Nagyszombat - Vesperás

Ma szombat van.

Tegnap, pénteken, miután minden bevégeztetett, a százados győzelmi mondata hasít a sötétségbe: Ez valóban az Isten Fia volt! (Mt 27,54)

Holnap, vasárnap, két csüggedt, reményvesztett tanítvány ballag egy "Idegennel" Emmausz felé.

Ellentétek: Tegnap a halott mellett a százados hitvallása.

Holnap a Feltámadott mellett a csüggedt emmausziak.

Ma szombat van: Isten távol, Isten hallgat, Isten halott. - Ez sok mai ember életérzése. És mit kezd a tegnappal és a holnappal? A szenvedéssel és az örömmel?

Félelem is lehet ezektől a napoktól bennem:

Tudom-e úgy átélni a szenvedést, ahogy az nagypéntekhez illő? És tudok-e majd olyan ujjongó szívű lenni, amely a húsvétnak megfelelő?

Talán a mai nap áll legközelebb hozzám? Fájdalom nélküli, öröm nélküli nap; dísztelen, üres nap? Ezt élem át őszintén?

De térjünk vissza Jeruzsálembe!

Jézust keresztre szegezték. Minden cselekedetének vége. Bíztatják, hogy jöjjön le a keresztről, de nem teszi - lemond minden cselekvésről. Emberileg mindennek vége. A századosban mégis hit van. Idő ahogy múlik, a remény fogy és nő a csüggedés. Így indulnak az emmauszi tanítványok.

Jézus szemükre veti hitetlenségüket: Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? (Lk 24,26). És az Írások megelevenednek. Kiderül, hogy minden rendelkezésükre állt, minden elem, de mégse állt össze a kép. Betör a váratlan életükbe. A felismerés Jézus által villan be, és lángol a szívük.

Szombaton a tanítványok nem tudják, hogyan lesz tovább. Ürességben vannak, talán már nem is várakoznak. Amikor beszámolóikat leírják, már a váratlan betörése, a le nem vezethető ajándék, Húsvét felől néznek vissza. Isten cselekedett! Innen a sír, ami végpont volt eddig, most már kezdőponttá lett; ami börtön volt, kapuvá lett.

Mi is már innen értelmezhetjük életünket. Mindezt tudjuk, és mégsem ismerjük a napot és az órát, amikor a Vándor mellénk szegődik, és felismerjük. Nem hagyhatjuk végleg magunk mögött a keresztet. Minden húsvéti tudásunk ellenére nem vagyunk túl a szenvedésen, soha nem lesz ismert, könnyű út. És ez nem hitetlenségem jele. Milyen lelkiismeretfurdalást-keltő tud lenni az ítélet, hogyha kétségbeesett vagy, ha félelem gyötör, nem vagy jó keresztény, mert nem hiszel eléggé. És akkor próbálunk magunk csiholta örömöt mutatni, amikor az átélt panasz vállalása lenne a hitelesebb.

Ezért írják le az evangélisták Jézus Getszemáni-kerti vérrel verejtékezését. Ember! Merj szenvedni, vállald a kétségbeesésedet, de ne úgy, mint akinek nincsen reménye. Egyszerre láttatják az evangélisták mind a kettőt: Atyjához bizalommal forduló, menekülést kereső Jézust, Istentől elhagyottnak átélt Keresztre szegezett mellett álló hívő századost, a félelemmel bezárkózott tanítványok közé lépő Feltámadottat, a céltalanul induló tanítványok alkonyati felismerését.

Együtt az összeférhetetlen: bánatba burkolt öröm, mert boldogok, akik sírnak! (Mt 5,4)

Nagyszombati életünkben mögöttünk a küzdelem, a harc. Átéltem tehetetlenségem, keresztre-szegezettségem. Végére jutottam emberi lehetőségeimnek. Nincs más, csak a csend, az eszköztelen várakozás, a várakozás a váratlanra, a le nem vezethetőre, hogy Isten cselekszik!

Pannonhalma, 2001. - Ákos atya homíliája