2026. szeptember 27-én újmisét tartott a Szent Márton-bazilikában tihanyi bencés testvérünk. Gál Sámuel igehirdetésében az egységről szólt. Arról, hogy mit jelent egységben lenni Istennel, a testvérekkel és önmagunkkal. A következőkben a szerzetes teljes igehirdetését adjuk közre.

Ha a mai Szentmise olvasmányait egyetlen szóval kellene összefoglalni, akkor ez a szó az egység lenne. Egységben lenni Istennel, egységben lenni a testvérekkel és egységben lenni önmagunkkal. Egységben lenni Istennel azt jelenti, hogy az ő útján járunk.

Egységben lenni a testvérekkel azt jelenti, hogy a közös cél felé közösen haladunk. Egységben lenni önmagunkkal pedig azt jelenti, hogy szívünk, lelkünk, akaratunk, egész életünk egy irányba halad. Mindhárom súlyos feladat, és mindhárom olykor komoly kihívásokat is támaszt.

Mindhárom olvasmány az egységre hívja fel a figyelmet, és mindhárom az egységnek egy-egy területét tárja elénk. Az evangélium az Istennel való egységet mutatja meg számunkra. Ő szól hozzánk. Mi meghalljuk-e a szavát? Egységben tudunk-e cselekedni az Istennel? Egységben tudunk-e lenni vele abban az értelemben, hogy hallgatunk rá?

A szentlecke a testvérekkel való egységet tárja elénk. Szent Pál arra hívja fel a filippiek figyelmét, és a miénket is, hogy egyetértőknek kell lennünk. Egy szívvel, egy lélekkel ugyanarra kell törekednünk, mert valójában mindannyiunknak ugyanaz kellene, hogy legyen a célja.

Az olvasmányban pedig Ezekiel próféta szavai az önmagunkkal való egységre hívnak fel bennünket. A bűn valójában szétszakít minket. Ha felismerjük magunkban, hogy mi a bűnünk, mit csinálunk rosszul, mit gondolunk rosszul, és hogy életünk vagy annak egy-egy szegmense miért nem az Istennel való egységet képviseli, akkor felismerjük azt is, hogy valójában nem vagyunk egységben önmagunkkal.

Ahogyan arra Pál apostol is utal egyik levelében, két dolog harcol benne: a test kívánsága, valamint az ő akarata, amely tudja, hogy mit kellene tennie. Tudja, hogy mi a jó, mégsem teszi azt. Akkor tudok önmagammal egységben lenni, ha törekszem arra, hogy az akaratom és a cselekedeteim, a szavaim és a gondolataim ugyanazon cél felé haladjanak.

Akkor tudok a testvérekkel egységben lenni, ha nem a széthúzást erősítem. Ha nem arra összpontosítok, hogy mi az, ami szétválaszt bennünket. Ha nem tartom magamat jobbnak másoknál. Ha olyan alázatos tudok lenni, hogy az alázatosságnak azt a lelkületét tudom magamban megvalósítani, amely Krisztusban is megvolt, aki Isten létére emberré vált. Hasonló lett hozzánk, megalázta magát, és egészen a kereszthalálig engedelmes, alázatos volt.

Ahhoz, hogy a testvérekkel egységben tudjunk lenni, hogy mindannyian ugyanazon cél felé tudjunk együtt haladni, alázatosságra van szükségünk. Arra, hogy ne akarjuk magunkat mások fölé helyezni, ne akarjuk magunkat jobbnak tartani másoknál, mert mindezek széthúznak bennünket, és szakadásokat idéznek elő az egységben. Mindezek pedig, az önmagammal való egység és a testvérekkel való egység teszik lehetővé azt, hogy az Istennel is egységben legyünk. Hogy egész életünket be tudjuk állítani egy olyan pályára, amelynek egyetlen végcélja van: maga az Isten.

Saint-Thierry Vilmos, a 12. század egyik nagy lelki szerzetese, a tökéletesség legfelső fokát abban látja, hogy olyan szintet érjünk el lelkünk, elménk, gondolataink és egész akaratunk tekintetében, amikor már nem akarunk mást, mint amit az Isten akar. Amikor már valójában az Isten munkálkodik bennünk, amikor olyan egységben vagyunk az Istennel, hogy nem akarunk mást tenni, és nem akarunk másképpen élni, mint ahogyan azt az Isten akarja. Azt gondolom, kevesen vannak, akik képesek elérni ezt a fajta tökéletességet. De mindannyiunknak meghívása van arra, hogy törekedjünk rá, hogy összhangban, egységben legyünk az Istennel.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha el is határozzuk, hogy életünket így szeretnénk élni, akkor abban nem lesznek akadályok, nehézségek, vagy kisebb oldalvágányok, amelyeken elindulunk. De ha fel tudjuk ismerni magunkban a hibákat, ha észrevesszük magunkban, hogy mi az, ami elhajlás, eltérés az Isten az Isten útjától, akkor megtettük az első lépést a mindennapi megtérés felé.

Ha képesek vagyunk arra, hogy ne csak saját magunkat tartsuk szemünk előtt, ne csak a saját akaratunkat és a saját elképzeléseinket tartsuk a legfontosabbnak, hanem képesek vagyunk arra is, hogy másokat figyelembe vegyünk, akkor már megtettük az első lépést a testvérekkel való egység irányába.

Ha felismerjük, hogy életünk, akár a személyes bűneink miatt, akár a testvérekkel való egyenetlenség következtében nem az egységet szolgálja, akkor már megtettük az első lépést annak irányába, hogy egységben tudjunk lenni az Istennel. Mert ha felismerjük bűneinket, hibáinkat, és ha rájövünk arra, hogy nem egy irányba haladunk a testvéreinkkel, ha nem együtt haladnunk velük, akkor hasonlóvá válunk ahhoz a fiúhoz, aki először nemet mondott apja a kérésére, majd aztán meggondolta magát, és kiment a szőlőbe dolgozni.

Életünkben sokszor mondunk nemet arra, amire Isten hív minket. Ilyenek a bűneink, amelyeket elkövetünk. Ilyenek a cselekedeteink, a szavaink vagy a gondolataink, amelyek széthúzást keltenek a testvéri egységben. De ha felismerjük ezeket magunkban, és képesek vagyunk megtenni a lépést annak irányába, hogy ezeken változtassunk, akkor valójában elindultunk az Atya szőlőjébe dolgozni.

Minden bizonnyal életünk során nem egyszer kell nekiveselkednünk annak, hogy újra és újra elinduljunk. De így tudunk hasonlóvá válni Izraelnek ahhoz a csoportjához, akik meghallották Isten hívó szavát, akik meghallották a figyelmeztető szót, hogy változtassanak az életükön. Mert egészen addig, amíg azt gondoljuk magunkról, hogy mi jó úton haladunk, hogy mi mindenben megtesszük a legtöbbet, hogy mi mindenben a legjobbat adjuk az Istennek, és hogy nekünk valójában nem kell változtatnunk semmin, addig igenis tévúton járunk. Akkor olyanok vagyunk, mint a farizeusok, akik azt gondolták magukról, hogy nekik egyenes útjuk van a mennyek országba.

Valójában azonban ahhoz, hogy eljussunk a oda, minden nap meg kell térnünk, minden nap meg kell hallanunk az Isten hozzánk szóló szavát. Minden nap tudnunk kell igent mondani az Isten hívására, még akkor is, ha nem rögtön vagyunk erre képesek. Mert így tudunk csak összhangban és egységben lenni saját magunkkal és testvéreinkkel, hogy valójában egységben legyünk az Istennel.