Az alábbiakban teljes egészében közöljük Bokros Márk atya prédikációját, amely advent 4. vasárnapján hangzott el a pannonhalmi bazilikában. Az online közvetítés technikai okokból nem jött létre, amiért ezúton is elnézést kérünk.

Éppen 10 éve volt életem egyik legemlékezetesebb karácsonya. Külföldön voltam tanulmányi ösztöndíjjal, és amikor vége lett az egyetemi félévnek, az ünnepekre nem jöttem haza, hanem Rómába utaztam én is azokkal az amerikai szeminaristákkal együtt, akiknek a kollégiumában laktam. Valahol belül éreztem, hogy ez egy különleges karácsony lesz, minden bizonnyal egyszeri és megismételhetetlen – ott lenni szenteste a Benedek pápa vezette ünnepi misén az Egyház szívében, hallgatni a Szent Péter bazilika kórusát, együtt ünnepelni a ki tudja, hány különböző helyről érkezett zarándokkal és hívővel. És valóban különleges is lett az a tíz évvel ezelőtti karácsony – de egyáltalán nem úgy, ahogy vártam.

Mert amikor beköszöntött dec. 24-e, akkor elkezdett eszembe jutni mindaz, ami ilyenkor megszokott: a gyertyafényes, meghitt vacsora a szerzetesközösséggel, a zsolozsmánk antifónáinak dallamai, a meditatív karácsonyi vigília Izajás próféta és Nagy Szent Leó pápa szövegeivel… aztán bevillantak a sok évvel korábbi, otthoni ünneplés pillanatai, ahogy elindultunk a csendes, hideg éjszakában gyalog az éjféli misére, és amikor egy-egy utcában feltűnt néhány ember, mindannyian tudtuk, hogy ugyanoda tartunk.

Rómában viszont hiányzott az ünnepnek ez az otthonossága. Szenteste ugyanis, egy nem is igazán különleges vacsorát követően átsétáltunk a Szent Péter térre, hogy másfél órát álldogáljunk a szemerkélő esőben, sorban állva számtalan idegen ember között, várva, hogy beengedjenek minket a bazilikába. És akkor, ott, hirtelen elfogott az érzés: életemben talán most először jutottam el Betlehembe. Most értettem meg, vagy talán most éreztem meg úgy igazán karácsony éjszakájának lényegét.

Amikor távol van minden megszokott, biztonságot és meghittséget adó otthonosság, amikor csak az istálló ridegsége van, ami csak arra alkalmas, hogy legyen egy hely, ahol átmenetileg lehajthatjuk a fejünket… Amikor az ember valahol belül, talán magának sem igazán bevallva, de mégis csak elveszettnek és idegennek érzi magát, és hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, mert most nem ő az, aki alakítja az eseményeket. És ebben a magányosságban egyszerre észreveszed, hogy ott van az Isten. Mert Ő éppen az ilyen Betlehemekben akar megszületni, a városszéli istállókban, azokon a helyeken és azokban a helyzetekben, ahová egyáltalán nem vágyakozunk, és ahová nem is tudnak mások velünk jönni. Amikor nem tudja elfoglalni szívünket a saját magunk vagy a hagyományok által létrehozott megszokás, hanem ott van a hiány, az űr, amit még pótszerekkel sem volt időnk betölteni. Mintha Isten éppen ezekre a pillanatokra várna, a nagy lehetőségre, a megfelelő alkalomra, hogy igazán közel léphessen hozzánk.

Lehet, hogy tízévente szükségem van egy ilyen karácsonyra, és ma már talán azt is mondhatom, hogy vágyom rá – és lehet, hogy időnként mindannyiunknak szüksége van az ilyen karácsonyra. Amikor nem csak a fa alá, az ajándékok mellé tesszük a betlehemet, hanem mi magunk is belépünk saját lelkünk istállójába. Amikor nem csak a díszek és a gondosan előkészített vacsora mellé ülünk le, hanem önmagunk igazi valósága mellé is – amely esetleg helyenként sötét, és talán a kelleténél több benne a rendezetlenség, amely minden törekvése és erőfeszítése ellenére olykor megtapasztalja az elhagyatottságot és mellőzöttséget.

Lehet, hogy az idei karácsonyunk éppen arra fog nyitottá tenni és arra tud felkészíteni, hogy Krisztus újra csak megszülessen bennünk: de most nem kedvesen és nosztalgikusan, a Csendes éj és a Mennyből az angyal dallamaitól kísérve, mint az elmúlt években, hanem sokkal valóságosabban. Mert az igazi megváltás nem kezdődhet el máshol, csakis az istállóban. Az igazi remény, az igazi béke és öröm a sötétben tud leginkább felragyogni. A hozzánk lehajló jóakarat és a gyengéd szeretet suttogó hangja igazán a csendben tud hallhatóvá válni. Ha pedig nem menekülünk el azonnal, hanem megengedjük magunknak, hogy gyengék és elesettek is lehetünk, akkor van talán a legnagyobb lehetőségünk átélni, hogy értünk is, értem is megszületett a betlehemi Gyermek.

Most még egyikünk sem tudja pontosan, milyen is lesz az idei karácsony. Tudunk-e egyáltalán így, ilyen helyzetben igazán ünnepelni. Amit viszont tehetünk e sok bizonytalanság mellett is, hogy észrevesszük az istállóban a Megváltót – aki újra és újra visszatér oda erőtlen gyermekként, hogyha kikerülhetetlenül épp arra kell elhaladnunk, akkor találkozhasson velünk.

Kedves Testvérek!

Ahogy telnek az adventi napok, egyre biztosabb vagyok abban, hogy emlékezetes lesz ez a karácsony. Isten már régen meglépte a legnagyobbat, amit tehetett: és nemcsak mellénk szegődött, de velünk is maradt. És ha karácsony estéjén egy pár percre kinyitjuk az ajtót vagy az ablakot, belehallgatunk és belefeledkezünk kissé az éjszakába, engedjük, hogy megborzongasson minket a kinti hideg, akkor mi is megérkezhetünk Betlehembe. Oda, ahol már észre tudjuk venni a jeleket, a fénylő csillagot, a derengő városi fényeket, az Istenre vágyakozó emberiség hangját, és azt a visszavonhatatlan angyali éneket, amely egyszer s mindenkorra a világba kiáltotta nekünk, hogy Isten szeretete soha nem hagy el minket.