Mindenszentek ünnepén tegnap azokra tekintettünk, akik már célba értek, akiknek életében Isten szeretete beteljesedett. Ma azokra emlékezünk, akik előttünk jártak, akiket szerettünk, akiknek sokat köszönhetünk, és akiknek hiánya ma is fáj.

A két ünnep szorosan összetartozik. Tegnap arról elmélkedtünk, hogy az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem mindannyiunk hivatása. Ma pedig arra gondolhatunk, hogy Isten szeretete nem ér véget ott, ahol a mi földi életünk véget ér.

Az egyik osztályterem hirdetőtábláján olvastam egyszer ezt a mondatot: „A legjobb soha nincs mögöttünk, hanem mindig előttünk áll.”

Szép biztatás ez a fiataloknak, akik előtt még ott az élet. De vajon igaz a hetven- vagy nyolcvanéves emberre is? Igaz arra, aki súlyos betegséggel küzd? És igaz lehet még a halál órájában is?

A keresztény hit válasza: igen! A legjobb még akkor is előttünk állhat.

Hiszem, hogy Isten nem egyszerűen meg akarja hosszabbítani az életünket, hanem teljessé akarja tenni azt. Ismeri örömeinket és kudarcainkat, szeretetünket és mulasztásainkat, beteljesült vágyainkat és befejezetlen történeteinket. Meg akarja gyógyítani mindazt, ami sebzett bennünk, és be akarja teljesíteni azt, amire egész életünkben vágyakoztunk.

Amikor halottak napján szüleim sírjánál megállok, eszembe jut, mennyi mindent kaptam tőlük. Mennyi jóság, türelem, hűség és szeretet épült általuk bele az én életembe! És persze az is eszembe jut, hogy vannak el nem mondott szavak, elmulasztott beszélgetések, befejezetlen történetek is.

Milyen vigasztaló, hogy Isten szeretete nagyobb a mi befejezetlenségünknél!

Nem tudjuk, hogyan tekint Isten elhunyt szeretteinkre. De bizalommal ajánlhatjuk őket annak az Istennek az irgalmába, aki jobban ismeri és jobban szereti őket, mint mi valaha is képesek voltunk.

Jézus a testvérét gyászoló Mártának ezt mondta:

„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. […] Hiszed ezt?” (Jn 11,25–26)

Jézus nem azt mondja, hogy ne fájjon a veszteség. Ő maga is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. Nem megszünteti a gyászt, hanem reményt ad benne.

Ma, amikor gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, adjunk hálát mindazért, amit általuk kaptunk. Kérjük számukra Isten irgalmát és az örök élet teljességét.

És gondoljunk arra is, hogy a mi életünk története még nem zárult le. Még van időnk szeretni, kiengesztelődni, megbocsátani, jót tenni.

A legjobb még előttünk áll. Mert Isten nemcsak életünk kezdetén vár ránk, hanem annak végén is.

Adj, Uram, örök nyugodalmat elhunyt szeretteinknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik!

Hortobágyi T. Cirill OSB

pannonhalmi főapát