Nagypéntek 2004.
Kedves Testvérek!
A böjtidő minden zsolozsmájának kezdetén Krisztust királyként dicsőítettük! "Dicsőség neked Krisztus örök dicsőség királya!", énekeltük naponta!
Most is, ezen a napon is, a passió átélése után is, királynak tarjuk őt!
Lehetséges ez egyáltalán? A szenvedő, a megostorozott, a megalázott és a halálra adott Krisztus lenne a mi életünk királya, akitől az irányítást, az eligazító szót várjuk?
Igen, erősen hisszük, hogy győzött halálon, így tehát méltó és igazságos, hogy királynak tartsuk!
Szabad-e csak a feltámadás felől közelíteni Krisztus királyságát? Lehet-e nem észrevenni itt a szenvedéstörténetben egy egészen új, korábban sohasem tapasztalt királyi méltóságot és a mi életünket is átformáló életpéldát?
János, passió elbeszélésében központi szerepe van ennek az üzenetnek: Jézus Király!
Maga Jézus sem vonakodik Pilátus előtt elismerni a tényt, de "az én országom nem ebből a világból való!"- javítja ki Pilátust.
Testvérek, mégis úgy érzem, hogy ha minden tudásunkat és érzésünket összeszedjük és oda állunk vele most a kereszt alá, feltekintünk a szenvedő Krisztusra, nehéz őt királynak tartani. Lehet, hogy Pilátus felkiáltása "Ecce homo, Ime az ember!" találóbb, a szenvedő, az elgyötört testű Krisztusra.
Ime az ember! Ő az, akivel durván és nyersen elbántak, akinek testén-lelkén olyan mély sebeket ejtettek, hogy ha kigyógyult volna is belőle, életét talán mégis véglegesen megpecsételte volna ez a csapás. Ő az, akin most semmi sem méltóságteljes, emelkedett vagy tiszteletet parancsoló, azaz rajta semmi sem királyi. Legalábbis akkor, ha csak kívülről nézzük az eseményeket, akkor, ha fürkésző tekintetünk nem hatol a mélyre.
Mert ha a kereszt alá állunk nem csak mi nézünk fel rá, hanem ő is lenéz ránk. Az ő tekintete viszont mélyebbre hatol. Látja, hogy mi, sebezhetetlen emberséget álmodunk önmagunknak, olyat amelyen nem hagy nyomot a szenvedés, vagy ha mégis nyomot hagyna, legalább ne legyen látható, ne vegye észre senki, legyen az testi, vagy lelki sebünk.
A keresztről ránk néző tekintete kérdéseket támaszt bennem!
Hogy bánok én a sebeimmel, kudarcaimmal, gyötrő kérdéseimmel?
Már jó előre készültem álarcokkal? Megkeményítettem arcomat, hogy a felszín mögé senki se láthasson?
Vagy a leplezést, a takargatást művészi fokra fejlesztettem életemben, hogy senki se lássa gyöngéimet?
Vagy talán azt a téveszmét hitettem el magammal, hogy csak akkor fogadnak el, akkor lehetek hasznos, ha mindig, minden helyzetben erősnek mutatom magam?
Jól vagy kevésbé jól, ismerjük ugyan sebezhető pontjainkat, de rejtegetjük őket!
Úgy, mint a mitológikus alakok: Akhilles a sarkán, vagy a Niebelungenlied Sigfridje a vállán azt a pontot, ahol sebzi a kard.
Pedig épp azáltal válunk igazán sebezhetőkké, hogy olykor még Isten előtt is takargatjuk gyengeségeinket.
Mennyire más példát ad nekünk a kereszten függő üdvözítő: Istennek Fia halálos sebeket vesz magára, és miközben hordozza azokat, üdvözítőnkké válik.
Testvérek!
Krisztusban az Isten vette magára fájdalmainkat, sebeinket, életünk sebzettségét. Mindazt, ami testünk-lelkünk számára halált hoz.
Velünk együtt érző és velünk együtt szenvedő Isten tekint ránk a keresztről. Ő maga tesz érzékennyé minket önmagunk és mások törékenységére.
A középkor nagy misztikusa, Bingeni Hildegard írja, hogy az ember, Krisztuséval egyesített sebe gyönggyé válik.
Miért is tarjuk tehát Krisztust királynak ott a kereszten is?
Mert a sebei gyönggyé váltak. Isten felé forduló szeretetének fényes drágaköveivé.
Ő ismeri tehát az eligazító szót életünk számára, amelyben a mi sebzettségünk is gyönggyé válhat.
Bátran dicsőíthetjük tehát: Dicséret neked Krisztus, örök dicsőség királya!
Hortobágyi T. Cirill OSB