Karácsony
Pannonhalma, 2001. december 25.
"Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál, hogy meginogjanak a hegyek" - önti szavakba Izajás próféta (63,19b) az ember ősrégi vágyát. Amióta bezárult ugyanis ama kert kapuja, szüntelen ott izzik az ember szíve mélyén az odahagyott otthon emléke, s a haza találás szűnni nem akaró vágya. S a sok kitérő, kanyar, kín azóta mind arra irányul, hogy újra meglelje az egykori kapcsolatot a szellős alkonyatban sétáló Istennel.
Bárcsak szétszakítanád az eget és leszállnál, hogy meginogjanak a hegyek - kiált az ember, ha életének sötétségében keresztúthoz érve képtelen eligazodást találni az előtte álló lehető-ségek között. Ha a homályban már fogalma sincs arról, hogy kicsoda ő, és mit akar tulajdon-képpen. Ha keze egyre kevesebb kapaszkodót talál, s lába alól is mintha kiszöknék a talaj…
És Isten nem marad szótlan. Mert emberrel együtt ő maga is kilépett ama kert kapuján. Attól fogva, hogy bőrruhát készített az embernek (Ter 3,21), állandóan gondját viselte, s aggódó szeretetével közeledett hozzá, még ha a megváltozott világ el is takarta szerelmének jeleit. "Azt mondtam neked: Maradj életben; […] rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam testedet; gyolcsba takartalak, selymet terítettem rád. Ételed finomliszt, méz és olaj volt." - mondja az Úr Ezekiel próféta ajkával (16,13).
Sok ízben és sokféle módon szólt tehát a törvény és a próféták szavával, a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk (vö. Zsid 1,1sk). Merőben új és soha nem látott kapcsolat kezdő-dött ott, akkor, az első karácsony éjén, mert Isten és ember egymás felé nyújtott keze végre egymásba talált. "És az Ige testé lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1,14). Igen, kedves Testvéreim, új világ veszi kezdetét ezekkel a szavakkal. Az ember nemcsak meglelte azt, akit keresett: Istent; nemcsak perspektívát, kapaszkodót és utat talált, hanem azt tapasztalta, hogy az új kapcsolat szeretetében eddig sosem sejtett módon az Isten-ember szembeállítás is elolvadni látszik. Mert "Isten ember lett, hogy az ember Isten lehessen" - ahogy Szent Atanáz nagy merészséggel megfogalmazta a megtestesülés titkát. Valami hihetetlen újat tudott meg az ember Istenről a világba belemondott Ige által: azt, hogy Ő ennyire és így szeret. Kedves testvéreim, a mai karácsonyeste első üzenete számunkra az, hogy Isten széttépte az eget, és új fénnyel árasztotta el az embert Krisztusban, sőt új létmóddal ajándékozta meg: a sajátjával. Mert "Isten ember lett, hogy az ember Isten lehessen".
Miképpen tett tehát tanúságot ezen a napon Isten az ő szerelméről? Hogyan emelte újra maga mellé az embert, Testvéreim? A szeretet odaadásával. Igen, a szeretet odaadásával mutatja meg nekünk, hogy mi is az Isten, és egyben azt is, hogy mi is az ember. Ezért a mai kará-csonyeste második üzenete az, hogy a Gyermekre tekintve megtudhatjuk, ki az az ember, akit Isten megálmodott magának.
Az elmúlt három hétben reggelente megosztottuk egymással kenyerünket, esetenként fáradt-ságunkat, és örömeinket is. A tegnapi nap pedig a viszonzást aligha váró ajándékozás mun-kálkodásában telt. Ezt a nem számítgató, önmagát teljességgel felkínáló szeretetet képzelte el Isten az emberről, - mert maga is ilyen.
Elég a frissen született Gyermekre pillantani, mindjárt látjuk, hogy ez a feltétel nélküli szere-tet világunkban nem éppen a diadalmenet útja. Kitaszítottság, megvetés, s a halál magánya is lehet a következménye. "Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be." (Jn 1,11) Ezt vállalva lépett be az Úr a világba, s ezt várja ma tőlünk is. Mert úgy szeretni, hogy félreteszel minden mérlegelést, úgy szeretni, hogy elfelejted mit, és mennyit adsz, végül magadat is: kemény dolog. Halálosan. Ám Jézus élete mutatja, hogy amit odaadsz, azt nyered meg igazában.
Az Isten Fia megtestesülésével új értelmet adott a világnak. Megmutatta, hogy olyan az em-ber, aki odaadó szeretetével lemond önmagáról a másikért. S megmutatta, hogy olyan az Is-ten, aki odaadó szeretetében maga mellé emeli az embert. Nem csoda, hogy az öröm ujjongá-sa fakad minden teremtmény ajkán, nem csoda, hogy ember és angyal énekli Isten dicsőségét ezen a napon. Így szólít fel az emberek között megjelent Isten előtti ujjongásra Nagy Szent Leó:
Ezért hát örvendezzék az igaz, mert elközelgett a győzelme;
örvendjen minden bűnös ember, mert bocsánatra hívják;
ujjongjon a hitetlen, mert feltárul előtte az élet.