„Az év utolsó napján visszatekintünk és hálát adunk mindenért, ami velünk és bennünk történt. Ne csak az örömtelit keressük ilyenkor emlékezetünkben, hanem mindent, ami megmozgatott minket. Mert a hála nem elsősorban abban áll, hogy észrevesszük a pozitív dolgokat, hanem felismerjük és egyre inkább elfogadjuk: egyedül nem tudunk élni és gyümölcsöt hozni” – mondta Bokros Márk atya az év végi hálaadó liturgián. A Főapátság perjelének a 2025. december 31-i vesperáson elhangzó gondolatait teljes egészében közöljük. A liturgia YouTube csatornánkon visszanézhető.

 A vesperáson a Jelenések könyvéből hangzott el a következő rész:

„És mutatott nekem egy folyót, az élet vizének folyóját, mely kristályhoz hasonlóan ragyogott, és Isten s a Bárány trónjából fakadt. A város terének közepén és a folyó két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, s a fák levelei a népek gyógyítására szolgálnak.

Nem lesz többé semmiféle átok. Isten és a Bárány trónja áll majd ott, és szolgái hódolnak neki. Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpás fényére, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.” (Jel 22,1-5)

A szentírási szakasz után így elmélkedett Márk atya.

Kedves Testvérek!

Az év utolsó napján, amikor visszatekintünk és hálát adunk az elmúlt esztendőért, tegyük ezt az üdvtörténet nagy távlatából közelítve. Erre a perspektívára invitál az idei spirituális-kulturális-turisztikai évadunk fókusza is: a kert. A kert, amely a teremtés kezdetén, az emberiség történetének hajnalán az Istennel való közösség helye, és amelynek folyója és fái az idők végén újra megjelennek a mennyei Jeruzsálem falai között. Fák, amelyek hordozzák a mindentudás csábító ígéretét, tanúi a bűnbeesésnek és az ember verejtékes küzdelmének – beleértve Krisztus szenvedését és megváltó önátadását – , hogy aztán folyamatosan gyümölcsöt hozó és levelükkel gyógyító fákká válhassanak.

A Jelenések könyvének ez a végső képe az élet fáit összekapcsolja a Bárány trónjából fakadó tiszta folyóval, amely az élet vizét kínálja. Minden élő kert, minden közösség vágyott célja ez: kapcsolódni az éltető forráshoz, állandóan termést hozni és gyógyítani – nemcsak a város lakóit, hanem másokat is, minden népet. Amikor ma rátekintünk az év gyümölcseire, gondolkodjunk el azon is, mennyire tudtunk kapcsolódni a folyóhoz, és vajon jutott-e elég figyelem a kevésbé látványos, de annál fontosabb, gyógyulást hozó levelekre. Mi is a forrása és mire szolgált mindaz, ami kertünk gazdagságából született?

2025 jubileumi szentév volt az Egyház számára: erősíteni a reményt a háborús konfliktusok, a klímaváltozás fokozódó hatása, az elidegenedés egyre jobban érzékelhető tapasztalata közepette. Szükségünk volt erre a bátorításra, hiszen nekünk is szembe kell néznünk ezekkel. Különösen a könyvtár bogárfertőzése és az arborétum fáinak betegsége került figyelmünk és aggodalmunk középpontjába, de találkoztunk a hozzánk érkező emberek nehézségeivel és küzdelmeivel, amit megosztottak velünk, hogy alkalmunk legyen nekünk is megosztani velük valamit saját reményeinkből.

Örömteli volt, amikor láthattuk törekvéseink gyümölcseit, az arborétum megújulását és a főkönyvtárban zajló munkák eredményeként a fertőzés megállítást, vagy egy-egy személyes találkozásból és beszélgetésből elinduló gyógyulást. Ez azonban nem lehet projektszerű vagy egy szentévre korlátozódó feladat: küldetésünk lényege a remény megélése és éltetése másokban, ami csak akkor tud hatékony lenni, ha kapcsolatban maradunk az élet vizének folyójával.

Bátorítást és inspirációt jelenthetnek ebben a törekvésünkben a nemzetközi és ökumenikus kapcsolatok, amelyek különösen is nagy szerepet kaptak az idei évben. Közösségünk képviselőinek Ferenc pápával való találkozása, az osztrák püspökök vagy a ministránsfelelősök látogatása, az ökumenikus konferencia vagy a niceai zsinat jubileumán való részvétel nemcsak gyümölcsként, hanem az éltető folyó felé való vágyakozás jeleként és útjaként is tekinthető: csakúgy, mint testvéreink szolgálata akár rektorként Rómában, akár a testvéregyházakkal való személyes kapcsolat ápolójaként itthon.

A hozzánk érkező sokféle vendég azonban azt is megmutatta: akkor tudunk igazán befogadó közösség lenni, ha mi is otthon érezzük magunkat e helyen. És azt is egyre jobban átérezzük: érzékenységet, odahallgatást és türelmet igényel, hogy rátaláljunk az élhető és éltető egyensúlyra. Mert akkor tudjuk valóban felismerni a vendégben Krisztust, ha tudatosan keressük őt, és hisszük, hogy Ő az, aki újra és újra meglátogat minket: a másikban, a másban, az idegenben, az ismerősben és a mellettünk élő testvérben egyaránt.

Sulyok Tamás köztársasági elnök is úgy fogalmazott konferenciánkra küldött üdvözletében: „a szétdobálás korában” tudnunk kell „összegyűjteni, nem csupán keresztényt a keresztényhez, hanem embert az emberhez”. Ebben erősnek tartja közösségünket, ami nemcsak a világ számára látható eseményekben, hanem a rejtett gesztusokban is megjelenik – akár a gyümölcs és a levél a fán.

Azért belső életünknek, állandó otthonteremtésünknek idén is voltak kézzel fogható példái: a közösségi tervezés eredményeként a gimnáziumban átadott osztálynappali vagy az újonnan kapott monostori sporteszközeink, amelyek mind megerősítenek bennünket abban, hogy a gyümölcs egyúttal magában hordozza a továbblépés és a növekedés lehetőségét. Ugyanígy közösségünk kiemelkedő eseményei, Metód és Brúnó fogadalma, Emmánuel szentelése és Szabolcs beöltözésre való készülete, vagy egyéni örömeink, egy -egy inspirált lelkigyakorlat, egy elkezdett vagy befejezett könyv, egy sokakat megérintő prédikáció, vagy egy kreatív, másokat gazdagító ötlet és szeretetből odaadott idő, mind azt mutatják, hogy gyökereinken keresztül bizonyosan éltet a folyó, még ha időnként a szárazság érzése is fog el bennünket.

De a kert is természetéből fakadóan változik és alakul: a friss telepítések mellett időnként ki is kell vágni egy-egy kiszáradt fát. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy értéktelen, netán felesleges lett volna az ültetés és a gondozás, vagy ne szolgálhatná többé az életet. Egy csendkurzus résztvevő felismerése, miszerint az élet gazdagsága talál menedéket egy elkorhadt, kivágott fatörzsben, világosan mutatja: amit veszteségnek tartunk, az az üdvösség távlatában számos gyümölcsöt rejt még magában. Vagy éppen teret ad és fényt enged át az újnak. Személyes és közösségi veszteségeink, kudarcaink vagy mulasztásaink is így vezethetnek közelebb minket az élet vizének folyójához.

Kedves Testvérek!

Az év utolsó napján visszatekintünk és hálát adunk mindenért, ami velünk és bennünk történt. Ne csak az örömtelit keressük ilyenkor emlékezetünkben, hanem mindent, ami megmozgatott minket. Mert a hála nem elsősorban abban áll, hogy észrevesszük a pozitív dolgokat, hanem felismerjük és egyre inkább elfogadjuk: egyedül nem tudunk élni és gyümölcsöt hozni.

Szükségünk van a folyóra, szükségünk van a Bárány trónjának közelségére, szükségünk van a szent város falaira, és szükségünk van bizony a többi fára árnyékukkal együtt. Mert kertet nem tud alkotni egyetlen fa, teremjen bármilyen sok gyümölcsöt is. Ezért adunk hálát ma a közösségért, egymásért, munkatársainkért, diákjainkért, vendégeinkért, barátainkért és a ránk bízottakért, mert segítenek bennünket megmaradni kertként az Élet folyójának partján.