„Krisztus az igazi világosság” – Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe Pannonhalmán

Február 2-a Urunk bemutatásának ünnepe. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján arra emlékezünk, hogy Szűz Mária negyven nappal Jézus születése után bemutatta őt a jeruzsálemi templomban. A pannonhalmi bencés szerzetesközösség hagyományosan gyertyát szentelt az ünnepen.

„Ma – negyven nappal Urunk születésének ünnepe után – égő gyertyával a kezünkben a Krisztust fogadó Simeonra gondolunk, aki meglátta hívő várakozásának beteljesedését. Legyen a mai ünneplésünk hitünk felszítása” – mondta Hortobágyi T. Cirill főapát a kerengő folyosón, a Porta Speciosa előtt. Majd hozzátette: „Krisztus az igazi világosság, aki ma is, a mi világunkban is fényessége az elbizonytalanodó emberi életnek; ő az értelme minden várakozásunknak; a vele való találkozás a Szentírásban, az Eucharisztiában, az egyház élő közösségében: éltetőnk és világosságunk. Ezzel a hittel tartsuk kezünkben az égő gyertyát, és ezért az ajándékért adjunk ma hálát Urunknak, Istenünknek.” Cirill atya ezután megáldotta a gyertyákat, majd meghintette szentelt vízzel. Végül az ünneplők, kezükben az égő gyertyákkal körmenetben bevonultak a 800 éve újraszentelt templomba.

Az ünnepi szentmisén Hegedűs Odó atya hirdetett igét. Homíliáját teljes egészében közöljük.

Kedves Zarándokok, Vendégek, kedves Atyák és Testvérek!

A megszentelt élet ünnepe a mai nap, ezen a napon a Lk, 2,22-40 részt olvassuk fel. Egy kedves találkozás a Szent Családnak a templomban az agg Simeonnal és Anna prófétanővel.

Számos képzőművész fantáziáját is megragadta ezen találkozás pillanata, gondoljunk akár Fra Angelicora, Giottora, vagy a 17.századi németalföldi Rembrandtra. Ezeket az alkotásokat szemlélve egyre közelebb érezzük magunkhoz ezt az ünnepi pillanatot, ezt a várt találkozást.

Bennem azonban egy majdnem húsz évvel ezelőtti keresztelés jut eszembe, amikor a budapesti Karolina úti kápolnában kereszteltem. Egy baráti család felkérésére végeztem el a szertartást. Amikor befejeztük a templomi szolgálatot, otthon folytattuk az ünneplést. Oly megható, számomra szinte megrendítő pillanat volt, amikor az idős dédnagypapa, aki éltes kora miatt már nem tudott eljönni a szertartásra, otthon várta ki az ünneplés végét és végül kezébe vehette a kis csöppséget, a frissen megkeresztelt dédunokát az édesanya kezéből.

Akkor eszembe jutott Simeon hálaéneke:

„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat.”

Az idős dédpapa kezében tartotta az első fiú dédunokáját, a jövőt, aki majd tovább viszi a nevet, a hagyományt, amit ő már átadott a csöppség nagypapapájának, és az édesapjának. Idős, 90-n feletti korának, talán ez volt a legszebb és legmegrendítőbb pillanata: látni, kézben tartani a jövőt, életben maradt a remény, az ígéret.
És ezért a pillanatért nagy árat kellett fizetni: meghalt a felesége, sok évet özvegyként kellett élnie, meghalt fia felesége, az ötvenes, hatvanas évek fizikai, szellemi és lelki próbatételei megnehezítették az életet, de megérte: a jelen kifizette a múlt minden számláját.

Idős korban a legapróbb dolgok észrevétele is nagy örömet szerez, képes egészen a szívünk mélyéig hatolni. És az is igaz, hogy ezekért a pillanatokért egyre többet kell fizetni, egyre magasabb áron kaphatjuk meg.

Egy csecsemőt kézbe venni a szülőnek, nagyszülőnek, dédszülőnek a legszebb pillanat az életben és vállalja ezt a nagy árat, amit fizetni kell, mert ez a legtöbb az adott pillanatban, enélkül csak csalódás lenne az idős kor.

Amikor erre a helyzetre gondolok, akkor az is eszembe jut, hogy engem is kézbe vettek a szüleim, nagyszüleim. Nem is fogtam fel pár napos állapotomban, hogy létem milyen sokat jelentett számukra, kárpótlás lehetek mindenért, amire a háborús, és az ötvenes évek világa elvett tőlük: szülőföldet, biztos megélhetést, stb. Csecsemőként a beteljesülést jelentettem számukra.

Középiskolai tanárként, prefektusként az osztályaimmal hétről hétre együtt átjöttünk a gimnázium épületéből ide, a bazilikába. Aztán eltelt néhány év, amikor a fiúk közül néhányan úgy döntöttek, hogy itt szeretnének házasságot kötni, gyermekeiket megkereszteltetni és engem kértek fel a szertartások végzésére. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra és mindig örömmel el is vállaltam. A keresztelés végén aztán kézben tarthattam a kis csecsemőt, mint az agg Simeon, és szívemben elzengtem a hálaéneket.

Ezek a 800 éves falak hallották a házassági szentség igenét, és a megajándékozó Isten szeretetének elfogadó igenét: „elfogadod- e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat, … ígéred-e, hogy keresztény módon neveled őket?- Igen.

A templom, a megszentelt falak, a 800 éves falak sok ígéretet, sok igent hallottak és olyan jó, amikor ezek beteljesülését, megvalósulását is láthatjuk, hallhatjuk. Itt vagyunk, Simeonként az Isten Házában, a megszentelt 800 éves falak között és csendben várakozunk. Nagyon kell a csend, hogy meghalljuk Isten hozzánk intézett ígéretét, a nekünk szánt nagyobb örömet.

Várakozunk, csendben vagyunk, közben telnek az évek és idősödve egyre fogékonyabbak leszünk az apró örömökre: a reggeli napsütésre, a madár csicsergésre, a felfrissülést adó szellőre, bölcs gondolatokra, amit akár a könyvtári könyvek, vagy mások életbeszámolója adhat.

És tudjuk, hogy ezekért az apró örömökért nekünk is egyre magasabb árat kell fizetnünk, sorra kopnak ki mellőlünk a társak, gimnáziumi és egyetemi tanáraink, halnak meg rokonaink, jóbarátaink, akár diákjaink, akár azok rokonai. Kezdünk magunkra maradni, egyre kevesebb a biztos kapaszkodó egy bizonytalan világban, ami viszont biztos, azt szinte görcsösen megmarkoljuk, keressük a szilárdságot, megbízhatóságot.

Itt vagyunk a templomban, csendben, várakozva, bizakodva, hogy Isten nekünk szánt biztatását meghalljuk, és megtartjuk, és meglátjuk az örök üdvösséget.

Amen!