A 2025. november 22-i, szombati papszentelése másnapján újmisét tartott Emmánuel atya. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákmiséjét és a konventmisét is ő celebrálta. Utóbbi igehirdetésre Jákó atyát, a római Szent Anzelm Egyetem rektorát kérte fel, míg előbbin ő maga mondta a homíliát. Beszédében arra buzdította a diákokat, hogy cselekedjenek úgy, mint Jézus.

Krisztus király ünnepén, november 23-án mutatkozott be a hívek előtt a frissen pappá szentelt Emmánuel testvér. A fiatal pannonhalmi szerzetes a diákmisén felidézte, hogy már kiskorában, aztán később a gimnáziumdiákjaként és egyetemistaként is fontos volt számára, hogy az oltár körül szolgáljon, ministrálhasson. Ahogy ő fogalmazott, hogy „közelebb érezhesse magát a tűzhöz.” Idővel aztán a szolgálat és az őt körülvevő emberek által megtapasztalta, hogy Isten mennyire szereti, ami elindította hivatása útján.

Mint mondta, a papszenteléskor megrendültség és öröm volt benne, ugyanakkor ismerve saját magát, gyengeségeit, törékenységeit, gyarlóságait mégis azt élte meg, hogy Istennek szüksége van rá. „Ő a munkatársának, a barátjának hív és biztos vagyok benne, hogy Titeket is azért teremtett, hogy kapcsolatba lépjetek vele, a barátai legyetek.”

Homíliájában Asztrik atya szenteléskor elhangzott egyik gondolatát adta ajándékba. Szentelő püspöke arra hívta fel a figyelmet, hogy életünk minden területén Jézus példáját kövessük: „szavaimmal, tetteimmel is arra törekedjek, hogy amikor cselekszem, beszélek, úgy tegyem, ahogyan Jézus is tenné.”

Krisztus király vasárnapjának központi üzenete, hogy Jézus „a mindenség királya”, aki „kezében tartja az egész univerzumot”, sőt személyesen a mi életünket is. Ez Emmánuel atya szerint „nagyon bátorító és megnyugtató lehet számunkra, hogy amikor a mindennapokban elfáradunk, tovább tudjunk lépni”.

Az újmisés kifejtette, hogy a felolvasott evangéliumi szakaszban háromszor is elhangzik: „szabadítsd meg magadat.” Jézus azonban nem önmagát menti, hanem „teljesen Istenre hagyatkozik és a szabadítást Istentől várja”. Hozzátette: „Olyan királyunk van nekünk, aki a kereszten trónol, lehajol és megmossa a tanítványok lábát. Olyan király Ő, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul értünk.”

Beszédében a fiatalokat arra bátorította, hogy merjenek nagy célokat kitűzni: „álmodjatok nagy dolgokról, tűzzetek ki magas célokat.” Mint mondta az evangélium lapjai arról tanúskodnak, hogyha életünket átadjuk Jézusnak, neki szolgálunk, az Ő lelkületével igyekszünk élni, akkor nem elnyom, hanem kibontakoztat bennünket. „Az igazi életre és az igazi szabadságra akar bennünket elvezetni.” Végül arra hívta a diákokat, hogy „haladjunk együtt Jézus felé, Istenünk felé. Adjuk át neki együtt életünket és fogadjuk el őt életünk királyának.”

A konventmise – az első liturgia, amit a szerzetesközösségben vezetett – igehirdetésére felkért Jákó atya beszédében rámutatott, hogy az Isten hatalmáról, országáról való gondolkodás együtt jár a saját hatalomhoz való viszonyunk vizsgálatával: „ha Istennek át akarjuk adni a hatalmat, akkor mi magunk le kell mondanunk arról valamilyen szempontból.” Az ember azonban alapvetően kontrollt akar: „az eseményeket a kezünkben akarjuk tartani, nem szívesen ülünk át az anyósülésbe.”

Mint mondta Krisztus király ünnepén, keresve azt, hogy milyen is ennek az uralomnak, hatalomnak a természete, a választ a kolosszei levél Krisztus-himnuszában találta meg. „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek közösségében.” Jákó atya kifejtette, a megfogalmazás, hogy „részetek legyen” azt mutatja, hogy Isten uralmának természete a megosztás, az ajándékozás és „nem a megtartás, a zsákmányhoz való ragaszkodás”, hanem az osztozás. Jézus sem „ragaszkodik zsákmányként az ő istenségéhez, hanem megalázza magát egészen a kereszthalálig. Rabszolga természetet ölt magára.” Ez egy „különleges uralom, ami a megosztással kezdődik.”

Jákó atya szerint fontos üzenete a levélnek az is, hogy Isten „kiragad minket a sötétség hatalmából és helyet ad szeretett Fia országában” – vagyis újra és újra ki akar ragadni minket sötétségünk beszorítottságából és kimondja, van helyünk, elférünk mellette. Szent Benedek ezt a tágasságot, az Isten melletti helyet úgy írja le, hogy „kitágul a szív”, és Isten mellett megérezzük a szabadságot is.

Krisztus uralmához hozzátartozik a szabadítás: „Benne nyerjük el a megváltást, bűneink bocsánatát.” Nem a bűneinken kell rágódni, hanem a jóra kell figyelni – figyelmeztetett Jákó atya – mert „amerre nézel, arra mész és amire gondolsz, azzá válsz.”

Jézus „a láthatatlan Isten képmása”, rajta keresztül mutatkozik meg az Isten. „Felragyogott az Ő Fiában.” Mivel Jézus az elsőszülött, mi is arra vagyunk rendelve, hogy „Isten arca felragyogjon bennünk is.” Hozzátette: „minden általa lett.” Ez azonban „nem egy múltbeli teremtés, hanem folyamatos”, amely itt és most történik a közösségünkben, a szíveinkben.

„Benne áll fenn minden” – mondja a kolosszei levél, vagyis Jézus uralkodása azt jelenti, hogy van egy „szilárd, megingathatatlan alapja az életünknek, amely ott van a legnagyobb bajban, fájdalomban is.”  Majd a golgotai jelenetre irányította a jelenlévők figyelmét Jákó atya. Mint mondta, sokszor mi is úgy vagyunk, mint a Jézust körülvevők csak „bámészkodunk, gúnyolódunk, panaszkodunk”, mert nehezen engedjük közel magunkhoz a szenvedést. A történetből azonban az is kirajzolódik, hogy az egyik gonosztevő odafordult Jézushoz és ő válaszolt erre. „A szenvedésben Isten uralmát keresni, várni, hívni párbeszédben maradva, ez talán Isten országának egyik legrejtélyesebb, legfontosabb megnyilvánulása.”

Végül záró buzdításában Emmánuel atyához szólt. Arra hívta, hogy papként annak az „uralomnak” a szolgája legyen, amely osztozik, majd helyet csinál. Engedi a növekedést, a kibontakozást, aki szabadulást hirdet, akin felragyog a láthatatlan Isten arca, és meglátja a körülötte lévőkön is felragyogni. Továbbá buzdította, hogy legyen olyan pap, aki megingathatatlan alapra támaszkodik, elfogadja alapnak azt, ami adatik, valamint ki tud tartani saját szenvedéseiben párbeszédben, és kibírja mások szenvedéseit is párbeszédben.

Bencés szerzetesközösségünk is ezt kívánja Emmánuel atyának, így legyen!