A Szent Három Napon több mint háromszázan ünnepeltek bencés közösségünkkel. Vasárnap hagyományosan tojáskeresésre hívtuk a kicsiket és nagyokat. A konventmisén Márk atya hirdetett igét. Homíliáját teljes egészében közöljük.

Kedves Testvérek!

Az élet tele van ismétlődéssel. Reggelente felkelünk és munkába indulunk, ami olyan magától értetődő, hogy még egy hosszú hétvégén, húsvétvasárnap sem lehet róla elfelejtkezni. Az iskolában a megszokott órarend szerint telnek a hetek, kivéve, amikor egy óracsere felforgatja a napot, és egy pillanatra bizonytalanná tesz tanárt és diákot egyaránt. A zsolozsmában is tapasztaljuk a zsoltárok ismétlődő ritmusát, így a rutinnak köszönhetően reggelente könnyedén be tudunk kapcsolódni az imádságba akár félálomban is.

Kapcsolatainkban időnként arra eszmélünk, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokba a vitatkozásokba és játszmákba keveredünk bele, ahogy az egymásnak mondott dicséret szavai is igencsak hasonlóak. Évente elérkezik a születésnapunk, megköszöntenek rokonaink, barátaink a kialakult családi hagyományok szerint, a gyertyák száma viszont kérlelhetetlenül változik. És a húsvét is itt van, ahogy minden évben, a maga szertartásaival: a vigílián meghallgatjuk a szentírási szövegeket, a főapát igehirdetését, kaláccsal a kezünkben örömmel köszöntjük egymást a feltámadási körmenet végén, aztán az ismerősökkel még koccintunk, beszélgetünk, virrasztunk, hogy ugyanazzal a jóleső fáradtsággal gyűljünk össze az ünnepi misére.

Az ismétlődések olykor monotonnak tűnnek, és van úgy, hogy minden próbálkozásunk ellenére nem tudunk kilépni belőlük – mintha elmozdíthatatlan kő állna a változás útjában. Máskor pedig éppen az ismétlődés az, ami hiányzik: amikor egy élmény annyira megragad, olyan lendületet ad, hogy szívesen töltekeznénk belőle újra, vagy éppen egy helyzetet annyira rosszul kezeltünk, hogy legszívesebben visszaforgatnánk az időt, hogy megváltoztathassuk döntésünket, visszavonjuk szavainkat és semmissé tegyünk tetteinket. Súlyos, mozdíthatatlannak tetsző kövek ezek, amelyek várják a feltámadás csodáját.

És ez a csoda fel is kínálja magát minden tavasszal. A nehéz kő megmozdul, az üres sír megnyílik, hogy odafuthassunk és bepillanthassunk – valóban nincs ott, valóban feltámadt. Ekkor útra kelhetünk, hogy mi is részt kapjunk a tanítványok tapasztalatából. Hogy az ismétlődésben felfedezzük a változás lehetőségét.

Negyven napon keresztül a tanítványok újraélik Jézussal közös történetük fontos pillanatait, hogy fény vetüljön korábbi tapasztalataik rejtett összefüggéseire és megértsenek valamit a megélt valóság mélységeiből. Hogy újra elköteleződjenek, vagy ezúttal – túllépve kudarcaikon – másképpen cselekedjenek. Mária Magdolna, más asszonyokkal együtt követte Jézust és gondoskodott róla. Azon a reggelen is útnak indul, hogy még egyszer gondoskodjon halottnak hitt testéről. Ez a végsőkig kitartó szeretet, ez a meg nem kérdőjeleződő elköteleződés teszi őt elsővé a tanúk között.

Aztán ott van Péter, aki elmenekül az Olajfák hegyéről, most pedig fut a sír felé. Pár napja félelemtől és aggodalomtól hajtva, titokban követte csak Jézust a főpap udvarába, ma kétségek között, mégis magabiztosan lép be az üres barlangsírba. Néhány nap múlva egy kudarcos próbálkozás után újra megtapasztalja a csodálatos halfogást, hármas tagadását pedig felülírhatja a Mester háromszori kérdésére válaszolva: „Tudod, Uram, hogy szeretlek”. Az emmauszi tanítványok is ketten haladnak, éppen úgy, ahogy annakidején másik hetven társukhoz hasonlóan a Mester előhírnökeiként. Most végre ők is teljesen megértik, amit akkor még nem is láttak át igazán. Végül ott van Tamás, aki az utolsó vacsorán még azt kérdezte, „Hogyan ismernénk az utat, ahová mész?”, most pedig Jézus sebeit érintve világossá válik számára az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” igazi értelme.

A feltámadással új utak és távlatok nyílnak, az igazság láthatóvá, az élet elmélyültebbé válik. A Feltámadottal való találkozás az ismerőst új erővel tölti meg, a megszokottban észrevehetővé teszi a változatosságot, az egyszerit és megismételhetetlennek tűnőt elérhető közelségbe hozza, a tévedés és a gyengeség pillanata után és ellenére új esélyt kínál fel. Ez történt akkor negyven napon át, és ez történhet meg azóta is, minden alkalommal, amikor Jézus nevében összegyűlünk és Krisztus útját járjuk, amikor valóban elhisszük a feltámadást. Ez a mai nap bátorítása, egyúttal ez a holnapi nap reménysége.

Urunk, Istenünk!

Szeretnénk mélyen átélni általad és benned a feltámadás megújító erejét! Vágyunk arra, hogy életünk monotonitásában, vissza-visszatérő helyzeteinkben felfedezzük a növekedés és az egyre teljesebbé válás útját. Szükségünk van arra, hogy Veled együtt nézzünk vissza kudarcainkra, hibáinkra és eleséseinkre, hogy felismerjük: teáltalad hatalmunkban áll változtatni – bocsánatot kérni és megbocsátani. Add, hogy nehéz helyzeteinkben és csalódásainkban ne az üres sír hiányát, hanem a Te különleges jelenléted és közelséged jelét lássuk, a tehetetlenség helyett az elhatározás és a szeretet erejét tapasztalhassuk meg. Szegődj mellénk és kísérj el minket az úton, az igazság és az igazi élet útján. Ajándékozd nekünk ma is magadat, hogy sugározzon rólunk és belőlünk a feltámadás világossága!

Fotó: Andrónyi Tamás