Több százan ünnepeltük együtt húsvét vigíliáját a Szent Márton-bazilikában. A liturgián Hortobágyi T. Cirill főapát hirdetett igét. Homíliáját teles egészében közöljük.

Kedves Testvérek!

Az éjszaka sötétjében kezdtük ezt az ünnepet – kinn a kerengő ősi falai között. Szokatlan ez – egy ünnepet nem fényben kezdeni, hanem sötétségben. És mégis: ez a keresztény hit egyik legőszintébb gesztusa. Nem kerüljük meg a sötétséget. Nem mondjuk azt, hogy nincs. Nem gyújtunk meg azonnal minden fényt. Előbb megállunk benne. Mert a sötétség nemcsak a templom terében, nemcsak a világegyetemben, hanem bennünk is ott van. Kétkedéseinkben, bizonytalanságunkban, a kimondott-kimondatlan félelmeinkben.  Bizony nem látjuk világosan sem a világot, sem önmagunkat.

És talán ma hozzá kell tennünk: közös életünkben is ott van a sötétség. Az a feszültség, amely körülvesz bennünket. Az a tapasztalat, hogy egyre nehezebb egymással szót érteni. Hogy gyorsan mondunk ítéletet, könnyen kimondjuk: „nem közénk tartozik.” Bár ugyanabban az országban élünk, mégis mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Ma rengeteg információ ér el bennünket, de nehezen találjuk ezek értelmét. Számtalan lehetőség között élünk, és alig találjuk az irányt. És ebben a sötétségben jelenik meg a fény, egy gyertya lángja.
Nem harsányan. Nem bizonyító erővel. Csak jelenléttel. Előbb csak botorkáltunk a sötét kerengőben, majd mindannyiunk gyertyája égett és mindent megvilágított…

Ez a húsvét első üzenete: a fény nem megszünteti a sötétséget, hanem jelenlétével kezdi átformálni.

Hallottuk az olvasmányokat.  Hosszú utat jártunk be – a teremtéstől az ígéreteken át a szabadulásig.
Mintha egy nagy történet íve bontakozott volna ki előttünk. Érdemes itt is egy pillanatra megállni.
Korunk tapasztalata nem az, hogy ne lenne elég információnk, hanem az, hogy ezekben nem találunk önmagunkra, mindez nem áll össze egyfajta egzisztenciát adó élettörténetünkké. Részletek vannak. Adatok vannak. Vélemények vannak. De az a nagy összefüggés, amelyben az életünk értelmet nyer, gyakran hiányzik. És ez a hiány nemcsak személyes. Közös történetünk is törékennyé vált. A „nemzet”, a „közösség”, a „haza” – ezek a szavak mintha veszítenének erejükből, mert nem tudjuk ugyanabban az értelemben kimondani őket.

A Szentírás azonban nem egyszerűen történetek gyűjteménye. Hanem egy nagy, nemzedékeken átívelő történet, amelybe mi is bele vagyunk írva. És a húsvét azt állítja: nem mi adjuk meg végső soron életünk értelmét – hanem egy történet hordoz minket, Isten fiának, Krisztusnak a története.
Isten Fiának történetében benne lenni fantasztikus! Itt lehetséges a szabadság. A hűség nem hiábavaló. És a vég nem a pusztulás.

És itt érkezünk el a húsvét középpontjához: a feltámadáshoz.

Talán nincs még egy állítás, amely ennyire próbára tenné az értelmünket: egy halott él!? Máté tudósítását hallottuk: az asszonyok hajnalban mennek a sírhoz. Nem diadalmasan. Nem biztos tudással. Hanem félelemmel és gyásszal a szívükben. Ugyanabban a sötétségben, amelyben a liturgia kezdődött. Ám amikor odaértek minden megváltozott!

Az angyal néhány egyszerű szava mindent megváltoztat: Előbb: „Ne féljetek!” És utána: „Nincs itt, feltámadt.” Ez húsvét lényege! Nem tanítás, nem vigasztaló gondolat. Hanem egy esemény. Feltámadt! És figyeljük meg: az asszonyok reakciója is mennyire emberi. „Félelemmel és nagy örömmel” futnak el. A kettő együtt van bennük. Pontosan úgy, ahogyan bennünk is gyakran együtt van a bizonytalanság és a remény. És ekkor történik valami nem várt, még személyesebb: maga a feltámadt Krisztus jön eléjük! Megszólítja őket. És mit mond? Ugyanazt: „Ne féljetek!” Nincs szemrehányás. Nincs magyarázakodás. Csak jelenlét és bátorítás. És küldetést ad nekik: menjenek, és mondják el a többieknek.  A feltámadás öröme nem maradhat magánügy. Közösséggé akar válni.

Ez mélyen összecseng mindazzal, amit eddig mondtunk. Mert a feltámadás nem egy elméletként lépett be az első tanítványok életébe. Hanem tapasztalatként. Nem bizonyították – hanem tanúsították.

Az egyik legemberibb történet erről a tanúskodásról, az emmauszi tanítványoké. Csalódottan indulnak el. Távolodnak a közösségtől. Talán úgy érzik: vége mindennek. És útközben valaki melléjük szegődik.
Kérdez, meghallgat, nem erőltet rájuk semmit, csak jelen van. És lassan új fényben látják azt, ami történt. Végül visszafordulnak. Visszatérnek a közösséghez, amelyből kiléptek.

A mai evangélium fényében még jobban értjük ezt, ma így mondanánk: van az a hír, ami miatt érdemes visszafordulni. Van valóság, ami erősebb a csalódásnál. Ez a húsvét egyik legmélyebb képe. Nem az, hogy minden azonnal megoldódik. Hanem az, hogy van visszaút egymáshoz. Ez a hír ma különösen is fontos.

Mostanában sokszor nemcsak egyszerűen nem értünk egyet – hanem távolodunk egymástól.
Először vitázunk. Aztán elhallgatunk. Végül már nem is találkozunk. Pedig – és ez talán az egyik legjózanabb mondat, amit kimondhatunk – másnap is együtt fogunk élni. Ugyanazokon az utcákon járunk. Ugyanazokba az iskolákba visszük a gyermekeinket. Ugyanazok ülnek mellettünk itt, ebben a bazilikában is, meg az otthoni templomotokban is. A kérdés nemcsak az, hogy mi történik ma. Hanem az, hogy mi lesz velünk másnap? A húsvét nem kész válaszokat ad. De ad egy mélyebb irányt.

Amint az asszonyok sem maradnak a sírnál. Elindulnak. Úgy a tanítványok sem maradnak bezárkózva. Kilépnek. A félelem nem tűnik el azonnal – de nem marad meg utolsó szóként. Félelmüket végül, a feltámadás hajnalán elhangzó, szívüket átjáró köszöntés oszlatja el: „Békesség veletek!”

Ez nem pusztán jókívánság, hanem ajándék. Krisztus ajándéka! Mert a feltámadt Jézus nem azzal lép tanítványai elé, hogy árulásukat számon kérné. Hanem kiengesztelődést hoz, békét hoz.  Ez a béke – ahogyan XIV. Leó pápa fogalmaz – „fegyvertelen és lefegyverző” egyszerre. Nem kényszerít. Nem uralkodik. Alázatos – és éppen ezért tartós. Mert nem emberi erőből fakad, hanem Isten feltétel nélküli szeretetéből.

Ez a béke azonban nem maradhat pusztán bennünk. Ahogyan az asszonyok sem tarthatták meg maguknak a hírt, úgy mi sem tarthatjuk meg magunknak ezt a békét. Ebben a húsvéti időben különös hívást kapunk arra, hogy ne csak befogadjuk, hanem hordozzuk is. Mert a béke nem egyszeri állapot, hanem út. A kiengesztelődés útja. És ez az út sokszor nem látványos. Türelmet kíván. Figyelmet. Belső megtérést. Közösségeinkben éppúgy, mint személyes kapcsolatainkban.

Abban, ahogyan beszélünk egymással. Abban, ahogyan meghallgatjuk a másikat. Abban, ahogyan jelen vagyunk egymás életében.

Ma éjjel keresztségi ígéreteinket újítjuk meg. Ez nem egy szép, ünnepélyes gesztus. Ez többet jelent, azt jelenti, hogy az élet nem determinált. Nem zárt rendszer. Nem végleges múltbeli események láncolata. Hanem nyitott. És talán ezt így is mondhatjuk: a kapcsolataink sem végleg lezártak.

Jézus feltámadása arra bátorít bennünket, hogy merjünk újrakezdeni. Egymással. Önmagunkkal. Istennel. Hogy kilépjünk a bezártságból. Hogy meghalljuk a másikat. Hogy ne a félelem vagy a bizalmatlanság vezessen bennünket, hanem az a szó, amely a sírnál hangzott el: „Ne féljetek!”
Mert csak így válhat életünk – és közösségünk – a remény jelévé ott, ahová küldetést kaptunk.

A megkeresztelt ember „új élete” nem azt jelenti, hogy minden megváltozik körülöttünk. Hanem azt, hogy mi magunk másként kezdünk élni benne. Másként tekintünk önmagunkra – nem, mint befejezett történetre, hanem mint alakuló hivatásra. Másként tekintünk a másik emberre – nem, mint ellenségre vagy valamilyen „címkére”, hanem mint titokra. És talán másként tekintünk a közösségre is.

Ez a húsvét átalakító forradalmi ereje. És ez nagyon konkrét dolgokban kezdődik. Abban, hogy előbb meghallgatom a másikat, és csak utána válaszolok. Hogy nem azonosítom őt a véleményével. Abban, hogy nem legyőzni akarom, hanem a megérteni. Hogy képes vagyok elsőként kezet nyújtani. Hogy nem másoktól várom a változást, hanem magamtól kezdem. Ezek apró lépések. Nem látványosak. Nem hoznak azonnali eredményt. De a béke mindig ilyen lépésekből épül fel.

Szent Benedek egyszerűen így mondja: „Keresd a békét, és járj utána.” És talán itt, a bencés közösség szívében, ez a mondat különösen is súlyt kap.

Kedves Testvérek!

Itt a Bazilika falai között ma éjjel nem emlékezünk, hanem részesei vagyunk Krisztus feltámadása történetének. A húsvéti fény, amelyet meggyújtottunk, nem vakít. Nem kényszerít. Csak hív.
Hív, hogy lépjünk közelebb. Közelebb Istenhez – közelebb egymáshoz is.

Hogy merjük elhinni: az élet több, mint amit eddig láttunk belőle. Hogy merjük elhinni: a közös életünk több, mint amit most tapasztalunk belőle. Hogy a történet még nem ért véget, mi több most kezdődik. És hogy merjük elhinni: nem a sötétségé, nem a megosztottságé az utolsó szó. Hanem az utolsó szó a béke lesz!

Ezért a holnapot is beragyogja majd Krisztus feltámadásának a fénye!

Ámen.

 

Fotó: Andrónyi Tamás