"Nem tudják, mit cselekszenek." Megostorozták, megszaggatták testét, töviskoronát tettek a fejére, bántalmazták, kigúnyolták. És most felszegezik a keresztre. És azzal ami tenni készülnek, a római katonák jobban megalázták önmagukat, mint Őt. "Nem tudják, mit cselekszenek": nem kétséges, puszta emberségüknek kellett volna útját állnia annak, hogy olyan fájdalmat okozzanak másnak, amit ők maguk sem tudtak volna elviselni.
Az, hogy ember ilyen kegyetlen legyen embertársával, így volt akkor is - és ma is milyen gyakori az embernek embertestvére ellen megnyilvánuló embertelensége. "Nem tudjuk, mit cselekszünk" - mélységesen igazak ezek a szavak. Agóniájában Urunk emberi szava itt olyan isteni nagyvonalúsággá válik, ami megdöbbentő és végtelenül megnyugtató. Mintha Urunk jobban mentegetne minket, mint mi saját magunkat. Okokat talál arra, hogy ha lehet, könnyítsen saját terhén.
Tulajdonképpen a római katonák nem tehettek jobbat. Kiképzésük könyörtelenné és kegyetlenné tette őket. Természetesen tetteik elítélendőek, valakinek viselnie kell a felelősséget és így a bűnt is, de ezek az emberek... "nem tudják, mit cselekszenek."
Jézus így imádkozik: "Atyám, bocsáss meg nekik...". Hallottak-e valaha kedvesebb szavakat azok, akik gonoszságtól, bűntől terheltek? Minden ember életében vannak dolgok, tettek, viselkedések, amelyek megbocsátást kívánnak: az ostobaság és a gyengeség emlékei, amelyek mint sötét szellemek ólálkodnak és kísértenek, amikor "gyönge a lélek", vagy amikor a dolgok "nehezen mennek". Bárcsak világosan hallhatnánk magunkban, hogy bocsánatot nyertünk!
A római katonák nem kérték a megbocsátást, és mégis Ő kért számukra bocsánatot. Szerette azokat a római katonákat, bár azok nem ismerték Őt. Nem bocsátott volna meg neki, ha nem szerette volna őket. Ha mi Hozzá fordulunk, szeretni akarjuk, és bocsánatát kérjük, biztosak lehetünk abban, hogy a rossz miatt érzett fájdalmunk közelebb visz majd Hozzá, és ebben a közelségben találjuk meg magunknak Általa a békét...
Halála pillanatában megismerte a lélek békéjét, a megbocsátást az, akit a "jobb lator"-nak hívunk. "Uram, emlékezzél meg rólam, ha Országodba jutsz" - imádkozott, és imájára azonnal választ is kapott: "Még ma velem leszel a Paradicsomban".
A másik lator átkozta Istent, és Fiát kigúnyolta: "Mentsd meg magad - mondta, - és minket is, ha te vagy a Krisztus". Nem tudjuk mi történt vele, de a másik, a "jobb lator" ígéretet kapott - ott és akkor - Isten látására, a végtelen boldogságra. És mindezt élete végén. Nem kíméltetett meg a kegyetlen kereszthalál agóniájától. Mesteréhez hasonlóan neki is el kellett szenvednie a kegyetlen halál legkegyetlenebbikét. De amikor a lélek békét élvez és biztatást kap, az agonizáló és gyenge test fájdalmai már nem elég erősek ahhoz, hogy terheljék a lelkét, vagy megfosszák belső erejétől. A "jobb lator" szenvedése az új és gazdagabb élet, az élet teljességének kapujává vált. Míg ott állt a küszöbön, várta, hogy bűn sebezte régi élete elmúljon, és belépjen a Királyságba, amelyet Paradicsomnak neveztek.
Amikor eljött a vég, halála óráján Urához fordult, és megmenekült. "Még ma velem leszel a Paradicsomban" szavakat intézheti bármelyikünkhöz, még az utolsó pillanatban is. Nem az a dolgunk, hogy reményvesztetten tekintsünk hátra, és úgy nézzünk múltunkra mint ami megfosztott reményteljes jövőnktől. A tegnapi latorból holnapi szent válhat. Utolsó leheletünk mindig a töredelem sóhaja lehet - és bocsánatot nyerve nézhetünk az Istennel állandó közösségbe kerülő életünk elé.
Vannak olyan pillanatok, amikor megismerjük a megnyugvást és a belső békét. Ezek Isten legnagyszerűbb ajándékai. De akadnak idők, amikor nincs már megnyugvás és belső béke. Elűzhette oktalanságunk vagy önzésünk. De néha Isten maga kívánja azt, hogy sötétben legyünk egy ideig, és így alkalmasabbá váljunk a későbbi nagyobb és erősebb fény befogadására. A hit próbának és tisztulásnak van alávetve, hogy csak az Ő szeretete töltse be a bennünk lévő ürességet. Kínzó fájdalom ez az üresség, amikor Isten nincs az életünkben - vagy úgy tűnik, hogy nincs. A fájdalmak között a legkeservesebb az az érzés, hogy elhagyott az Isten. Itt véget ér a remény, ez a kétségbeesés, a semmi felé vezető út.
Ha tudjuk, hogy velünk van az Isten, sokat elviselünk, mert a szenvedés és a fájdalom elmúlnak, és átadják helyüket az örömnek és a békének. De ha Isten nincs ott... vagy úgy érezzük, hogy eltaszított magától...Ez olyan súlyos teher, amely túlságosan nehéz ahhoz, hogy az emberi lélek elbírja. Ekkor imádkozhatjuk: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Abban a pillanatban a zsoltáros imája Krisztus imája volt, és a sötét elhagyatottság átélését fejezte ki, ami a legnagyobb szenvedés. Krisztus Isten létére ilyen mértékű elhagyatottságot, sőt ürességet ismert meg. Ennek miértjét nem tudjuk, erről csak csendben elmélkedhetünk...
Ha arra kapunk meghívást, hogy osztozzunk ugyanebben a megtapasztalásban, akkor biztosak vagyunk abban, hogy egyek vagyunk Vele. Ilyenkor gondolataink és szavaink növelik lelkünk fájdalmát és zavarodottságát. Az Ő és a mi legsötétebb pillanatunkat egyazon sötétség öleli körül. Ebbe a sötétségbe jött el az Ő világossága, - ami nem a miénk - de az Övét kapjuk meg békénk zálogául...