Pannonhalma,
2003. március 22.
(Homilia nagyböjt 3. szombatján)
A görög egyház nagyböjtje során is éppen most volt egy olyan hét, amelynek fő témája a tékozló fiú visszatérése. De Keleten a vasárnapi vecsernyéken egész évben így kiáltunk az Úrhoz: "Mint a tékozló fiú jöttem hozzád, kegyelmes, és leborulván előtted, kérlek; fogadj be engem, Istenem, mint szolgáid egyikét; és könyörülj rajtam, emberszerető!" Csütörtökön reggel pedig így fohászkodtunk: "Istengyermeki méltóságomat elszórva én, a tékozló, szolgává válva sertésekkel éltem együtt.. Most hozzád megyek, jószívű atyám, bűnbánóként hangoztatva: "Vétkeztem az ég ellen és teellened..."
Eddigi elmélkedéseink végeredménye is épp ez volt: tékozló, pazarló fogyasztói társadalmunk közepéből, a bűnök feneketlen mélységéből bármikor bárki felkiálthat az irgalomban bőkezű Úrhoz. "Jóságos atyám! Mindentől, amit nekem adtál, megfosztott az esztelenség. Azért hozzád siettem, ismerve a te könyörületességedet: fedezd be az én kifosztottságomat emberszereteteddel, és üdvözíts engem!" Ha igazán fiak vagyunk, visszatérhetünk az Atyához. Amíg viszont túl nagy mellénnyel, úri allűrökkel járunk, ez aligha lehetséges.
Nagyböjti vasárnapi kánonunkban az új ruha a szenvedélyektől való megszabadulást jelzi, hiszen a szentatyák a paradicsomból kiűzött ősszülők bőr-köntösében még az állatias szenvedélyek jelképét látták. "Könyörületes Uram, irgalmasság Atyja, ékesíts fel a szenvedélymentesség köntösével, s add meg, Jóságos, hogy részese lehessek hű szolgáid osztályrészének!"
Ez az "osztályrész" már valójában nem a szolgák osztályrésze, hanem az édes gyermekeket megillető örökség lesz. Mert Isten nem béreseket vagy zsoldosokat, hanem fiakat akar.
Egyébként az új ruha a görög szerint "az első ruha": nem föltétlenül frakk vagy zakó, amitől nyilván idegenkedne a rongyokban hazatért fiú, hanem talán épp az, amit eldobott magától, amikor örökségét kikérve lelépett. Mint ahogy Jákob féltve őrizgette halott hírbe hozott fiának köntösét. A görög atyák különleges értelmet tulajdonítanak ennek az első ruhának, amelyet a bűnbeeséskor veszítettünk el. Az istenképiséget értik rajta. Azt a sajátosságunkat, ami kiemelt bennünket az egész élővilágból. Ezt fejezi ki énekünk is: "Vétkeztem ellened, Uram, én a tékozló, megvallom! Szégyellem ruhátlanságomat, mert rongyokkal födöztem be meztelenségemet. Könyörületes Atya, egyszülött Fiú és Szentlélek, megtérésemben fogadj vissza és irgalmazz nekem!"
De a szerzetesfogadalomkor is egy ezzel kapcsolatos ének közben vonul be a novícius a szentély közepére: "Életemet tékozló módjára töltöttem, Uram és Üdvözítőm, de szememet most irgalmadnak kimeríthetetlen gazdagságára szegezem... mert bűnbánattal kiáltom hozzád: Vétkeztem ellened, de azért üdvözíts engem!" S szentelési szertartás végén új ruhát kap a friss fogadalmas, hogy a hazatért tékozló fiú örömében részesülhessen.
Meglepő ezekben a szövegekben a megszólítás: hogy a keletiek éppen Krisztustól kérik a visszafogadást az atyai házba. "Hittel menekülök irgalmadhoz, üdvözítő Krisztusom; fogadj magadhoz, mint hajdan a tékozló fiút." - kezdődik nagyböjt második vasárnapjának kánonja, amelynek szerzője a paradicsomi ártatlanság visszaszerzését is Krisztustól kéri: "méltass arra, hogy megtisztulva visszanyerhessem az eredeti szépséget!" Tegnap reggel is "Krisztus Istenünktől" kértük: "ki érettem elvállaltad a keresztre feszíttetést, ne vond meg tőlem az istengyermekséget, hanem mint a tékozló fiúval tetted, megtérőként fogadj vissza és üdvözíts engem!" A bizánci egyház liturgiájában - Szent Benedekhez hasonlóan - maga az Üdvözítő állítja elénk a megbocsátó apa képét. Azét, aki a hosszú útról hazatért fia felé két kézzel pazarolja szeretetét, aki elébe fut a tékozló fiának, s végül a legféltettebb kincseivel is elhalmozza: "Isten Igéje! Hozzád térek újra, fogadj vissza, mert egyedül csak te vagy jóságos és irgalmas."
"Te Krisztusom, fogadj vissza engem, miként a tékozló fiúval tetted!" Görög egyházunk számos ikonján is maga Jézus fogadja vissza a tékozló fiút. Ő vezeti be az atyai házba, hogy ott asztalt terítsen neki, s fényes ünnepet tartva megkínálja a nagyszerű eledellel, önmagával.
A mai elmélkedéseink sikere nem azon múlik, hogy sikerült-e számba venni bűneinket. Elég az, hogy tudatosítjuk bűnös voltunkat azért, hogy így mélységes alázat ébredjen bennünk, és főleg azért, hogy hálára induljunk Isten iránt, mivel méltatlanságunk ellenére szeret minket. A lelkigyakorlat célja, az az, hogy újra és újra megtérjünk az Úrhoz. A fiúról pedig feltételezhetjük azt, hogy minden nap az apja karjaiba kellett vetnie magát, aki oly nagylelkűen megbocsátott neki. Hiszen nem bújhatott el az emlékek elől, amelyek befészkelik magukat az ember szívébe, hiába igyekszik elűzni őket. Szüksége volt minden nap az ő megtisztító csókjára. Nem lehet egyszerre véglegesen elintézni a megtérést. "Ne hidd - írja Órigenész a 3. században -, hogy egyszeriben megváltoztathatod az életedet. Minden nap meg kell újítani, ami új az életedben." Ma visszatérhetünk az Atyához, s a lakomájára is hivatalosak vagyunk.
De a történet nemcsak egy csavargóról vagy tékozló emberről beszélt, hanem sokról, sőt mindnyájunkról: vámosokról és farizeusokról. Hiszen evangéliumunk kezdő szavai is épp a Jézusra haragvó farizeusokat idézik. Tehát amikor halljuk a tékozló fiú sóhaját: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened!", összehasonlíthatjuk ezt a vámos fohászával: "Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!" De összehasonlíthatjuk a bátyjának szavait is a farizeus dicsekvésével: "Nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is". Nem épp így beszél öccséről ez a hozzánk is hasonlító hűséges úriember: "ez a te fiad megjött, aki parázna nőkre pazarolta vagyonodat!" Mi is hajlamosak vagyunk így panaszkodni felettesünknek: kettő helyett dolgoztam, hogy iskolánk ne lássa kárát a távollétének. És te soha nem figyeltél rám! - Még véletlenül sem mondja, hogy "a testvérem", neki semmi köze ehhez a csirkefogóhoz. Most pedig, hogy ez a te fiad megjött, aki, ugye, a te megtakarított pénzedet költötte az orgiákra! A te javaidat, amit munkánkkal - gyűjtöttél! Az erénynek nincs jutalma, bezzeg a bűnnek!... Ostoba voltam, hogy nem azzal töltöttem az időmet! Jó, ha megfigyeljük, milyen körülmények között jut el odáig ez a mindig engedelmes fiú, hogy szembeforduljon apja szeretetével. Az a függöny tehát, amely eltakarja előlünk Istent, amely megakadályozza, hogy közeledjünk hozzá, vagy egyenesen eltávolít tőle: rettenetes önzésünk, elviselhetetlen önszeretetünk. Az az egoizmus, amely a fiatalabb fiút a szülői ház elhagyására késztette, az idősebbet pedig megakadályozta abban, hogy az öccsét visszafogadja.
Az irigy testvérek, az otthonmaradottak elbizakodottsága farizeusi magatartást szül, amelyre aztán nincs semmilyen gyógyszer. Aki szűkkeblű marad az öccse megtérésekor, s aki folyton szemére hányja nagyra sikerült sétáját, az nem érdemli tovább a napi áldozás asztalközösségét sem. Nekünk családi közösségünkben kell válaszolnunk az Atya örömteli kijelentésére: "Fiam, örülnünk kell, mert öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült!" Ő azzal vigasztal: "Mindenem a tiéd." Ahogy Jézus adott hálát abban az imájában, amelyet elárultatása előtt mondott Atyjának.
Befejezésül tehát még egyszer felötlik mindnyájunk előtt egy tékozló apának a képe. Hiszen a történet nem elsősorban egy fiú tékozlásáról szól, hanem inkább az atyjának pazar szeretetéről. Jézus nem tanmesét adott elő a csavargás átkáról, hanem azt mutatja be, hogy a mennyei Atya mindig visszavár és visszafogad bennünket. Igen, ez a tékozló Atya példabeszéde, aki két kézzel pazarolja szeretetét. Aki csupa kezdeményezés, bátorítás, nyitottság, megbocsátás és megértés. A tekintélyes családapa elébe fut a tékozló fiának, össze-vissza csókolgatja, s végül a legféltettebb kincseivel is elhalmozza. Az állítmányok gazdagságából leplezhetjük le személyazonosságát: "Meglátta, megesett rajta a szíve, eléje sietett, nyakába borult, megcsókolta, kijött, kérlelte." Igen, épp ilyen a mi mennyei Atyánk.
Orosz Athanáz