Húsz év után zarándoktábor formájában élesztettük újjá az évtizedes hagyományt. A főapátsági munkatársak gyermekeinek és a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjainak szerveztünk tábort. 2021 nyarán, az első körben huszonnégy, 12-18 év közötti fiatal és vezetőik – öt bencés szerzetes – vágott neki a nem mindennapi túrának. Hat nap alatt összesen több mint száztíz kilométert gyalogoltak, hogy Tihanyból Pannonhalmára zarándokoljanak. Néhány héttel később pedig egy újabb csapat tette meg a távot.
Nem csak munkát biztosítani, hanem felelősséget vállalni a munkatársak iránt és törődni velük, mint ránk bízottakkal. Ennek a gondolatnak a jegyében szervezte meg a Pannonhalmi Főapátság több mint harminc éve az első tábort, amelyre az itt dolgozók gyermekeit várták. Anzelm és Iván testvér, valamint Ákos atya kezdeményezéséből aztán tíz éves hagyomány lett. Volt, hogy vándor- máskor állótábort hirdettek. Ami mindegyikben közös volt az a határtalan jókedv, hogy új barátságok és összetartó közösség szövődött. Továbbá az is, hogy szerzetestestvéreink nem pusztán szervezőként, hanem lelki kísérőként, beszélgetőtársként voltak jelen a mindig egy-egy téma, lelki útravaló köré szervezett táborban.
„Nagyon szerettük ezeket a nyári programokat és rettentően sajnáltam, hogy az egyre sokasodó feladataink mellett ennek a szervezéséről le kellett mondanunk” – meséli Ákos atya. Aztán 2020-ban, a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája szervezésében rengeteg zarándokcsoport érkezett a monostorba. Két-három naponta újabb és újabb csapatot látott vendégül a szerzetesközösség. „Nagyszerű élmény volt és arra gondoltunk, hogy jó lenne nem csak fogadni a zarándoktáborokat, hanem részt is venni azokon, és ezzel újraindítani a régi hagyományt” – avat be a részletekbe az atya. Végül öten bencések bele is vágtak a szervezésbe: Ákos atya mellett a másik „régi motoros” Iván testvér, valamint Szilveszter atya, Fülöp és Emmánuel testvér. „A munkatársak gyermekeivel még nem telt fel a tábor, ezért Imre atya nagyszerű ötletével a hiányzó létszámot a leendő kilencedikesekkel egészítettük ki. Így végül annyian lettünk, hogy néhány héttel később egy másik csoport is elindult Imre atya vezetésével” – meséli Ákos atya.
Az első zarándoklatra a nyári szünet kezdetén indultak el. „Az egész tábor alatt érezhető volt, hogy mindenki azt teszi bele, amit a legjobban tud” – veszi át a szót Emmánuel testvér. Ő elvégezte a zarándoktábor képzést, ahol felfrissíthette térképismeretét és beletanulhatott a zarándoklatok vezetésébe. Ákos atya és Iván testvér a korábbi tapasztalataikat hozták. „Ők, mint stabil pont voltak ott nekem. Nagy biztonságot nyújtottak számomra. Iván testvér ment javarészt elöl, mert nagyon jól ismeri a térképet, nem is tévedtünk el egyszer sem” – meséli Emmánuel testvér. Szilveszter atya felelt az elsősegély csomagért. „Ő szakképzett ápoló, a csapat hozzá fordult az ügyes-bajos dolgaival: rengeteg vízhólyagot, apró sérülést látott el. Fülöp testvér pedig nyugodt jelenlétével segített rengeteget, és nagyon ért a fiatalok nyelvén” – sorolja, hogyan egészítették ki egymást. „A vezetőtársak hálója számomra egy megtartó erő volt a nehéz pillanatokban, amikor a fáradtság, a megtett táv miatt mélypontra kerültem” – teszi hozzá.
Nem csak Emmánuel testvérnek, hanem mindenkinek szembe kellett néznie olykor kihívásokkal. „Az utolsó napokban reggelente nehéz volt ismét cipőt húzni és nekiindulni egy újabb húsz kilométeres távnak” – meséli Izer Márti. A most 11. osztályos fiatal egy barátnőjével gyalogolta végig a távot Tihanytól Pannonhalmáig. Mindannyian egyetértenek azonban abban, hogy sokkal több volt a pozitív élmény, mint a nehézség. „Minden kívánságunk teljesült az út során” – nevet Márti, és kiderül szó szerint érti. Barátnője az egyik pihenőnél épp, hogy csak szóba hozta, hogy fagyit enne, máris megjelent egy fagyis kocsi. Ezután pedig minden vágyukat hangosan kimondták. Többször emlegették például, hogy jól esne nekik a palacsinta és két szálláson is az volt a desszert. Egyszer Márti szülei lepték meg a csapatot, és kilencven darabot vittek nekik a bakonybéli megállóhoz.
A közös éneklések is felejthetetlen élmények voltak mindenkinek. Volt, hogy két-három órán keresztül daloltak út közben. „Nagyon jó volt az az este is, amikor Emmánuel testvér cajon dobon játszott, Szilveszter atya pedig velünk énekelt. Neki nagyon jó hangja van. Páran társasoztak, fociztak és eltáncoltuk az Ördög útját” – idézi fel az emléket Márti. A megérkezés ugyancsak mély nyomot hagyott bennük – mondják. „Voltak, akik lemaradtak egy kicsit, de mindenkit bevártunk. Az utolsó zarándokok pedig egyesével tapsot kaptak a már fent lévőktől az apátság bejáratánál. Nagyon jó volt látni ezt az egymásra figyelést, hogy értékelik a másik teljesítményét” – lelkesedik Emmánuel testvér. Márti pedig hozzáteszi, hogy sokan – mint régen a zarándokok, ahogy azt az atyáktól hallották – a monostorhoz érve megcsókolták a kaput, úgy léptek be.
„Nagyon jó volt látni, hogy ott voltak ezek a vidám, idétlenkedő, poénkodó, hangos fiatalok, akik jól érezték magukat, de amikor arra kértük őket, hogy egy-egy témát gondoljanak végig és csendben menjenek egy órát az erdőben, abba is beleálltak” – meséli Ákos atya. A zarándoklat lelki ívét Szent Benedek életére fűzték fel. Ahogy a bencés rend alapítója kivonult Rómából a vadonba, hogy remeteként éljen, a zarándokok is ezzel kezdtek, kivonultak a természetbe. Majd a következő napokban azt nézték meg a fiatalokkal, hogy saját magukkal, istenkapcsolatukkal és az őket körülvevő emberekkel hogyan állnak. Miként Szent Benedek is találkozott előbb önmagával, majd az Istennel, végül pedig közösségek gyűltek köré. Miután Benedek neve azt jelenti áldás, áldottnak lenni, az utolsó napokban arra keresték a választ, hogy az életük milyen áldást hordoz magában, és hogyan tudnak mások számára áldássá válni. „Részesévé válni a fiatalok megosztásainak, gondolatainak, hallgatni, mit mondanak önmagukról számomra hatalmas nagy ajándék volt” – fogalmaz Emmánuel testvér.
„Valljuk be őszintén, hogy sokszor az egyházról, a vallásosságról, istenkapcsolatról az a sztereotípia él az emberekben, hogy idős nénik meg bácsik ülnek a templomban rózsafüzért imádkozva és nagyjából tízen vannak” – mondja nevetve Emmánuel testvér, aki huszonévesként az egyik legfiatalabb tagja szerzetesközösségünknek. Egy ilyen zarándoktábor, ami tele van nevetéssel, kamaszos életrevalósággal, olykor éjszakába nyúló beszélgetésekkel pedig rávilágít arra, hogy Isten országa köztünk van.
(A fotókat készítették: Iván testvér, Emmánuel testvér, Izer Márti)
