Mindenszentek ünnepén tekintetünket a szentekre emeljük. Azokra, akiknek nevét ismerjük, akiknek életét példaként állítja elénk az Egyház. De vajon nem érezzük-e olykor úgy, hogy a szentség valami távoli, rendkívüli dolog, amely csak néhány kivételes ember számára elérhető?

XIV. Leó pápa mai üzenete éppen ezt a távolságot szeretné megszüntetni: „Az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem egyetemes hivatás, amely mindannyiunkat megszólít ott, ahol élünk.”

Ez a kereszténység egyik legszebb és legbátorítóbb üzenete. Nem kell rendkívüli dolgokat véghezvinnünk ahhoz, hogy szentek legyünk. Nem kell elhagynunk családunkat, munkánkat, mindennapi életünk körülményeit. Éppen ott kell keresnünk Istent, ahová az élet állított bennünket.

A szentség nem elsősorban a rendkívüli teljesítményekben mutatkozik meg, hanem a szeretet mindennapi döntéseiben. Amikor valaki türelmes marad, pedig könnyebb volna indulatosnak lennie. Amikor megbocsát, pedig volna oka haragudni. Amikor észreveszi a másik ember szükségét, pedig a saját gondjai is éppen eléggé lefoglalják.

Szent Benedek arra tanít bennünket, hogy Isten keresésének helye a mindennapi életünk. A közös imádság, a munka, a testvéri együttélés, a vendég befogadása, a másik ember gyengeségének türelmes hordozása mind az életszentség útja lehet. Nem a hétköznapokból kell kilépnünk, hanem azokban kell egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá válnunk.

Leó pápa ma különösen szép gondolatot fogalmazott meg: „Isten látja azt a jót, amelyet mi nem veszünk észre; ismeri azokat a történeteket, amelyeket mi nem ismerünk; és eljut azokhoz a szívekhez is, amelyekhez nekünk nincs hozzáférésünk.”

Milyen vigasztaló ez! Mennyi jóság marad észrevétlen a világban! Mennyi önzetlen szolgálat, csendes áldozat, hűséges kitartás, amelyről soha nem írnak újságok, amelyért senki nem ad kitüntetést, és amelyet talán még a legközelebbi hozzátartozók sem vesznek észre.

Gondolhatunk az édesanyára, aki hosszú éveken át gondoskodik családjáról; az idős emberre, aki betegsége ellenére is szeretettel fordul mások felé; a pedagógusra, aki nem mond le a nehéz sorsú gyermekről; az ápolóra, aki a fárasztó műszak végén is emberséggel szól a beteghez. És azokra is, akik a háttérben, szinte láthatatlanul tartanak össze közösségeket.

Isten előtt egyetlen szeretetből fakadó tett sem jelentéktelen.

A mai evangéliumban Jézus a nyolc boldogságot állítja elénk (Mt 5,1–12). Nem a sikereseket, a hatalmasokat, a mindig győzteseket nevezi boldognak, hanem az irgalmasokat, a tiszta szívűeket, az igazságra éhezőket és a békességteremtőket. A szentség tehát nem a világ elismerésének megszerzése, hanem annak megtanulása, hogy Isten szemével nézzünk a világra és egymásra.

Különösen időszerű a pápa felhívása, hogy ne fáradjunk bele a béke megteremtésébe. Egy olyan világban, amelyben könnyen egymás ellen fordulunk, ahol a különbségekből gyorsan ellenségeskedés lesz, a békességteremtés a keresztény életszentség egyik legfontosabb formája. A béke nem csupán a háború hiánya. Ott kezdődik, ahol valaki nem adja tovább a sértést, ahol a másik emberben nem ellenfelet, hanem testvért lát, ahol az igazság keresése nem válik a másik megalázásává.

Mindenszentek ünnepe ezért nem csupán emlékezés, hanem meghívás is. Arra hív, hogy ne csak csodáljuk a szenteket, hanem mi magunk is elinduljunk az útjukon.

És talán arra is, hogy jobban észrevegyük a közöttünk élő, csendes szenteket.

Mert az életszentség nem azt jelenti, hogy valaki soha nem hibázik, hanem hogy újra meg újra engedi: Isten szeretete alakítsa az életét.

Mindenszentek ünnepén adjunk hálát azokért, akik életükkel megmutatták nekünk Isten jóságát. Az ismert szentekért és azokért is, akiknek nevét csak Isten ismeri.

És kérjük a kegyelmet, hogy mi magunk is ilyen emberekké válhassunk: akik mellett egy kicsit könnyebb hinni, remélni és szeretni.

Áldott mindenszentek ünnepét kívánok!

Hortobágyi T. Cirill OSB

pannonhalmi főapát