Kedves Testvéreim! “Amikor tisztelettel ünnepeljük Megváltónk megjelenését, kiderül, hogy saját eredetünket ünnepeljük” - mondja Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédében. Igen, rólunk van szó. Saját eredetünket ünnepeljük: megemlékezünk az első teremtésről, amelyben Isten hasonlatosságára és képmására teremtettünk. Tudatosul bennünk, hogy kereséseink közepette csak egy igazi vágy él szívünkben, az Isten utáni vágy. Erre az ősi, örök emberi és mindig nagyon személyes vágyra emlékeztünk és ezt ünnepeltük adventben a próféták és Mária vezetésével. Most pedig ujjongva emlékezünk arra, hogy Isten szeretete Jézus Krisztusban választ adott az emberiség vágyakozására és új életet ajándékozott nekünk.
Az egyház nem ismerte Jézus születésének napját. Hallatlan bölcsességgel és pedagógiai érzékkel az ősi pogány ünnepre, a legyőzhetetlen nap ünnepére tette azt, amikor a leghosszabb az éjszaka, mert innen a sötét mélyponttól egyre növekszik a fény, az új nap, Krisztus világossága. Amikor a leghosszabbak az éjszakák, akkor hasad a hajnal. A názáreti Jézus születésében az új teremtés hajnala virrad ránk.
A második teremtés hajnalán Isten egy csodálatos képet, látomást ajándékoz nekünk, egy családnak a képét. Ezt az ősélményt mindannyian ismerjük, hiszen mindannyian anyától és apától származunk. Lényünk legmélyére van írva a család valósága: vágy, eszmény, sokszor megtört valóság, de mégis lelkünkön él az egészről, a teljes családról alkotott kép, sőt tudás. Ennek a családnak a tagjai valósan és örök példaként:
Mária, az Isten gyöngédségét és emberhez hajló irgalmas szeretetét lénye szerint hordozó anya.
József, az Isten határozott szándékát, erejét és biztonságát közelhozó atya.
A Gyermek, az ígéret Gyermeke, az ajándék, a jövő reménysége, a megváltás kezdete és célja. E hármas egységben van minden család ereje és erőtere. Ez a család szívünkben hordozott, sokszor meg nem és meg sem fogalmazható vágyunk foglalata: hiszen ebben mondható el: múltunk, jelenünk és jövőnk, a szeretet, a biztonság, az elfogadó kölcsönönösség, béke és öröm, a növekedő és kiteljesedő élet, mindaz, ami számunkra isteni és emberi. Isten szeretete ezen család által ajándékozza szeretetét és újítja meg mindig ezt a szeretetet.
Ebben a családi ősmintában nem csak a természet adta család ihlete, varázsa és élete van jelen, hanem benne van minden emberi közösség forrása és mintája: az Atya, a Fiú és a Lélek hármas egysége.
Innen, ebből a forrásból tanulja Krisztus egyháza azt, miként kell egyháznak, a krisztushívők közösségének élnie, amelynek küldetése, hogy hirdesse: szeretet az Isten, és hogy az embernek e szeretet felé kell törekednie, ezért a főparancs: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. De a második parancs is erről a tőről fakad: szeresd embertársadat, mint magadat. Isten szívéből tanuld a szeretetet, ahogy a gyermekből felnövekvő názáreti Jézus önzetlen, életet ajándékozó szeretetével arra példát adott.
Krisztus egyháza isteni küldetése szerint mindenkit meghív, minden ember felé nyújtja karját, hogy magához öleljen azzal a szeretettel, amelyet Istentől kapott. Nem nekünk kell ítélnünk a világot, netán az embert, küldetésünk nem ez. Magát ítéli meg az, aki távol marad és mi akkor ítéltetünk meg, ha szeretetünk iránt nem fogékonyak, nem vonzódnak az emberek.
Ebben a családi szeretetben kap meghívást a keresztény szerzetesközösség is, amely ennek az eljövendő és mindig jelenlévő Isten országának, Isten szeretetének jele akar lenni mind az egyházban, mind a világban. Csak ez a Krisztusért és övéiért, az egyházért és a világért megélt és kisugárzott szeretet adhat létünknek értelmet, közösségünknek békességet és a szeretetnek csak ez az áldozattal párosult fajtája hitelesíti tetteinket.
Ebből a forrásból, a názáreti Jézus betlehemi jászlától kiinduló isteni szeretet tud egy nagyobb közösséget, az emberek társadalmát helyes irányban és igaz módon építeni. Hiszen még az Istent nem ismerő, a Krisztus egyházára gyanakodva néző ember szívében is ugyanaz az eszmény él a családról, mint a miénkben. Nekünk azonban megadatott a hit és az ismeret ajándéka, hogy ezt megélhessük, megvalósíthassuk és erővel hitelesített küldetéssel sokak, mindenki javára képviseljük.
Karácsony: a megvalósulás, a befogadás és a küldetés, ünnepe. A távoli Isten sorsközösséget vállalt velünk közénk jön, hogy mi Istenből, az Ő isteni életéből részt kaphassunk. Karácsonyfát állítunk, gyertyát, csillagszórót, fényeket gyújtunk, ezek szimbólumok, amelyekkel kifejezésre juttatjuk hitünket és reményünket: Isten velünk van és isteni élet van bennünk. Jézus Krisztus megszületésének ünnepe nélkül nem vennénk észre ezt a csodát, ezt a titkot. Azt gondolnánk életnek, amit kívül látnak a másik emberek, vagy, ahogy mi is másokat megítélünk: a munkát, az eredményt és sikert, a fájdalmat és csalódást, a szeretetet és örömünket. Ezen ünnep nélkül elkerülné figyelmünket, hogy Isten maga lakik szívünkben. A karácsony külső ünneplése: a fények, a kedves dallamok, a hangulat eszközeivel megsejthetjük, hogy Isten közel, közénk jött és hogy ezáltal egy kicsit jobban otthon érezhessük magunkat ebben a világban is.
Karácsony a befogadás és az ajándékozás ünnepe. Isten újra és végérvényesen elfogadja az embert, amikor Fiát ajándékozta nekünk és értünk. Fogadjuk be és hordozzuk szívünkben, egész emberségünkben Isten szeretetét, éljük meg azt a családban, közösségeinkben, az egyház közösségében, nyissunk ajtót és ablakot mindazoknak, akik ugyanerre várnak, hiszen felelősek vagyunk testvéreinkért, akik netán kinn fagyoskodnak. Ne viselkedjünk úgy, ne éljünk úgy, mint akik maguk is kívül rekedtek.
Meghívást kaptunk és küldenek minket a világba, a világért! Ezért Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jót akaró embereknek. Ámen.