erő, amely elolthatná.

Ez a fény, amely bennünk lobog, amit most mindenki megérezhet magában, annak a bizonysága, hogy Isten Jézus Krisztusban szereti világunkat, s benne életünket.

Azt kívánom Mindnyájatoknak, hogy mindenben, amit tesztek, különösen most az ünnepnapokban, megérezzetek valamit ebből a fényből és sok olyan fénypontot fedezzetek fel, amely örömmel ajándékoz meg benneteket.

Szeretettel 2003 Karácsonyán

Horváth Dori Tamás OSB