Hortobágyi T. Cirill főapát ünnepi beszéde Pannonhalmán, a Szent Márton-ünnepen, 2026. november 13-án
Tisztelt Elnök úr!
Kedves Barátaim!
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket itt, Szent Márton bazilikájában,
amikor a szerzetespüspökre emlékezünk, majd testvéri és baráti körben beszélgetünk egymással.
Gondolnák-e, hogy az a jelenet, amelyben most itt együtt vagyunk, meg van írva Szent Márton életrajzában? Egész pontosan a Dialógusok 3. könyve nyitófejezetében.
Szent Márton közvetlen tanítványai beszélgetnek Márton emlékéről. Ennek híre megy, és beesik hozzájuk egy csapat szerzetes, majd pedig számos előkelő ember. Komoly és nemes társaság: egy helytartó és egy korábbi consul is van köztük…
Ekkor az egyik tanítvány a helyi apát fülébe súg valamit… Hogy melyik történetet mesélje el elsőnek Szent Márton életéből. Az apát bólint, és felidéz egy Chartres-ban megesett történetet.
Egy születésétől fogva siketnéma lányt vittek egykor Márton elé. Márton félrevonja a lányt apjával, imádkozik, majd olajjal megérinti a lány nyelvét. Aztán apja nevét kérdi a lánytól,
és a lány megfelel. Az első szó, amit az apja a lánytól hallott, a saját neve volt.
Szent Márton Jézus tettét ismételte el. Márk evangéliuma szerint egyszer Jézus ujjával megérintette egy siketnéma ember fülét, megérintette nyelvét. „Azután az égre tekintve felsóhajtott, és így szólt hozzá: Effata – azaz: »nyílj meg!« És rögtön megnyílt a füle, s nyelvének bilincse is megoldódott, és hibátlanul beszélt.” – olvassuk az evangéliumban.
Milyen megrendítő, hogy minden az Effata – a „nyílj meg” körül forog! Az apát megnyitja a fülét a neki súgó szerzetes szava előtt. Márton kinyitja fülét az őt kérlelő apa szava előtt. Az apa megnyitja fülét a lánya szava előtt.
De nemcsak a fül és a szív megnyitásáról van szó, hanem a tiszta hangról is. Mennyire tiszta és mennyire egyértelmű az a szó, hogy „nyílj meg”! „Nyisd ki a füled!” Ne zárkózz be, mert hidd el, nagy csoda vár rád!
Kedves Barátaim! Azt hiszem, gyakran vagyunk a hallásában és beszédében akadályozott ember helyzetében. Sokszor képtelen a hallásra a fülünk, mert csak a saját szavainkat vagy a saját buborékunk szavait hallgatjuk. Sokszor néma a nyelvünk, mert fáradt vagy félénk kimondani az igazán lényeges szavakat (olyat, mint Apa! Barátom! Testvérem! Honfitársam!).
És sokszor erőtlen a kezünk, amely pedig arra hivatott, hogy tapintattal és szeretettel érintsen, és így gyógyítson és szeressen.
És azt is átéljük, talán mindannyian átéljük, hogy mennyi minden veszélyezteti ma a tiszta szavakat. A tömeg hangzavara – és nincs alkalom, hogy félrevonuljunk a csendbe –, a közösségi média szüntelen zaja, amelyben mindenki beszélni akar, de egyre kevesebben kíváncsiak arra, amit a másik mond. A közélet indulatos vitái, amelyekben a másként gondolkodó emberből könnyen ellenfél, az ellenfélből pedig ellenség lesz. A gyors ítéletek, amelyek megelőzik a figyelmes meghallgatást. A félelem, hogy ha kimondjuk, amit valóban gondolunk, elveszítjük mások jóindulatát. Vagy éppen az a kísértés, hogy csak azt mondjuk, amit hallani szeretnének tőlünk.
És közben mennyi fontos szó marad kimondatlanul! Egy bocsánatkérés a családban.
Egy köszönöm a munkatársnak. Egy őszinte kérdés ahhoz, akiről tudjuk, hogy nehéz helyzetben van. Egy békülékeny mondat ahhoz, akivel régóta nem beszélünk.
Talán éppen ez Szent Márton történetének egyik legfontosabb üzenete: a gyógyulás ott kezdődik, ahol valaki valóban meghallja a másikat. Ahol nem a saját igazunkat akarjuk mindenáron bizonyítani, hanem készek vagyunk megnyílni egymás előtt. És ahol a kimondott szót egy tapintatos, segítő mozdulat is követi.
De ez a Szent Márton-ünnep nemcsak leleplez, hanem gyógyít is. A fülünkbe súgja Szent Márton és Jézus csodáját. És megnyitja a szemünket, hogy itt vannak közöttünk a mai Mártonok – itt, velünk vannak –, akik meghallották a körülöttük élő emberek panaszát; akik tiszta hangon kimondják hol az irgalom, hol az emlékeztetés szavait. És akik megteszik, újra meg újra megteszik a gyógyítás finom érintéseit. Tapintattal és tisztán.
Az apát, aki Márton gyógyító tettével kezdte, beszélt aztán még Márton békítő magatartásáról; arról, hogyan veszett össze Márton a korabeli püspökökkel, mert túlságosan kiszolgálták az államhatalmat, aztán arról, mennyi megvetésben volt része Mártonnak tiszta hangja és evangéliumi magatartása miatt.
De aztán felocsúdik, észreveszi, hogy lenyugodott a nap és eljött az este, ezért így szól: „Eltelt a nap, föl kell kelnünk, különösen is, mert figyelmes hallgatóinknak is tartozunk már a vacsorával.” Mi is így vagyunk. És a vacsoráig történik még egy s más.
Folytassuk az emlékezést Mártonra! Keressük a tiszta hangot! És hallgassunk oda egymás szavára! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
