Hogyan működik a saját életünkben, lelkünkben – szinte észrevehetetlenül – az agresszió? Vajon észrevesszük, ha mi magunk vagyunk az agresszorok? Mit tanít számunkra Júdás és Péter árulása, és mit üzen Jézus? Egyebek mellett ezeket a kérdéseket járta körül Gérecz Imre OSB nagypénteki előadásában, ebből közlünk egy összefoglalót.

Az atya elsőként – szociológus végzettségéből fakadóan – társadalomtudományi szemszögből vizsgálta meg az agresszió kérdését. Ahogy arra a jelenlévők figyelmét felhívta, sokszor élünk az úgynevezett kognitív torzítással azért, hogy fenntartsuk magunkról, vagy a hozzánk tartozókról a békés együttélés, becsületesség illúzióját.

Az egyik ilyen motívum szerint hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az erőszakos cselekedeteket erőszakos emberek követik el. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy saját magunk nem tartozunk közéjük. Megfigyelhető, hogy a saját, vagy a csoportunk sikereit belső tulajdonságainkra vezetjük vissza, míg a hibáinkat  rajtunk kívül álló okokra. Egy idegen esetében pedig pont ellenkezőleg teszünk. Sikerét külső körülményeknek tulajdonítjuk, ha viszont gonoszat tesz, az azért van „mert ő már csak ilyen: agresszív és állatias; iskolázatlan és kulturálatlan; olyan országból és vallási környezetből érkezik, ahol ez természetes; hiszen a vérükben van a lopás, az erőszak, a civilizálatlanság.” Magunkat ezért jobban szeretjük áldozatként beállítani, mint agresszorként, így morálisan mások fölé helyezhetjük magunkat – világított rá az atya. Emiatt előfordul, hogy nem látjuk saját felelősségünket, és megmagyarázzuk, miért is helyénvaló a gyűlöletünk. Ugyanakkor alapvetően hiszünk az igazságos világban, így jogosnak érezzük, ha embertelenül lépünk fel. „Ezzel pedig be is zárul az ördögi kör, és már Isten sem menthet meg bennünket attól, hogy mi a jó oldalon találjuk magunkat.”

A második ilyen torzítás, amikor úgy véljük, meghatározott oka van annak, ha agresszívek vagyunk. Ilyen ok lehet egy vélt vagy valós előny remélése. Tipikus példa erre a lopás, vagy a sportban egy kifizetődőnek tűnő szabálytalanság. Máskor az az indokunk, hogy ártó szándékot feltételezve ,belső késztetésből durván válaszolunk. Bár az erőszaknak számos oka lehet, mindenkor azt az emberi korlátozottságunkat éljük át, hogy nem vagyunk urai saját magunknak. A szerzetes arra is felhívta a figyelmet, sokszor a társadalmi normák, szerepelvárások támogató környezetet nyújtanak az agresszióhoz. A polgári értékrend, amely védi a magánéletet, kiszolgáltatottá is teszi a gyengéket egy erőszakos családtaggal szemben.

A harmadik ferdítés, amivel élünk, hogy az erőszak kontrollálható, és ezzel visszaszorítható, így az erőszak kontrollja hasznos. Korunkban azonban a táguló virtuális világ, az egyre nagyobb jelentőséggel bíró közösségi média kevéssé ellenőrizhető, és teret biztosít a visszaéléseknek, zaklatásoknak.  Az atya szerint azzal is óvatosan kell bánni, hogy az erőszak kontrollját pozitívnak állítsuk be. „Az ellenőrzés hatalma önmagában is az agresszió egyik – igaz, legitim – formája lehet.”

Utoljára pedig azt az állítást vizsgálta meg Imre atya, miszerint a megosztottság elősegíti a csoportok közötti agressziót, az egység viszont visszaszorítja, azaz a sokféleség nem jó dolog. Mint mondta ennél a pontnál érdemes rákérdezni arra, hogy a vallás és benne mi magunk, hogyan viszonyuljunk a pluralizmushoz, a sokféleség eszméjéhez. XVI. Benedek pápa szerint a kereszténység időtlen értékeket képvisel és nem engedheti meg, hogy a kereszténység álláspontjától eltérő nézeteteket képviseljenek a társadalmi életben érvényes (etikai) szabályok. Peter Berger vallásszociológus szerint pedig a pluralizmus „eretnekségre”, azaz a szó eredeti értelmében vett választásra kötelez. A szekularizáció a vallások közötti versenyre sarkall, ez pedig jó hatással lehet a sok évszázados monopóliumukba beletunyult egyházakra.

Az előadás második felében Jézusnak az emberi agresszióhoz való viszonyát tárta fel Gérecz Imre atya. Mint mondta, Jézus sokszor beszél az ítéletről. Izraelnek szóló példázatai pedig gyakran szólnak arról, hogy ne engedjen a  torzításoknak. Ne gondolja, hogy mivel ő a kiválasztott nép tagja ezért egyenes út vezet az üdvösségre. Azaz Jézus a hamis bizonyosság tudata ellen beszél és az ítéletet nem, mint valami jövőbeni, halálunk utáni eseményt vetíti előre, hanem valami olyant, ami itt és most zajlik, a mi életünkben is. „Amikor döntesz: valamit cselekszel vagy elmulasztasz, valamit, esetleg kimondasz vagy elhallgatsz, valamit választasz vagy valamitől tartózkodsz.” Jézus pedig éppen ezért radikális követésre hív.

Jézusnál megfigyelhető az is, hogy elutasította a nyílt erőszakot. Eszköztelen vándorprédikátorként járta a Szent Földet, és a tanítványokat is arra hívta, hogy ne vigyenek magukkal botot, fegyvereket. Ő ugyanis úgy gondolkodott, ha nincs náluk semmi, akkor nincs miért kirabolni őket. Jellemző volt rá a végtelen nyugalom és belső magabiztosság. Amikor például a házasságtörő asszonynál rá akarják kényszeríteni, hogy mondjon valamit, csak ül és írogat. A törvény szerint a kövezést a bűnösök kezdik és utoljára következnek az írástudók, az öregek, azaz az erkölcsileg morális tekintélyek. Jézus azonban ezt mondta: az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. A felelősséget ekkor azonban már senki nem vállalta.

Az atya rámutatott  Júdás és Péter árulásának tanulságaira is. Mint mondta Júdást elvarázsolta Jézus fellépése,  azonosult vele, de idealizálta. Az a törékenység és sebezhetőség, amit a Mester Betániában mutatott, amikor  engedte, hogy nárdus olajjal megkenjék, ezzel mintegy elfogadva halálát nem fért bele Júdás ideálképébe, és csalódott. Ez a tény pedig bennünket is önvizsgálatra kell, hogy indítson. „Vajon mi egy ideálképhez ragaszkodunk, amikor Jézusra, Istenre, az egyházra, a vallásra, a kereszténységre gondolunk, vagy képesek vagyunk a valóságot, a törékenységet elfogadni? Az ideálképhez, vagy a valóságos Istenhez ragaszkodunk?” – tette fel a kérdést Imre atya.

Péter – Júdással szemben – saját magát idealizálta.  Önellentmondásba keveredik és így ő is elárulja, megtagadja Jézust. Péter azonban képes volt a sírásra. „A szeretet nem az árulás és kudarc ellentéte. Ha az önellentmondásra, a kudarcra, saját árulásunkra önigazolás és agresszió helyett megbánással tekintünk, akkor a könnyek nem szeretetünk elárulói, hanem megtisztítói lehetnek.” Végül atya hangsúlyozta, hogy nagypénteken is arra kapunk meghívást, hogy „ képesek legyünk ezekre a könnyekre, és képesek legyünk az istenkapcsolatunk, a saját emberségünk, akár a bennünk működő, időnként fellángoló agresszió megtérítésére, megtisztítására.”

húsvét