„Ez a barlang, ez a szobor számunkra kapcsolódási pont: az istenihez, amit bár nem látunk, mégis hiszünk, és az emberihez, amit bár látunk, nem mindig értünk” – mondta Ontko Henrik atya az új Mária-szobor avatásán. 2026. szeptember 6-án, napra pontosan 30 évvel azután, hogy Szent II. János Pál pápa Pannonhalmára látogatott, Hortobágyi T. Cirill főapát áldotta meg a nemrégiben elkészült Mária-szobrot a Pannonhalmi Főapátság arborétumában. Az időpontválasztás nem véletlen, a Szentatya ugyanis nagy Mária-tisztelő volt.
Az új szobor alkotója Orr Lajos szobrászművész, társa az alkotás folyamatában: Egri Erzsébet festőművész. A Szűz Mária-grottánál lévő szobor elhelyezésével vált teljessé a Hallgatás-ösvénye. A szerzetesközösség a hat állomásból álló spirituális útvonal végigjárására hívja az elcsendesedésre vágyó látogatókat, munkatársakat, vendégeket. Az útvonal állomásai az arborétumról és gyógynövénykertről szóló online kiadványunkban tekinthető meg.
A továbbiakban Henrik atya szoboravatáson elhangzott teljes beszédét közöljük.
Minden egy kertben kezdődött. A Kertész által gondosan megálmodott kertben. A fák árnyékában, a virágok illatában, az esti szellő hűvösében. Egy gondolatként, majd kimondott szóként. És abból lett: a szóból, és a föld porából – az ember. És a Kertész lelket lehelt bele. Ez volt az ember első „lélekzetvétele”. Egyik napon társat is kapott, akivel a kerten, és a sorson is osztozott. Ott a kertben párbeszédben volt az ember: a Kertésszel, a társával. Dialógusban önmagával.
Egy kertben kezdődött. Ugyanabban a Kertész által gondosan megálmodott kertben. Egy gondolatként, végül kimondott szóként. A vakmerő felelőtlenség szava volt ez, az ellentmondásé. Az ígért tudás helyett igazságtól megfosztó, élet helyett halált hozó. És csönd lett. Nem az esti szellő nyugalmáéhoz hasonló. Hanem az elfordulás, a megtört ígéret, a meghasadt dialógus csöndje.
És kertben, kora hajnali órákban érte a feltámadás híre az embert. A megkínzott testeket hordozó keresztfák árnyékában, a kiüresítő halál szelének hidegében, a holttest megkenésére szánt olajok gyászos illatában. Ott, akkor, a hajnali kertben, a Kertésszel való találkozással minden más irányt vett.
Most is egy kertben vagyunk, egy barlang előtt állunk. Amelyet idehordott kövekből építettek és emeltek az emberek. Benne szobor. Alkotás. Az emberi szív hódolatának és tiszteletének helye ez. A csöndes perceké, a még megformálatlan szavaké, egy lehetséges párbeszédé.
A barlangban pedig Máriára tekintünk. Elsősorban az alkotásra. És azon túl mindarra, amit ő számunkra megjelenít. A lányra és anyára. Az emberre és a szentre. A hétköznapira és a kiválasztottra. Az esendőre és a szeplőtelenre. A fájdalomtól megtörtre és a szenvedésben erősre. A tanítványra és a közbenjáróra. Az alázatosra és a győzedelmesre. A köztünk lévőre és a mennybe fölvettre. A múltra és a jövőre.
A mi múltunkra, a mi jövőnkre. Ahonnan jöttünk, és ahová reményeink szerint hozzá hasonlóan eljutunk.
Itt most valamiképpen azonosulunk ezzel a látvánnyal. Például, a kövekből épített barlanggal. Mert abban saját életünk felépítettségét látjuk. Az általunk vagy mások által összehordott kövek alkotta valóságot – önmagunkat. Mi vagyunk a barlang. Az Istennel és az önmagunk legmélyebb rejtett valóságával való találkozás és a lehetséges párbeszéd helye.
És azonosulunk Máriával, akinek az alakjában emberségünk teremtett és e világon túlmutató vonását fedezzük fel: a meglévőt, és egy lehetségest. A régit és a megújulót. Az ideigvalót és az örököt. A gyöngeségben törékenyt, és a feltámadásban életre kelőt. A földi úton lévőt, és a mennybe hazaérkezőt.
Ez a barlang, ez a szobor számunkra kapcsolódási pont: az istenihez, amit bár nem látunk, mégis hiszünk, és az emberihez, amit bár látunk, nem mindig értünk.
Egy kertben vagyunk. Hátha valami ma épp itt ebben a kertben kezdődik el. Ennél a barlangnál. Máriánál és Máriával. Mellette, vagy épp általa. A csöndben. Egy elrebegett fohász szavainak erejében. És abból párbeszéd fakad: egy régen elfeledett és régóta vágyott. Párbeszéd a Kertésszel, a társunkkal, önmagunkkal.
Ma hátha valami épp itt, e kertben kezdődik el. Lelkünk barlangjában. Gondolatként, majd szóként. Akkor, amikor, és úgy, ahogyan arra a legkevésbé számítanánk. És abból élet fakad. Régen elfeledett, vagy épp régóta vágyott. Földi, és e világon túlmutató. Egy a teljességben részletes, és egy részleteiben teljes élet.
Ahogyan ez az alkotás is születhetett. Két ember – Lajos és Erzsébet – ötven éve megélt szeretetközösségének és töretlen párbeszédének erejében. Két hívő ember Istennel folytatott dialógusának és a vele megélt egységnek gyümölcseként.
Kedves Lajos és Erzsébet – köszönjük!
