Thomas Maria Freihart weltenburgi apát úr homíliája

Szent Márton napja, 2001
Kettős bújócska

Főtisztelendő Főapát Úr,
Kedves Atyák és Testvérek,
Kedves Fiúk,
Szeretett testvéreim az Úrban!

Biztosan jól emlékeztek gyermekkorunk kedves játékára, a bújócskára. Játsszák ezt gyerekek mindenütt, nemcsak Magyarországon, de Bajorországban is. Nos, ennek a játéknak a kitalálója valójában nem más, mint Ádám és Éva. Jól ismeritek a történetet a Bibliából. - Bennünk, emberekben kezdettől fogva jelen van a rejtőzködés; ott kezdődött a Paradicsomkertben, amikor az ember elbújt az Isten elől.

Hadd meséljek el azonban egy másik történetet is, amely szintén a bújócskáról szól: Történt, hogy Báruk Rabbi unokája, a gyermek Jechiel, együtt bújócskázott egy másik kisfiúval. Keresett egy jó bújóhelyet, és ott várta, hogy társa majd rátalál. Egy idő után, minthogy semmi nem történt, magától előjött, de a másiknak nyoma veszett. Könnyekre fakadt, és sírva futott nagyapjához, hogy elpanaszolja, milyen gonoszságot követett el játszótársa. A kisfiú szavait hallván, Báruk rabbi szemei is könnybe lábadtak, s így szólt: "Hát nem ezt mondja-e Isten is: 'Elrejtőzöm, de senki nem akar engem megkeresni'?"

Ez a rövid történet mély igazságot mond el: Isten számunkra rejtve van. Nincsen a szemünk előtt, vagy a kezünk ügyében. Semmiféle matematikai művelet, sem fizikai vagy kémiai kísérlet nem képes kimutatni őt. Isten titok. El van rejtve számunkra, mintha arra várna, hogy keresésére induljunk.

Szent Benedek azt írja a Regulában, hogy az újonnan érkezetteket ne fogadják be azonnal a közösségbe, hanem vizsgálják meg, valóban keresik-e Istent. De Istent keresni nemcsak azoknak a feladata, akik kolostorban élnek. Mint Isten teremtményei, mindannyian erre vagyunk meghívva. - Vannak olyan élmények, tapasztalatok az életben, amelyeknél önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: Isten, itt vagy? Ha létezel egyáltalán, hol voltál ennél vagy annál a csapásnál? De ugyanakkor vannak olyan pillanatok is, amelyeknél mintha nyomára bukkannánk, mintha megsejtenénk valamit belőle. S elindulok a nyomokon, megpróbálom kiolvasni belőlük a helyes irányt; a személy szerint nekem szóló üzenetet. Olvasom szavait a Szentírásban. Eligazítást kérek, azaz imádkozom. Próbálom feltérképezni őt, vagyis elmélyíteni tudásomat, hitemet, nemcsak az iskolai hittanórán, hanem abban a közösségben is, ahol élek, a mindennapok kertjében, ahol búvóhelyét sejtem. Ehhez a kereséshez azonban sok időre van szükség, s gyakran ott a kísértés, hogy idő előtt kiszálljunk a játékból. Ez a nyomkövetés életre szóló feladat, s minthogy Isten végtelen, keresése - bár újra meg újra rátalálunk - sosem fejeződik be.

Másik lehetőségünk az, hogy feladjuk a keresést, mint ahogy a előbbi történetben hallottuk. Nem megyünk utána, nem tesszük fel a mélyebbre hatoló kérdéseket, becsukjuk szemünket, nehogy akár véletlenül is rátaláljunk Istenre. Valami más elvonja figyelmünket, s már nem érdekel hol van búvóhelye. Azt mondjuk magunkban: majd később elkezdem keresni, túl nehéz feladat ez nekem ilyen fiatalon, minek gyötörjem vele magam.

Tudnunk kell azonban, hogy a kereszténység kezdeteinél számos fiatalt mozgatott meg a Krisztusba vetett hit. Lelkesítette őket, hisz azt látták, hogy - a pogánysággal ellentétben - a keresztények élete teljes. Ők Krisztusban igaz barátra leltek, megtalálták benne az élet igaz barátját. Ezeknek a fiataloknak a kereszténység volt az "alternatív" életstílus. Nem elégedtek meg azzal, amit környezetük kínált. Krisztust követve valami újat kezdtek. Sokakra közülük ma vértanúkként emlékezik az Egyház, s nevük ismerősen cseng fülünkben: Tarzíciusz, Cecília, Ágnes, Vitusz, vagy Mauríciusz. Nem hidegszívű jámborok, hanem belevaló vagányok ők, akik felforgatták életüket Krisztusért.

Szent Mártont is ifjúkorától fűtötte a szenvedély, amelyet kereszténységnek nevezünk. Tízévesen - szülei akarata ellenére - maga ment el a gyülekezetbe, hogy felvételét kérje a keresztségre készülők közé. Alig 18 éves, amikor Amiens város határában találkozik egy koldussal, s katonaköpenyének felét odaadja a ruhátlannak. Majd beér a városba, s talán éppen e találkozás hatására megkeresztelkedik. A katonai szolgálat lejártával visszajön ide, pannóniai szülőföldjére, hogy szüleit is megtérítse. És édesanyján kívül a helybeliek közül még sokakat megnyer ifjúi hite, szenvedélyes tanúságtétele.

S hadd meséljem el itt egy másik bújócska történetét is - ezúttal már Szent Márton életéből:

Márton, mint remete, már jó ideje kemény aszkétaéletet élt Tours város kapujánál. Életvitele oly nagy tiszteletet ébresztett a polgárok szemében, hogy egy szép napon a város püspökévé akarták tenni. Tudták azonban, hogy Márton ilyen méltóságot önszántából sohasem fogadna el. Cselt eszeltek ki tehát, hogy a városba csalják, ahol már nagy tömeg kiáltozta az utcákon, hogy Márton legyen az új püspök, és hogy boldog az a város, melynek ilyen szent ember áll az élén. - Mártonnak pedig azt mondták, hogy jöjjön sürgősen a városba, mert egy asszony hirtelen súlyosan megbetegedett. Ahogy a falakon belülre ért és hallotta, mit kiáltoznak az emberek, igen megrémült. Rögvest azon törte a fejét, hogyan menekülhetne ki, hogyan futhatna el a rá váró püspöki szék elől, amely szöges ellentétben állt az ő istenes magányával és beszédes csendjével. A Márton nevét kiáltozó tömeg egyre közelebbről hallatszott. Ekkor Márton észrevett a közelben egy libaólat. S mielőtt még odaért az új püspököt kereső sokaság, ő gyorsan bebújt a libák közé. Hosszas keresés után már éppen kezdték feladni, hogy előkerítsék, mikor a tömeg nagy gágogásra lett figyelmes. A ludak voltak, abból az ólból, ahol Márton búvóhelyet keresett. A ludak árulták el: így lett püspök Szent Mártonból.

Isten még a libák gágogása által is szól hozzánk. Megtalál minket, bármilyen jó búvóhelyet kerestünk is. Még Mártonnak sem sikerült elrejtőznie előle. Püspök lett belőle, bár, ha valamire, akkor éppen erre nem vágyott -. Isten meghívja az embert, konkrét feladatot ad neki, szolgálatra hív. Megbízólevelünk pedig nincs mindig papírra vetve. Az idők jeleiből, emberek arcáról vagy éppen libák gágogásából kell kiolvasnunk, mit is akar tőlünk. - De miért van Istennek ennyire szüksége ránk? Nem boldogulna-e egyedül is? - De, minden bizonnyal. Csakhogy ő fontosnak tart minket. S fontosnak tartani valakit a puszta létéért, és nem azért, mert bármire is használhatom, annyit jelent, mint szeretni őt. Haszontalanok vagyunk, s mégsem vagyunk hiába e világon. Mert Isten tesz minket hasznossá. Az ő szeretete talál ránk legeldugottabb búvóhelyünkön. Ő soha nem adja fel a keresést.

Zavarba ejtő ez a kitartás, hisz nem tudjuk megadni az okát, nem érdemeltük ki. Kevésnek és bűnösnek érezzük magunkat. Vélt szégyenünket takargatva együtt rejtőzünk Ádámmal; saját kicsinységünktől megrettenve Isten nagysága előtt együtt némulunk el Jeremiással, s bűneikben, árulásainkban ott vagyunk Péterrel a csodálatos halfogás után, mondván: "Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok!" Ő azonban odajön, ránktalál, hisz minket keres, az embert. Pedig a kifogások és megtévesztések sok-sok cselével próbáljuk eltéríteni, megvesztegetni őt: "Jó, jó, de én legalább hívő vagyok!" mondja sok keresztény. Vagy: "Néha azért imádkozom." Diákoktól hallottam már mondani: "Hiszen katolikus iskolába járok! Nem elég ez?" S a kolostorban is nemegyszer így gondolkodunk: "Hiszen szerzetes vagyok. Mit tehetnék még többet?" Azt hisszük, ami minket megnyugtat, azzal Isten is megelégszik. Valójában ez is bújócska - csak már felnőttek játsszák. Elbújunk a kertben mi is, úgy, hogy senki se tudjon ránk találni. S ezzel elrontjuk a játékot, és lassan mi is elhisszük, hogy már senki sem keres. Pedig hányan vannak még ebben a kertben? Hányan várják egyre elkeseredettebben, hogy valaki rájuk találjon. Hát nem lenne jó végigjátszani ezt a játékot, és rátalálni egymásra, s egyre inkább Istenre is?

Kedves Testvérek!

A mai ünnepnapon tegyük fel a kérdést, hogy mi hol tartunk ebben a bújócskában. Rám is igaz-e, amit Isten mond: "Elrejtőztem, de senki nem akar megkeresni"? Vagy talán éppen én bújok el Isten elől, nehogy túl közel jöjjön hozzám? Szent Mártonnak a libák mutatták meg, hogyan jut tovább az istenkeresésben. Elő kellett jönnie rejtekéből, hogy elinduljon másokat megkeresni, hogy mint püspök áldássá váljon saját városa számára, és hogy ma is, itt, szülőföldjén, és bárhol, ahol emberek bújócskáznak - mutassa az utat Isten felé.