2026. január 6-án keresztségünkre emlékezve Hortobágyi T. Cirill főapát – miután megszentelte a vizet – a hívekre és a szerzetesközösség tagjaira hintette. Vízkereszt ünnepén arra kérte Istent, hogy „akárhová is hintik ezt a sóval vegyített vizet, távozzék onnan a gonosz, és Szentlelked jelenléte őrizzen meg minket mindenkor.”

Cirill atya ezekkel a szavakkal fordult a Szent Márton-bazilikában egybegyűltekhez: „A napkeleti bölcsek a csillag vezetésével rátaláltak a gyermek Jézusra, felismerik benne a világ Megváltóját és ajándékokkal hódolnak előtte. Gyermekkorunkban, keresztségünk alkalmával a mi szívünket is beragyogta a felkelő hajnalcsillag, Jézus Krisztus.”

A főapát az ünnepi szentmisén rámutatott, hogy a bűnbánatban megtisztult szívben ismét felragyog Krisztus világossága és hitünk fénye. „Ebben hitben ma is felismerhetjük Jézust az oltáron, a kenyér és bor színében, amint táplálékul adja magát. Táplálja bennünk az Ő világosságát, hogy már soha többé ne járjunk a bűn sötétségében. Ő segítsen minket, hogy a tőle kapott Szentlélekhez hűségesek maradjunk” – mondta.

A liturgián Dejcsics Konrád atya hirdetett igét. Homíliáját a következőkben teljes terjedelmében közöljük.

„Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez” – hallottuk imént az olvasmányban (Iz 60,3). Kedves Testvérek, kedves kollégák, lenyűgöz az a vízió, amelyről Izajás próféta beszél. Eljön egyszer az idő, amikor minden pogány nép, minden addig hitetlen nemzet Jeruzsálembe zarándokol, az Úr városába (vö. Tób 13,11). Mert Isten betölti a városát.

Nem mintha addig nem töltötte volna be, mindig is ott lakott, de most végre kedvük támad az embereknek megismerni Istent az ő városában. Miért? Mert népe, az ő választottjai most már végre hiteles tanúságot tesznek róla. Úgy élik meg a vele való kapcsolatot, hogy az embereknek kedvük támad felmenni Jeruzsálembe, ők is részesei akarnak lenni az Isten és ember közötti csodának.

És az Úr városa mindenkit tárt kapukkal, nyitott szívvel fogad: „Kapuid állandóan nyitva lesznek, sem nappal, sem éjjel nem zárják be őket” – olvassuk (Iz 60,11). Ragyogó lesz ez a nyitott kapujú város, aranytól ékes, ékkövektől tündökletes: „Jeruzsálem kapui zafírból és smaragdból épülnek, és színaranyból védőbástyái. Jeruzsálem tereit rubin és Ofír köve borítja” – ahogy énekeltük ma a Laudesben (Tób 13,17-18).

A napkeleti bölcsek, a három királyok látogatása ennek a megvalósuló csodának előhírnöke. Kezükben már ott van az a kincs, az az arany, zafír és smaragd, amelyből egyszer Jeruzsálem kapui és védőbástyái felépülnek. Ott van már náluk az a tömjén, amellyel a szent helyet, „az Úr lábának helyét megdicsőítik” (Iz 60,13b).

Ám ők egyelőre csak az első fecskék. Csak a kezdetet jelzik. Mert Jeruzsálem kapui bizony nincsenek tárva, Jeruzsálem lakóit egyelőre félelem tartja fogva: „[…] Heródes király […] megrémült, s vele egész Jeruzsálem” – hallottuk az evangéliumi szakaszban (Mt 2,3). Igen, az őrök megrettenek, az őrök ijedtükben fegyverkezni kezdenek.

Így aztán a népek nagy zarándoklatának első zsengéje nem is a szent városban, hanem egy világvégi faluban ér véget, Betlehemben, ott is a kertek alatt. Talán azért, mert Betlehemnek nincsen falai, tornyai, nincsenek őrei a nemlétező védőbástyáin.

Kedves Testvérek!

Az egész egyház, minden templom, minden közösség és minden monostor azt vallja magáról, hogy ennek a végidőbeli Jeruzsálemnek, e csodálatosan ragyogó, nyitott kapujú aranyvárosnak az előhírnöke, a világban megvalósuló kicsi mása. A templomszentelés laudesében ugyanúgy Tóbiás szavait énekeljük az arany védőbástyákról, mint Szent Benedeknek, a bencés közösségek atyjának ünnepén. S ha így van, akkor érdemes ránézni kicsit a mi szentegyházunkra, Pannonhalmára, a mi mini Jeruzsálemünkre, vajon mi melyik Jeruzsálemre hasonlítunk igazán. A Heródes királlyal együtt rettegő, falainak és cselszövéseinek bástyáiban bízó városra, vagy a lerombolt falú, a nemzetek ajándékaiból kaput építő, Isten dicsőségét mindenkivel megosztó aranyvárosra.

Azt hiszem, csaltam ezzel a szembeállítással. Mert valahogy félúton vagyunk a rettegés és a felszabadult öröm, a hatalomvesztéstől tartó és a hatalmat egyedül Istennek átengedő, az értékeket falakkal őrző és a hozzánk érkező vendégek értékeire rácsodálkozó város között. Szent Benedek atyánk, aki hegyre épült várost hozott létre, jól tudta ezt. Az ő Jeruzsálemét még falak védik, még kapus testvérre van szüksége, még meg kell szűrnie az oda érkezőket. Ámde minden érkezőt már Isten ajándékaként fogad – „Hála legyen Istennek” – kiált fel, anélkül, hogy tudná, ki is kér bebocsátást a monostor városába (RB 66,3).

Kedves Kollégák, kedves Tanárnők és Tanár urak!

Tegnap közös együttlétünkön egész nap az járt a fejemben, hogy ti és mi szerzetesek, és a diákjaink, és a szociális otthon lakói, és a munkatársaink így együtt egyszerre vagyunk a mi pannonhalmi Jeruzsálemünknek lakói. Tudunk együtt rettegni, de tudunk együtt várost is építeni. És főként: a mi közös életpéldánkon múlik, hogy a távoli népek beleszeretnek-e Istenbe. Hogy aztán eljönnek-e ide, és elhozzák-e saját gazdagságukat és kincseiket.

Sőt még az is eszembe jutott, amit Szent Benedek ír a Regula 66. fejezetében. Bizony, Ti, tanárok és tanárnők, ti vagytok a mi félig mennyei Jeruzsálemünk „idősebb okos testvérei”, azaz kapusai, akik nemcsak hogy „nem csatangoltok el” (RB 66,1b), de szelíd és buzgó feleletet is tudtok adni azoknak a fiataloknak, akik kopogtatnak a házunk kapuján. Akik ide akarják hozni a saját gazdagságukat, akik azt várják, hogy az ő szívük aranyából és lelkesedésük mirhájából épüljön közös munkával Isten városa.

Persze a monostori hagyomány nem mindig volt olyan nagyvonalú, mint Szent Benedek atyánk. Egy egyiptomi monostor például azt szabja meg a kapus feladatául, „hogy az érkezőket azzal a feltétellel engedje csak be a monostorba, hogy ha már beléptek, többé nem távozhatnak onnan” (HM 17,3-4, Pataki Elvira fordítása).

Ez nem a mennyei Jeruzsálem éjjel-nappal nyitott aranykapuja, ez egyirányú út, olyan, mint a repülőtereken a vámvizsgálat automata kapuja. Csak egyirányú, nincs ki-be járkálás. Érthető ez, mert a monostor gazdagságát nem lehet akárkivel megosztani, a falak biztonságot adnak a világ sivatagától elválasztott paradicsomkertnek, amelynek azonnal az elszáradás és a szétdúlás lenne a sorsa, ha bárki csak úgy ki-be járhatna. Védeni kell az értékeket. De Szent Benedek atyánk nem ezt akarja.

Tanárként, bölcs kapustestvérként Szent Benedek szellemében az a meghívásunk, hogy megkülönböztessük a lelkeket, hogy őket aztán a monostor megfelelő helyére vezessük. Ahogy Benedeknél: a szerzeteséletre vágyókat a magiszterhez, a szegényeket az asztalhoz, a zarándokokat a pihenés helyére, a vendégeket a templomba. Kinek-kinek a lehető legtöbbet adva, éppen azt, amire szüksége van. És utat nyitva nekik, hogy a saját gazdagságukat ott tegyék le Isten házában, ahol az a legjobban szolgál a szent város épülésére.

Kedves Testvérek, Heródes királynak és kapusainak, a város őreinek és lakóinak az volt a tragédiája, hogy nem ismerték fel, mit jelent a bölcsek látogatása. Hogy annak a jele, hogy Isten az ő városukban, házaiban és tornyaiban lakik (Zsolt 48,4.13–15). Hogy ők ennek az Istennek a tőlük telhető legtöbbet oda akarják adni.

Kedves Kollégák, kedves Tanárok!

Kérlek, szenior és bölcs kapus testvérekként és nővérekként segítsetek nekünk észrevenni az idők jeleit! Segítsetek a pannonhalmi szent városnak felismerni azt a gazdagságot, hogy Isten lakik benne. Felismerni azt a csodát, hogy a monostor falai mögött élve Istennek vagyunk a polgártársai. Segítsetek rádöbbenni, hogy a mi szeretetünk, a mi közösségi életünk az, amely tanúskodik arról, hogy Istennel lehetséges és jó együtt élni. A város lakóiként és kapusaiként segítsetek felismerni azt a gazdagságot, amelyet az ide érkező fiatalok és idősek, Isten jelenlétére a maguk módján szomjazó emberek magukkal hoznak, hogy abból, azzal együtt építsük közösségben Isten aranyvárosát.