Aktuális

„Ez a barlang, ez a szobor számunkra kapcsolódási pont: az istenihez, amit bár nem látunk, mégis hiszünk, és az emberihez, amit bár látunk, nem mindig értünk” – mondta Ontko Henrik atya az új Mária-szobor avatásán. 2026. szeptember 6-án, napra pontosan 30 évvel azután, hogy Szent II. János Pál pápa Pannonhalmára látogatott, Hortobágyi T. Cirill főapát áldotta meg a nemrégiben elkészült Mária-szobrot a Pannonhalmi Főapátság arborétumában. Az időpontválasztás nem véletlen, a Szentatya ugyanis nagy Mária-tisztelő volt.

Az új szobor alkotója Orr Lajos szobrászművész, társa az alkotás folyamatában: Egri Erzsébet festőművész. A Szűz Mária-grottánál lévő szobor elhelyezésével vált teljessé a Hallgatás-ösvénye. A szerzetesközösség a hat állomásból álló spirituális útvonal végigjárására hívja az elcsendesedésre vágyó látogatókat, munkatársakat, vendégeket. Az útvonal állomásai az arborétumról és gyógynövénykertről szóló online kiadványunkban tekinthető meg.

Tovább a kiadványra

A továbbiakban Henrik atya szoboravatáson elhangzott teljes beszédét közöljük.

Minden egy kertben kezdődött. A Kertész által gondosan megálmodott kertben. A fák árnyékában, a virágok illatában, az esti szellő hűvösében. Egy gondolatként, majd kimondott szóként. És abból lett: a szóból, és a föld porából – az ember. És a Kertész lelket lehelt bele. Ez volt az ember első „lélekzetvétele”. Egyik napon társat is kapott, akivel a kerten, és a sorson is osztozott. Ott a kertben párbeszédben volt az ember: a Kertésszel, a társával. Dialógusban önmagával.

Egy kertben kezdődött. Ugyanabban a Kertész által gondosan megálmodott kertben. Egy gondolatként, végül kimondott szóként. A vakmerő felelőtlenség szava volt ez, az ellentmondásé. Az ígért tudás helyett igazságtól megfosztó, élet helyett halált hozó. És csönd lett. Nem az esti szellő nyugalmáéhoz hasonló. Hanem az elfordulás, a megtört ígéret, a meghasadt dialógus csöndje.

És kertben, kora hajnali órákban érte a feltámadás híre az embert. A megkínzott testeket hordozó keresztfák árnyékában, a kiüresítő halál szelének hidegében, a holttest megkenésére szánt olajok gyászos illatában. Ott, akkor, a hajnali kertben, a Kertésszel való találkozással minden más irányt vett.

Most is egy kertben vagyunk, egy barlang előtt állunk. Amelyet idehordott kövekből építettek és emeltek az emberek. Benne szobor. Alkotás. Az emberi szív hódolatának és tiszteletének helye ez. A csöndes perceké, a még megformálatlan szavaké, egy lehetséges párbeszédé.

A barlangban pedig Máriára tekintünk. Elsősorban az alkotásra. És azon túl mindarra, amit ő számunkra megjelenít. A lányra és anyára. Az emberre és a szentre. A hétköznapira és a kiválasztottra. Az esendőre és a szeplőtelenre. A fájdalomtól megtörtre és a szenvedésben erősre. A tanítványra és a közbenjáróra. Az alázatosra és a győzedelmesre. A köztünk lévőre és a mennybe fölvettre. A múltra és a jövőre.

A mi múltunkra, a mi jövőnkre. Ahonnan jöttünk, és ahová reményeink szerint hozzá hasonlóan eljutunk.

Itt most valamiképpen azonosulunk ezzel a látvánnyal. Például, a kövekből épített barlanggal. Mert abban saját életünk felépítettségét látjuk. Az általunk vagy mások által összehordott kövek alkotta valóságot – önmagunkat. Mi vagyunk a barlang. Az Istennel és az önmagunk legmélyebb rejtett valóságával való találkozás és a lehetséges párbeszéd helye.

És azonosulunk Máriával, akinek az alakjában emberségünk teremtett és e világon túlmutató vonását fedezzük fel: a meglévőt, és egy lehetségest. A régit és a megújulót. Az ideigvalót és az örököt. A gyöngeségben törékenyt, és a feltámadásban életre kelőt. A földi úton lévőt, és a mennybe hazaérkezőt.

Ez a barlang, ez a szobor számunkra kapcsolódási pont: az istenihez, amit bár nem látunk, mégis hiszünk, és az emberihez, amit bár látunk, nem mindig értünk.

Egy kertben vagyunk. Hátha valami ma épp itt ebben a kertben kezdődik el. Ennél a barlangnál. Máriánál és Máriával. Mellette, vagy épp általa. A csöndben. Egy elrebegett fohász szavainak erejében. És abból párbeszéd fakad: egy régen elfeledett és régóta vágyott. Párbeszéd a Kertésszel, a társunkkal, önmagunkkal.

Ma hátha valami épp itt, e kertben kezdődik el. Lelkünk barlangjában. Gondolatként, majd szóként. Akkor, amikor, és úgy, ahogyan arra a legkevésbé számítanánk. És abból élet fakad. Régen elfeledett, vagy épp régóta vágyott. Földi, és e világon túlmutató. Egy a teljességben részletes, és egy részleteiben teljes élet.

Ahogyan ez az alkotás is születhetett. Két ember – Lajos és Erzsébet – ötven éve megélt szeretetközösségének és töretlen párbeszédének erejében. Két hívő ember Istennel folytatott dialógusának és a vele megélt egységnek gyümölcseként.

Kedves Lajos és Erzsébet – köszönjük!

Ünnepi szentmisén emlékeztünk meg Szent II. János Pál pápa harminc évvel ezelőtti pannonhalmi látogatásáról. Hortobágyi T. Cirill főapát a 2026. szeptember 6-i igehirdetésében a Szentatya „Ne féljetek!” üzenetét idézve arra hívta a diákokat és a jelenlévőket, hogy ne csak a látogatás emlékét őrizzék, hanem hallják meg és vigyék is tovább a rájuk bízott küldetést: éber őrállóként figyelni Istenre és az emberre, testvérként megnyerni – nem legyőzni – egymást, előmozdítani a keresztények egységét a párbeszéd útján és Pannonhalma fényét, mint „hegyre épült város” világosságát továbbadni a világnak. A következőkben Cirill atya teljes igehirdetését közöljük.

Kedves Fiúk! Kedves Testvérek!

Harminc évvel ezelőtt, itt a pannonhalmi bazilikában imádkozta a bencés közösséggel együtt a vesperást, és innen éppen erről a helyről, ahol most állok, fordult tanításával hozzánk,
a magyar egyházhoz és az utánunk következő nemzedékekhez is Szent II. János Pál pápa.

Sokan személyesen őrizzük annak a napnak az emlékét: a várakozást az udvarban, az örömöt, a Szentatya alakját és hangját. Mások fényképekről, filmfelvételekről vagy az idősebb testvérek elbeszéléseiből ismerik látogatását.

A gimnázium akkori diákjai a szigorú biztonsági intézkedések miatt arra az egy napra Győrbe költöztek. A vesperáson csak képviselőik lehettek jelen, az egész diákság azonban a sportcsarnokban, kivetítőn keresztül kapcsolódott be az imába. Ti – mai diákok – már egy másik nemzedékhez tartoztok, de az üzenet, amelyet a pápa akkor mondott, ma hozzátok is szól.

Harminc év múltán ugyanis nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk. Sokkal inkább ezt kérdezzük: Mi lett abból az igéből, amelyet akkor ránk bízott? Csupán őrizzük a látogatás emlékét, vagy meghallottuk a küldetést is?

„Ne féljetek!”

II. János Pál pápa személyesen megismerte a történelem sötétségét saját hazájában.
Megtapasztalta a náci megszállást és a kommunista diktatúrát; tudta, mit jelent, amikor egy hatalom birtokolni akarja az ember szívét, lelkiismeretét, és azt is, milyen törékeny a szabadság, ha nem társul hozzá felelősség.

Mégsem lett ő a félelem embere. Pápai szolgálatának alaphangját már beiktatásakor megadta:

„Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!”

Amikor Pannonhalmára érkezett, Magyarország még csak néhány éve nyerte vissza politikai és vallási szabadságát. Az egyház újraindíthatta közösségeit, intézményeit, iskoláit is.
Úgy tűnhetett, hogy a külső szabadság megszerzésével a legnehezebb feladatot már elvégeztük. A pápa azonban tudta: a külső keretek helyreállítása még nem jelenti az ember és az egyház belső megújulását.

Ezért idézte ezen a helyen Szent Pál szavait:

„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata.”

A keresztény szabadság arra való, hogy szabadon szeressünk, szolgáljunk, keressük az igazságot, és engedjük, hogy Isten átalakítsa gondolkodásunkat és szívünket. A szabadság nem egy tárgy, amelyet egyszer megszerzünk, és attól kezdve már a miénk, hanem mindennap újra vállalandó hivatás.

Ez a „Ne féljetek!” ma különösen is hozzátok fiatalokhoz szól. Ne féljetek gondolkodni, kérdezni és keresni! Ne féljetek nemet mondani arra, ami hamis, méltatlan vagy embertelen! Ne féljetek attól sem, hogy hiteteket komolyan vegyétek, és életetek kapuit megnyissátok Krisztus előtt!

Az őrálló felelőssége

A mai olvasmányban Isten őrállónak nevezi Ezekiel prófétát:

„Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet.”

Az őr nem a város ura, és nem azért áll a falon, hogy önmagát mutassa. Az a feladata, hogy éberen figyeljen, időben észrevegye a veszélyt, és felelősséggel szóljon.

A prófétai küldetés ezért nem a hallgatás kényelmét, de nem is a folytonos ítélkezés jogát jelenti. A próféta először Isten szavára figyel, és csak azután szól. Nem saját sértettségét, félelmét vagy érdekeit emeli isteni rangra. Akkor figyelmeztet, amikor az ember élete és üdvössége forog kockán.

Ez a mai egyház, és benne Pannonhalma küldetése is. Őrnek lenni azt jelenti: éberen figyelni Istenre, és figyelmesen hallgatni az emberre. Meghallani a szegények, a kiszolgáltatottak, az áldozatok és a reményüket vesztett fiatalok hangját. Felismerni a társadalmat romboló gyűlöletet, a bizalomvesztést és a félelemkeltést.

De észrevenni azt is, amikor maga az egyház válik önelégültté; amikor intézményeinek biztonságát fontosabbnak tartja az evangélium szabadságánál; vagy amikor könnyebben beszél mások bűneiről, mint a saját mulasztásairól.

Tanítvánnyá válni az Úr szolgálatának iskolájában

Harminc évvel ezelőtt II. János Pál pápa ezt mondta közösségünknek:

„Ha szorgalmas tanulóként Isten szavára hallgattok, szívetek készségessé válik mindarra, amit az Úr mond nektek válaszként a történelem minden egyes korszakának elvárásaira.”

Milyen érdekes, nekünk tanár bencéseknek nem azt mondta: legyetek minden kérdésben bölcs, okos, tanítómesterek. Azt mondta: váljatok tanítvánnyá az Úr szolgálatának iskolájában. Egy monostor nem attól hiteles, hogy ezeréves, hanem attól, hogy ezer év után is képes tanulni. Egy iskola pedig nem csupán attól jó, hogy sok ismeretet ad át, hanem attól is, hogy megtanít figyelni, különbséget tenni igaz és hamis között, felelősséget vállalni és észrevenni a másik embert.

Kedves Fiúk!

Ti ma itt álltok azon a helyen, ahol a szent pápa imádkozott. De nem az a legfontosabb, milyen közel vagyunk egy történelmi esemény helyszínéhez, hanem az, hogy milyen közel engedjük magunkhoz annak üzenetét. II. János Pál arra hív benneteket, hogy ne pusztán sikeres, hanem szabad, igaz és másokért felelősséget vállaló emberekké váljatok.

Szent Benedek Regulájának első szava: Hallgasd! Minden valódi tanulás és megújulás ezzel kezdődik. Hallgatni az Igét. Meghallgatni egymást. Meghallani azt is, ami kellemetlen, ami megkérdőjelez bennünket, ami megtérésre hív.

Nem az ellenfél legyőzése, hanem a testvér megnyerése

A mai evangéliumban Jézus arról beszél, hogyan forduljunk ahhoz a testvérhez, aki vétkezik ellenünk. Először négyszemközt. Nem a háta mögött. Nem a nyilvánosság ítélőszéke előtt. Nem azért, hogy megszégyenítsük, hanem hogy megnyerjük őt:

„Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.”

Jézus számára a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem a testvér visszanyerése. Nem csupán az a kérdés, kinek volt igaza a vitában, hanem az is, hogy megmaradhat-e közöttünk a kapcsolat.

Ez különösen fontos egy olyan korban, amikor egyetlen indulatos mondat, bejegyzés vagy megosztás pillanatok alatt sokakhoz eljut. A képernyő másik oldalán sem egy legyőzendő ellenfél, hanem egy ember van. A keresztény embernek a digitális térben is Krisztus tanítványaként kell megszólalnia.

Ezért adja meg Szent Pál a mai szentleckében az egész keresztény erkölcs végső mércéjét:

„Aki a másikat szereti, teljesítette a törvényt.” Majd hozzáteszi: „A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet.”

A szeretet nem hallgatja el az igazságot, és nem közömbös a rosszal szemben. Éppen azért mer szólni, mert a másikat nem ellenségnek, hanem megnyerhető testvérnek látja.

Az igazság, szeretet nélkül fegyverré válhat; a szeretet igazság nélkül pedig üres jóindulattá. Krisztus mindkettőt ránk bízza: igazságot a szeretetben és szeretetet az igazságban.

A párbeszéd és a kiengesztelődés pápája

II. János Pál pápaságának nagy gesztusai ebből fakadtak. Szót emelt az emberi élet és méltóság védelmében, a háború, az elnyomás, a kizsákmányolás és a szegénység ellen. Belépett a római zsinagógába, Assisiben békevágy köré gyűjtötte a világvallások képviselőit, bocsánatot kért a keresztények történelmi bűneiért, és felkereste a börtönben az ellene merényletet elkövető embert.

Ezek a gesztusok annak az embernek az erejéről tanúskodtak, aki tudta, hogy nincs béke igazságosság nélkül, de igazságosság sincs megbocsátás nélkül.

Pannonhalmán is a párbeszéd és a kiengesztelődés útját jelölte ki számunkra:

„A mindennapi szolgálat során mozdítsátok elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel.”

Hálával mondhatjuk, hogy ez a buzdítás látható gyümölcsöket termett. Meghonosodtak Pannonhalmán a nemzetközi ökumenikus konferenciák, amelyek különböző keresztény hagyományok képviselőit hívták közös gondolkodásra, találkozásaik eredményeit pedig kiadványokban is közreadtuk.

Hagyománnyá lett az ökumenikus hamvazószerda is: a húsvéti készület kezdetén különböző felekezetű keresztények együtt valljuk meg megtérésre szoruló voltunkat, és együtt kérjük az egység ajándékát. Az ökumené ugyanis nem csupán teológiai tanácskozás, hanem közös odafordulás Krisztushoz. Minél közelebb kerülünk őhozzá, annál közelebb kerülünk egymáshoz is.

A pápa ezt is kérte:

„Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.”

Harminc év után: lelkiismeret-vizsgálat

Harminc év után ezek a mondatok lelkiismeret-vizsgálatra hívnak bennünket.

Nyitott otthon vagyunk-e nemcsak azok előtt, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, hanem a keresők, a kételkedők, a sebzettek és a távol lévők előtt is? Képesek vagyunk-e úgy őrizni keresztény és bencés örökségünket, hogy az ne fal, hanem híd legyen? Az imádságunkból születik-e együttérzés? A műveltségünkből párbeszéd? Iskoláinkból felelős, szabad és másokért élő emberek? Társadalmi jelenlétünkből kiengesztelődés? A visszanyert szabadságból valóban szolgálat, a visszakapott intézményekből élő közösség lett-e?

Sok mindenért hálát adhatunk: hivatásokért és szolgálatokért, iskolákért és kulturális kezdeményezésekért, plébániáinkért, az itt vigaszt és irányt kereső emberekért, az ökumenikus és társadalmi párbeszéd alkalmaiért. De a hála nem zárja ki az önvizsgálatot. Éppen az Isten hűségéért érzett hála tesz szabaddá arra, hogy őszintén szembenézzünk mulasztásainkkal is.

A hegyre épült város

A szent pápa azt kérte tőlünk, hogy Pannonhalma maradjon „mint hegyre épült város, fényforrás e vidék és az egész nemzet számára”.

A hegyre épült város azonban nem önmagát világítja meg. A fény, amelyet továbbad, nem a saját dicsősége, hanem Krisztus világossága.

Ez a küldetés nem csupán a szerzetesközösségé. Mindazoké, akik ehhez a helyhez tartoznak: munkatársaké, tanároké, öregdiákoké és a mai diákoké is. Ti is magatokkal viszitek Pannonhalma fényét oda, ahol éltek, tanultok, barátságokat köttök és döntéseket hoztok. Rajtatok is múlik, hogy ez a fény hitelesen mutat-e Krisztus felé.

Az évforduló legmélyebb értelme ezért nem az, hogy harminc év távlatából visszanézzünk II. János Pál alakjára, hanem hogy az ő tanúságtételén keresztül újra Krisztusra nézzünk. Arra a Krisztusra, aki ma is azt mondja: ne féljetek! Arra, aki a közösség helyreállítására, a testvér megnyerésére és az egymásért viselt felelősségre hív bennünket.

„Ott vagyok közöttük”

Kedves Testvérek! Kedves Fiúk!

Az evangélium végén Jézus ezt ígéri:

„Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Harminc évvel ezelőtt ezen a helyen együtt imádkozott Péter utóda és a pannonhalmi szerzetesközösség, miközben a gimnázium diáksága a tornacsarnokból kapcsolódott hozzánk. Ma szerzetesek, tanárok, diákok, öregdiákok és hívek együtt gyűltünk össze Krisztus nevében.

A szent pápa már nincs itt látható módon közöttünk, de hisszük, hogy részese a szentek közösségének. Krisztus pedig ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ő jelen van közöttünk, és ma is megszólít bennünket.

Kérjük Szent II. János Pál közbenjárását, hogy ne csupán tisztelői, hanem örökségének folytatói legyünk. Legyünk tanítványok az Úr szolgálatának iskolájában; éber őrállók, akik először Isten szavára figyelnek; az igazság bátor és alázatos szolgái; a testvéri párbeszéd, a béke és a kiengesztelődés munkásai.

És valósuljon meg közöttünk, az idősebb és a fiatalabb nemzedék életében egyaránt, az az áldás, amelyet harminc évvel ezelőtt ezen a helyen mondott ki:

„Ragyogjon fel szolgálatotok által a béke és a kiengesztelődés szivárványa a Kárpát-medence fölött.”

Ámen.

Az igazság szeretet nélkül fegyverré válhat;

a szeretet igazság nélkül üres jóindulattá

1996. szeptember 6-án Szent II. János Pál pápa meglátogatta a Pannonhalmi Főapátságot. A monostor alapításának ezredik évfordulóján együtt imádkozta a vesperást a bencés közösséggel, majd tanításával a bencés közösséghez, a magyar egyházhoz és – bátran mondhatjuk – az egész magyar társadalomhoz, az utánunk következő nemzedékekhez is szólt.

Sokan személyesen őrizzük annak a napnak az emlékét: a várakozást, az örömöt, az ünnepélyességet, a Szentatya alakját és hangját. Mások fényképekről, filmfelvételekről vagy az idősebbek elbeszéléseiből ismerik a látogatást. Harminc év múltán azonban nem csupán egy jelentős történelmi eseményre akarunk visszaemlékezni, nem egyszerűen azt kérdezzük: mi történt Pannonhalmán? Sokkal inkább ezt: mi lett abból az igéből, amelyet akkor ránk bíztak? Csupán őrizzük Szent II. János Pál látogatásának emlékét, vagy megértettük azt a küldetést is, amelyet számunkra kijelölt?

Harminc év távlatából ugyanis nemcsak azt érdemes megkérdeznünk, mit mondott nekünk az akkori pápa, hanem azt is, mit valósítottunk meg mindebből az életünkben. Könnyű a változást másoktól várni. Sokkal nehezebb feltenni a kérdést: mi magunk mit tettünk érte?

A visszanyert szabadságból több felelősség született? Megtanultunk-e úgy vitatkozni, hogy közben ne veszítsük el egymást? Van-e bátorságunk szembenézni saját mulasztásainkkal is?

Ezek a kérdések nemcsak Pannonhalmáról, nemcsak az egyházról szólnak. Nekünk, keresztényeknek azonban különösen is választ kell adnunk rájuk.

A szabadság

Amikor a pápa 1996 őszén Pannonhalmára érkezett, Magyarország alig pár éve nyerte vissza politikai és vallási szabadságát. Az egyház visszakapta intézményei egy részét, újraindíthatta iskoláit és közösségeit. Úgy tűnhetett, hogy a szabadság megszerzésével a legnehezebb feladatot elvégeztük. A pápa azonban tudta: a külső keretek helyreállítása önmagában még nem jelenti az ember és az egyház belső megújulását. Ezért idézte Pannonhalmán Szent Pál szavait: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata.”

A szabadság nem csupán azt jelenti, hogy működtethetjük intézményeinket, fenntarthatjuk templomainkat és nyilvánosan megvallhatjuk hitünket. A keresztény szabadság arra való, hogy szabadon szeressünk, szolgáljunk, keressük az igazságot, és mindeközben engedjük, hogy Isten átalakítsa gondolkodásunkat és szívünket.

A szabadság nem tárgy, amelyet egyszer megszereztünk, aztán örök időkig birtoklunk, hanem mindennap újra vállalandó hivatás.

A szabadság mindig felelősség is. Kimondhatjuk, amit gondolunk, de számolnunk kell a szavaink, tetteink következményeivel. A keresztény szabadság egy felelős viszony, amelyben a saját szabadságunkat nem élhetjük meg a másik ember szabadságának és méltóságának rovására. Talán éppen ez az egyik legnehezebb része a szabadság megélésének. Az, amikor az igazunk fontosabbá válik számunkra, mint a másik ember.

Nem legyőzni, hanem megnyerni

Jézus utat mutat egyéni, emberi kapcsolataink megóvásához. Megtanítja, hogyan forduljunk ahhoz a testvérhez, aki vétkezik ellenünk. Először négyszemközt. Nem a háta mögött, és nem a nyilvánosság ítélőszéke előtt. „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.”

Jézus számára a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem a testvér megnyerése. Nem az a kérdés, ki bizonyult erősebbnek a vitában, hanem hogy megmaradhat-e az emberi kapcsolat.  Az evangéliumi testvéri figyelmeztetés olyan igazmondás, amelyet átjár a másik ember iránti felelősség.

Mert az igazság szeretet nélkül fegyverré válhat; a szeretet igazság nélkül üres jóindulattá.

A szeretet nem jelenti azt, hogy mindenre igent mondunk. A szeretet nem hallgatja el az igazságot, és nem közömbös a hibákkal szemben. A békességszerző ember nem tagadja a konfliktusokat, a nevükön nevezi a problémákat, de azon dolgozik, hogy a feszültség ne váljon gyűlöletté. Mert megtanult igazat mondani úgy, hogy szava ne alázza meg a másikat.

Közösségeink akkor válnak a szeretetparancs hiteles képviselőivé, azaz békességszerzőkké, ha a nézeteltérés nem vezet ellenségeskedéshez; ha képesek vagyunk egymással beszélni; ha a sértettség helyett a kiengesztelődés útját keressük; és ha az elesett emberben nem a megbélyegzendő vétkest, hanem a visszavárható és megnyerhető testvért látjuk.

A párbeszéd, a béke és a kiengesztelődés szolgálata

Szent II. János Pál a kiengesztelődés útját így jelölte ki számunkra: „A mindennapi szolgálat során mozdítsátok elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel.”

Szerzetesközösségünk a dialógus útjára lépett és igyekezett követni a pápai tanítást. Hálával mondhatjuk, hogy a buzdítás látható gyümölcsöket termett. Pannonhalmán meghonosodtak a nemzetközi ökumenikus konferenciák, hagyománnyá vált az ökumenikus hamvazószerda. Arra emlékeztetnek minket ezek a jó gyakorlatok, hogy az ökumené nem csupán teológiai párbeszéd, hanem közös odafordulás Krisztushoz. Keressük a kapcsolatot a más felekezetű keresztényekkel, imádkozzunk együtt az egységért és a békéért, és működjünk együtt a rászorulók szolgálatában!

A pápa ezt is kérte tőlünk: „Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.” Főapátságunk nem csupán a pannonhalmi monostort jelenti. Egyetlen nagy lelki közösséghez tartoznak plébániáink, lelkipásztoraink, híveink, országszerte 12 iskolánk tanulói, tanárai, szülői közösségei. Arra kaptunk meghívást, hogy közösségeink nyitott otthonok legyenek a testvérek örömei, kérdései és gondjai előtt.

Az őrálló felelőssége

„Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet.” (Ezekiel 33,7-10) Az őr nem a város ura, feladata nem az, hogy uralkodjék a többieken. Nem azért áll a falon, hogy önmagát mutassa, hanem azért, hogy éberen figyeljen, időben észrevegye a veszélyt és felelősséggel szóljon. Az őrálló nem hatalmi pozíció, hanem felelősség a többiekért.

Az Egyház számára ez az egész társadalomért viselt felelősséget is jelenti. Közösségeink küldetése – őrnek lenni – ma is ugyanaz: eberen figyelni Istenre, és figyelmesen hallgatni az emberre. Észrevenni, mi veszélyezteti az ember méltóságát. Meghallani a szegények, a kiszolgáltatottak, az áldozatok, a magányos idősek, a nehéz helyzetbe került családok és a reményüket vesztett fiatalok hangját. Felismerni a társadalmat romboló gyűlöletet, a bizalomvesztést és a félelemkeltést. Feladatunk nem merülhet ki abban, hogy észleljük és szólunk. Részt kell vennünk a társadalmi bizalomnak, közös intézményeink hitelének és az igaz szó becsületének újjáépítésében.

És észrevennünk azt is, amikor az egyház válik önelégültté. Akkor, amikor intézményeinek biztonságát fontosabbnak tartja az evangélium szabadságánál; vagy amikor könnyebben beszél mások bűneiről, mint a saját mulasztásairól. A prófétai küldetés nem a hallgatás kényelmét, de nem is a folytonos ítélkezés jogát jelenti. A próféta Isten szavára figyel, és csak azután szól. Nem saját sértettségét, félelmét vagy érdekeit emeli isteni rangra. Akkor figyelmeztet, amikor az ember élete és üdvössége forog kockán.

Hallgasd meg

Szent Benedek Regulájának első felszólítása: hallgasd meg! Minden valódi megújulás ezzel kezdődik. Hallgatni az Igét. Meghallgatni egymást. Meghallani azt is, ami kellemetlen, ami megkérdőjelez bennünket, ami megtérésre hív.

Harminc évvel ezelőtt II. János Pál pápa ezt mondta: „Ha szorgalmas tanulóként Isten szavára hallgattok, szívetek készségessé válik mindarra, amit az Úr mond nektek válaszként a történelem minden egyes korszakának elvárásaira.”

Figyelemre méltó, hogy nem azt mondta: legyetek minden kérdésben tanítómesterek.
Ezt mondta: váljatok tanítvánnyá az Úr szolgálatának iskolájában. Ez nemcsak egy szerzetesközösségnek szóló felhívás. Minden keresztény ember és minden közösség az Úr szolgálatának iskolája. Egy keresztény közösség attól lesz élő, hogy újra és újra képes figyelni Isten szavára, felismerni a Szentlélek indításait, és meghallani a körülötte élő emberek örömeit, kérdéseit és szenvedéseit.

Erre a figyelmes hallgatásra van szükségünk minden szolgálatunkban.

„Ne féljetek!”

Szent II. János Pál pápa ismerte a történelem sötét oldalát. Megtapasztalta a náci megszállást és a kommunista diktatúrát; látta, mire képes az ember, amikor Istentől elszakadva önmagát teszi meg a jó és a rossz végső mércéjévé. Tudta, mit jelent, amikor egy hatalom birtokolni akarja az ember lelkiismeretét, ahogy azt is, milyen törékeny a szabadság, ha nem társul hozzá felelősség. Mégsem a félelem embere volt. Pápai szolgálatának alaphangját már beiktatásakor megadta: „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!”

Harminc év után ez az egyszerű felszólítás lelkiismeret-vizsgálatra hív. Mert a kapuk kitárásához nemcsak hit, hanem bátorság is kell. Bátorság ahhoz, hogy közel engedjük magunkhoz a másikat.

Elég bátrak voltunk-e ahhoz, hogy közösségeinket tényleg kinyissuk? Nemcsak azok számára, akik rendszeresen részt vesznek közösségeink életében, akik értik nyelvünket és otthonosan mozognak egyházi világunkban, hanem a keresők, a kételkedők, a sebzettek és a távol lévők számára is?

Észrevesszük-e azt, aki hosszabb ideje nem jön közénk? Megszólítjuk-e a gyászolót, a magányost, a beteget, a nehézségekkel küzdő családot? Van-e helye közösségeinkben a fiatalok kérdéseinek? Elég bátrak vagyunk-e meghallgatni azokat is, akik másként gondolkodnak, vagy akiknek az egyházzal kapcsolatban fájdalmas tapasztalataik vannak?

Az imádságunkból születik-e együttérzés? A visszanyert szabadságból valóban szolgálat, a visszakapott intézményekből valóban élő közösség lett? Abban a korban, amelyben egyre könnyebben tekintünk ellenfélként arra, aki másként gondolkodik, fontos megkérdeznünk: közösségeinkből befogadás, társadalmi jelenlétünkből párbeszéd és kiengesztelődés fakad-e?

Képesek vagyunk-e úgy őrizni keresztény örökségünket, hogy az ne fal, hanem híd legyen?

Nem azért tesszük fel ezeket a kérdéseket, mert megtagadnánk mindazt a jót, amely az elmúlt harminc évben történt. Sok mindenért hálát adhatunk: lelkipásztoraink és világi munkatársaink hűséges szolgálatáért, templomainkért és közösségeinkért, a gyermekek és fiatalok hitoktatásáért, iskoláinkért, a családokért, a karitatív kezdeményezésekért, az idősek és betegek gondozásáért, az ökumenikus kapcsolatokért és minden csendben végzett szolgálatért.

De a hála nem zárja ki az önvizsgálatot. Éppen az Isten hűségéért érzett hála tesz szabaddá arra, hogy őszintén szembenézzünk mulasztásainkkal is. Van-e bátorságunk meghallani a kritikát? Hitelességünk egyik mércéje éppen a kritikához való viszonyunk. Az önvizsgálat különösen fontos azoknál, akik felelősséget viselnek és hatalmat gyakorolnak. Minél többet bíztak ránk mások életéből és jövőjéből, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy képesek legyünk önmagunkat kritikusan látni. Ez a felelősség jóval szélesebb körű a politikánál. Vonatkozik a szülőre, a tanárra, a cégvezetőre, az orvosra, az újságíróra, a lelkipásztorra: mindenkire, akire mások életéből és jövőjéből rábíztak valamennyit.

A hegyre épült város küldetése

A szent pápa azt kérte, hogy Pannonhalma maradjon „mint hegyre épült város, fényforrás e vidék és az egész nemzet számára”. A küldetés nem kizárólag a monostor falai között élő szerzetesközösségre vonatkozik. Mindannyian részesedünk benne: a Főapátsághoz tartozó plébániák lelkipásztorai, iskoláink oktatói, tanulói, munkatársak, családok, idősek és fiatalok. Közösen alkotjuk azt az egyházi közösséget, amelynek Krisztus világosságát kell továbbadnia.

A hegyre épült város nem önmagát világítja meg. A fény, amelyet továbbad, nem a saját dicsősége, hanem Krisztus világossága. Nem önmagunkat, intézményeinket vagy eredményeinket kell hirdetnünk, hanem Krisztust, aki reményt ad, gyógyít, kiengesztel és közösséget teremt.

Az évforduló legmélyebb értelme ezért nem az, hogy harminc év távlatából visszanézzünk Szent II. János Pál pápa alakjára. Sokkal inkább az, hogy az ő tanúságtételén keresztül újra Krisztusra nézzünk. Arra a Krisztusra, aki ma is azt mondja: ne féljetek! Arra, aki a közösség helyreállítására, a testvér megnyerésére és az egymásért viselt felelősségre hív bennünket.

„Ott vagyok közöttük”

Jézus ezt ígéri nekünk: „… ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Harminc évvel ezelőtt Péter utóda és a pannonhalmi szerzetesközösség együtt imádkozott Krisztus nevében. A szent pápa már nem látható módon van velünk, de hisszük, hogy részese a szentek közösségének. Krisztus pedig ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Jelen van minden közösségben, amely az ő nevében gyűlik össze, és ma is megszólít bennünket.

Kérjük Szent II. János Pál közbenjárását, hogy ne csupán tisztelői, hanem örökségének folytatói legyünk! Legyünk tanítványok az Úr szolgálatának iskolájában; éber őrállók, akik először Isten szavára figyelnek; az igazság bátor és alázatos szolgái; a testvéri párbeszéd,
a társadalmi béke és bizalom munkásai. Főapáti szolgálatomban magam is azért dolgozom, hogy egész közösségünkkel valóra váltsuk azt a küldetést, amelyet Szent II. János Pál pápa harminc évvel ezelőtt ezzel az áldással bízott ránk:

„Ragyogjon fel szolgálatotok által a béke és a kiengesztelődés szivárványa a Kárpát-medence fölött.”

Testvéri szeretettel:

Hortobágyi T. Cirill OSB

főapát

Harminc évvel ezelőtt, 1996. szeptember 6-án látogatott Pannonhalmára Szent II. János Pál pápa. A látogatás történelmi esemény volt, de azok számára, akik személyesen részesei lehettek, legalább ennyire emlékezetes maradt a pápa közvetlensége, derűje és néhány egészen apró, emberi gesztusa. Várszegi Asztrik emeritus főapát és Hortobágyi T. Cirill főapát harminc év távlatából idézték fel a látogatás pillanatait, és arról is beszéltek, mit jelent ma Pannonhalma számára az akkor kijelölt út: a párbeszéd, a kiengesztelődés és a keresztény egység szolgálata.

Pannonhalma már az 1996-os pápalátogatást megelőző években a monostor millenniumára készült. Még Szennay András főapát idején indultak meg az építkezések, amelyek Asztrik atya főapáti szolgálata alatt nagy lendületet kaptak.

1994-ben II. Alekszij moszkvai pátriárka látogatott Pannonhalmára. Ekkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy a millennium alkalmából a pápa és az ortodox pátriárka együtt érkezzen a monostorba – emlékezett vissza Asztrik atya.

A gondolatnak történeti alapja is volt. A pannonhalmi monostort ugyanis még a keleti és nyugati kereszténység 1054-es egyházszakadása előtt, 996-ban alapították. Ezért különösen alkalmas helyszínnek tűnt arra, hogy Kelet és Nyugat képviselői együtt legyenek jelen.

A kezdeményezést mind a pátriárka, mind pedig a Szentatya pozitívan fogadta és a diplomáciai kapcsolatok is létrejöttek. Még a millennium évében, 1996 tavaszán is úgy tűnt, hogy mindketten Pannonhalmára érkeznek. Végül azonban csak a Szentatya látogatása valósult meg.

Asztrik emeritus főapát szerint az akkor megfogalmazott vágy évtizedekkel később, más formában ugyan, de megvalósult: Ferenc pápa és Kirill pátriárka 2016-ban Kubában találkozott.

„Az egyház nem állhat meg ott, hogy egyházrészek nem beszélnek egymással” – fogalmazott Asztrik atya. A pannonhalmi találkozó elmaradását pedig egyértelműen a korabeli politikai helyzethez köti: „nem tartották időszerűnek”.

Amikor megérkezett a Szentatya

II. János Pál pápa 1996. szeptember 6-án érkezett Pannonhalmára, és egy éjszakát a monostorban töltött. Cirill főapát ma is emlékszik rá, ahogy a teljes közösség a bejáratnál és a mellvéden várta a pápát. A Szentatya integetett mindenkinek. „Kedves, mosolygós, derűs ember, aki örül, hogy itt van” – idézte fel első benyomását Cirill főapát.

Később, az ebédnél pedig már egészen közvetlen emberi gesztusokkal találkoztak. Cirill főapátban és Asztrik atyában is megmaradt a pillanat, amikor az ebéd végén a pápa csengetett és ezt mondta: „Szent Benedek jó Regulát írt, mert finom volt az ebéd.” A mondat egyszerre volt tréfás és jellemző arra a közvetlenségre, amelyet a közösség tapasztalt.

Még aznap a szociális otthonba is átment a Szentatya, ahol akkor még többségében a kommunizmus évei alatt feloszlatott szerzetesrendek tagjai éltek. „Ágytól ágyig látogatta és köszöntötte a szerzeteseket és nővéreket a pápa, és imádkozott velük” – idézte fel Asztrik atya a megható pillanatot.

A látogatás egyik központi eseménye a vesperás volt, amelyet II. János Pál pápa vezetett és apostoli beszédet intézett a bencésekhez. Ezekkel a szavakkal fordult a közösséghez: „Légy továbbra is – mint hegyre épült város – fényforrás e vidék s az egész nemzet számára.” Majd hozzátette: „A mindennapi szolgálat során mozdítsátok előre a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel. Az ökumenikus mozgalom nagy hasznot meríthet abból, ha elkötelezitek magatokat a dialógusra, a másik fél meghallgatására és a közeledésre. Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.” Hogy ez mit jelentett akkor, és miként szövi át ma is a mindennapokat, arra a későbbiekben térünk vissza.

„Menjetek aludni!”

A pápalátogatás egyik legemlékezetesebb pillanata nem szerepelt a hivatalos programban. A vesperás alatt teljesen megtelt a bazilika, a fiatalok, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjai azonban kiszorultak. A hideg, esős szeptemberi estén egy részük a templom előtt, másik részük a tantermekben videón keresztül követte a zsolozsmát.

Amikor a vesperás után Asztrik főapát visszakísérte a Szentatyát a szobájába, látta az udvaron várakozó diákokat és megkérte II. János Pált, nem adna-e áldást a diákoknak, akik nem tudtak részt venni a liturgián. A pápa azonnal válaszolt: „Hol vannak, menjünk.”

Amikor a fiatalok meglátták a kigyulladó fényt és a pápát, hatalmas üdvrivalgás tört ki. A Szentatya a balkonról szólt hozzájuk néhány szót magyarul és megáldotta őket. Az ünneplő fiatalok ujjongva fogadták a gesztust. A pápa pedig a végén, teljesen váratlanul, magyarul ennyit mondott: „Menjetek aludni!” – mesélte Asztrik atya nevetve.

A pápa, aki mindenre rákérdezett

A személyes emlékek között nemcsak a nagy történelmi pillanatok maradtak meg, hanem a pápa figyelme és kíváncsisága is. Asztrik emeritus főapát úgy emlékszik, II. János Pál fizikailag már törékenyebb volt, ugyanakkor „minden érdekelte, mindenre rákérdezett”.

A másnapi laudesen ugyan nem a templomban, de a kerengőben, a Szent István-kápolnában együtt imádkozott a közösséggel.  Asztrik atyát pedig arra kérte, hozzon neki gyufát, hogy gyertyát gyújthasson. Ahogy a főapát fogalmazott ministrált a pápának.

A laudes után pedig a pápa folytatta útját. Asztrik főapát bekísérhette őt Győrbe, míg a közösség többi tagja buszokkal utazott a delegáció után. A Szentatya útja mentén mindenütt emberek álltak, ő pedig folyamatosan integetett, figyelt az emberekre. Délután, viharos időben helikopterrel tért vissza Budapestre.

Egy program a következő évszázadokra

A pannonhalmi pápalátogatás nemcsak szép emlék, hanem Asztrik és Cirill főapát értelmezésében máig ható küldetés is.

Asztrik emeritus főapát szerint II. János Pál pápa a Pannonhalmának szóló beszédében tulajdonképpen programot rajzolt fel a következő évszázadokra. Cirill főapát úgy látja, hogy II. János Pál pápa nem adott Pannonhalmának olyan feladatot, amelyet a monostor addig ne végzett volna. A vesperáson elhangzott buzdításának igazi jelentősége az volt, hogy mindehhez pápai megerősítést adott.

„Az, hogy van egy pápai megerősítés egy monostor számára, hihetetlen erős bátorítás” – mondta. Ez a megerősítés különösen fontos volt a II. vatikáni zsinat utáni egyházi megújulás korszakában. A változásoknak ugyanis mindig vannak ellenzői, vagy olyanok, akik inkább a veszélyeket látják bennük – magyarázta Cirill atya. Ezért különösen nagy súlya van annak, ha maga a pápa mondja ki: ezt az utat érdemes járni.

„A Szentatya azt mondta nekünk, hogy a testvérek gondjai előtt is legyen nyitott az apátságunk, és a keresztények egységét szolgáljuk azzal, hogy párbeszédre lépünk mindenkivel” – idézte fel Cirill főapát.

Az elmúlt harminc év eseményei azt mutatják, hogy Pannonhalma igyekezett komolyan venni ezt a megbízatást. Ökumenikus konferenciák, ökumenikus hamvazószerda, a katolikus–ortodox párbeszéd előkészítő bizottságának pannonhalmi ülése, valamint különböző kiadványok és találkozások kapcsolódnak ehhez a szolgálathoz.

Cirill főapát szerint mindennek van egy szellemi kisugárzása, de legalább ennyire fontos az imádság kevésbé látható, mégis valóságos hozadéka. Az ökumenikus gondolat pedig nem marad a monostor falai között, a bencés közösség a rábízott plébániákban is igyekszik előmozdítani az egységet. Jó példák erre a környékbeli közösségek közös kezdeményezései: Veszprémvarsányban például evangélikus, református és katolikus hívek járják végig közösen a stációkat virágvasárnap.

Ugyanakkor Cirill atya azt is elismeri, hogy az ökumenizmus mozgalma ma nem tart ott, ahol tarthatna. „Mindkét oldalon van egyfajta szűkkeblűség, miközben a szekularizáció olyan kihívás, amely valamennyi keresztény közösséget érint.”

A változás és közeledés azonban érezhető. Az ökumenikus imahét széles körben elterjedt, és természetessé vált, hogy a különböző felekezetek képviselői meghívják egymást püspökszentelésekre és más ünnepi alkalmakra. „Sokkal inkább értékeljük egymást” – mondta Cirill atya.

A párbeszéd és a béke üzenete ma talán még sürgetőbb

II. János Pál pápa 1996-os üzenetének kulcsszavai – párbeszéd, béke, kiengesztelődés – harminc évvel később sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, Cirill főapát szerint ma talán még sürgetőbbé váltak.

A világ számos pontján háborús konfliktusok zajlanak, miközben a társadalmakon belül is erősödik az elkülönülés logikája: „Én nem az vagyok, mint ami te vagy.” Ezzel szemben az egyházaknak és a civil szervezeteknek éppen az lehet a feladatuk, hogy túllépjenek ezen „nem az elhatárolódás, hanem az együttműködés” irányában – fogalmazott Cirill főapát.

Jó példaként említette Bartholomaiosz pátriárka és XIV. Leó pápa közös nyilatkozatát is, amelyben arról írnak, hogy bár a teológiai különbségek megmaradhatnak, de a felelősség, amelyet a világért, a békéért és a társadalomért hordozunk, közös.

„Az ügy mentén előrehaladni párbeszédben hihetetlenül aktuális lenne” – fogalmazott.

Emlékezetből feladat

Harminc évvel II. János Pál pápa pannonhalmi látogatása után a monostor nem csupán egy történelmi eseményre emlékezik. Az évforduló annak felidézése is, hogy a Szentatya olyan irányt jelölt ki Pannonhalma számára, amely ma is eleven.

A szeptember 6-i évforduló így egyszerre tekint vissza és előre. Felidézi a pápa alakját, aki egy hideg, esős estén a főapáti balkonról áldást adott a kinn rekedt fiataloknak, aki az ebéd végén Szent Benedek Reguláját dicsérte, aki ágyról ágyra járva köszöntötte a beteg szerzeteseket, és aki a pannonhalmi közösséggel együtt imádkozott.

Ugyanakkor felidézi azt a küldetést is, amelynek szolgálatára harminc éve megerősítést kapott a monostor: legyen nyitott, befogadó, a párbeszéd és a keresztény egység helye.

Asztrik emeritus főapát szavaival: „Az emlékezetfrissítés feladatfrissítés is.”

2026. szeptember 6-án a Pannonhalmi Főapátság ismét erre a történetre tekint vissza. A jubileumi szentmisét a szerzetesközösség a diákokkal és hívekkel együtt ünnepli, amelyre mindenkit szeretettel várnak.

Míg alig két héttel később, 2026. szeptember 25-26-án tartják immár a hatodik Nemzetközi Ökumenikus Konferenciát, amelyen Timothy Radcliffe OP bíboros, Prof. Dr. Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsa főtitkára, valamint az ökumenikus mozgalom számos jeles nemzetközi képviselője is részt vesz.

Mindez annak a párbeszédnek a folytatását is jelenti, amelyre II. János Pál pápa harminc évvel ezelőtt Pannonhalmán hívta a bencés szerzetesközösséget.

Nemzetközi Ökumenikus Konferencia 2026

2026. augusztus 27-én ünnepeltük a Szent Márton-bazilika felszentelésének 802. évfordulóját.  A jelenleg is álló, a pannonhalmi bencés apátság harmadik temploma Uros apát kezdeményezésére épült. 1224-ben II. András király jelenlétében szentelte fel Bereck váci püspök, Jakab nyitrai püspök és a zenggi püspök. A király egy 1225-ös oklevelében emlékezik meg a „korábban leégett és alapjaiban romba dőlt monostor” újjáépítéséről és ünnepélyes felszenteléséről.

Az ünnepi liturgia evangéliuma Zákeus történetét idézte fel (Lk 19,1–10):

Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.

A következőkben Ontko Henrik atya teljes igehirdetését közöljük:

Zakeus kis ember volt. Termetében alacsony. Elveszett a tömegben. Könnyen elhaladhattak fölötte az események. Ha nem kapcsol időben, vagy nem áll jó helyen, le- vagy kimaradhat a mindennapos vagy épp rendkívüli történésekröl. Pedig foglalkozásának köszönhetően az élet és a történések sűrűjében volt.

Zakeus kicsi volt. A közvélemény szemében megvetett. Elveszett a sokaságban. A tömeg könnyen átnézett fölötte. Rajta. A közgondolkodás szerint foglalkozás körében elkövetett árulás volt a bűne. Megadóztatta övéit. Meglopta őket. Kivétel nélkül mindegyiket. Zakeus nemcsak az élet, hanem az érzelmek sűrűjében is ott volt.

Zakeus kicsi volt – alapból. És néha talán még össze vagy épp meg is húzta magát, hogy még kisebbnek tűnjön. A lelkiismerete, a társadalmi értékítélet, vagy az őt megtaláló megvető tekintetek, negatív ellenérzések miatt.

Alkata, és döntése miatt, hogy fára mászik, számomra a belső önazonosságával küzdő ember példája. A megértésre s az elfogadásra vágyóé.

A történet első jelentős mozzanata az, amikor Jézus felfigyel rá és észreveszi őt. A magasban kapaszkodó embert. A tömeg vagy épp a közvélemény fölé emelkedni próbálót. A kicsit, a megvetettet, a jelentéktelent. Akit a környezete nem sokra tartott. Aki talán önmagát sem tarthatta sokra. De titokban talán többre a kevésnél.

Jézus felfigyelt a fán kapaszkodó erőfeszítésére. A Zakeusban még teljesen el nem veszett jószándékra, a változni akarás teljesen el nem apadt vágyára. Jézus észrevette a fán függő éhségét, hogy lásson és látszódjon. Hogy szeretve legyen, és szerethessen. Ez a Zakeusban szunnyadó, mások által kevésnek, két fillérnyinek, vagy szánalmasnak tűnő is elegendő volt Jézus számára ahhoz, hogy észrevegye őt. Hogy megszólítsa és nevén szólítsa.

Jézus tekintete nem siklik el Zakeus fölött, nem néz át rajta. Hanem lélekben felmászik hozzá a fára. Fölébe emelkedik az emberi ítélkezésnek, az elvárásoknak és véleményeknek, és ott a fán, Zakeus fáján a megváltás mozzanatát készíti elő.

Majd betér Zakeus házába és vele étkezik. A peremre szorultak és megvetettek asztalközössége Jézus számára mindig vonzó terep. Neki megéri asztalhoz telepedni azokkal, akik mellé más nem szívesen ül. Mert ott az asztalnál, vagy hátul a lábnál, a tekintetek és érzelmek sűrűjében valami mindig születik. Szóba, mozdulatba sűrűsödik a megváltás.

Isten betér Zakeus házába. Zakeus pedig Isten szívében lel otthonra, és talál önmagára. Ez a mai történet második kulcsfontosságú mozzanata.

A megváltás, a megtérés ereje az emberi nagyvonalúság gyümölcsét termi Zakeusban. Az elfogadó szeretet megtapasztalásából szeretni képesség születik, az elengedésből jóvátétel, az ítéletmenteségből belső szabadság.

Templom, szentély, asztal. Itt vagyunk most, ide érkeztünk mindannyian. Meneküléseink vagy épp kíváncsiságunk ágain csüngve. Rejtve és rejtőzködve. A fáink alatt elhaladókat fürkésszük. Egy pillantásra várunk. Meghívó tekintetre. És egy vacsorameghívásra, hogy asztalhoz telepedhessünk.

Mert itt az asztalnál, vagy hátul a lábnál, a tekintetek és érzelmek sűrűjében valami mindig születik. Szóba, mozdulatba sűrűsödik a megváltás. Talán ez a mai történet és a mai ünnep harmadik üzenete.

„Közösségünk ereje azon is múlik, képesek vagyunk-e különbségeink ellenére együtt dolgozni a közös ügyekért” – figyelmeztetett Hortobágyi T. Cirill főapát igehirdetésében 2026. augusztus 20-án a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában. A templomban, ahol első királyunk rendelése szerint több mint ezer éve imádkozunk a haza boldogulásáért. A pannonhalmi monostor alapítójaként tisztelt Szent István király ünnepén a szentmise után Cirill atya áldotta meg az új kenyeret.

A főapát homíliája elején megfordította a megszokott kérdésfeltevést: „ne csak azt kérdezzük, mit hagyott ránk Szent István. Kérdezzük meg inkább: mi mit hagyunk az utánunk jövőkre?” Milyen országot, közösséget, mekkora bizalmat, békét és reményt?

Igehirdetés Cirill atya az evangéliumi példázatból indult ki, amely szerint az okos ember a házát sziklára építi. Ez a kép szerinte különös súlyt kap éppen Pannonhalmán, hiszen „azon a helyen ünnepeljük államalapító királyunkat, amely az ő döntéséből született.” Emlékeztetett rá, hogy István király a monostor alapítójaként és fővédőszentjeként bízta meg az itt élő szerzeteseket azzal, hogy „naponta imádkozzanak a haza boldogulásáért.” Ez az ima „több mint ezer éve hangzik ezen a helyen”, békében és háborúban egyaránt.

A főapát az első olvasmány képére támaszkodva – „Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal fénye, amely egyre világosabb lesz, míg fényes nappal nem lesz” – mutatta be István döntésének jelentőségét. Első királyunk „irányt adott az országnak”, és felismerte, hogy „egy közösséget hosszú távon az erő önmagában nem tart össze”, hanem szükség van igazságosságra, kiszámítható rendre és bizalomra is.

Ünnepi beszédében hangsúlyozta a mai magyar társadalom megosztottságát, ugyanakkor emlékeztetett: „A haza közös otthonunk. Különbözőek vagyunk, másképpen gondolkodunk a világról, olykor élesen vitatkozunk. Ettől még összetartozunk.” A haza szeretetét felelősségként határozta meg: „Hazát az birtokol igazán, aki felelősséget vállal érte.”

Szent Pál gondolatára hivatkozva a főapát arra buzdított, hogy ne csak másoktól várjuk a változást. „Mi magunk mit teszünk ezért?” – tette fel a kérdést, és olyan hétköznapi szempontokat sorolt, mint az ígéretek betartása vagy a bocsánatkérés képessége. Szerinte „a társadalmi bizalom ilyen hétköznapi helyzetekben épül vagy romlik. A családi asztalnál. A munkahelyen. Az iskolában. A közösségi médiában. A politikában. És az Egyházban is.”

Szent István Intelmeire emlékeztetve a hatalommal élők felelősségéről is szólt. „A vezető erejét az mutatja meg, hogyan él a rábízott hatalommal. Tud-e szolgálni? Tud-e önmérsékletet gyakorolni? Meghallja-e a kritikát?” Ez a felelősség – tette hozzá – nemcsak a politikusokra vonatkozik, hanem „a szülőre, a tanárra, a cégvezetőre, az orvosra, az újságíróra, a lelkipásztorra” is. Mindazokra, akikre „mások életéből és jövőjéből rábíztak valamennyit.”

Igehirdetésében Cirill atya külön kitért a béke fogalmára, amelyet nem elvont eszményként, hanem konkrét magatartásként írt le: „A békességszerző ember látja a konfliktusokat, nevükön nevezi a problémákat, és azon dolgozik, hogy a feszültségből ne szülessen gyűlölet. Megtanul igazat mondani úgy, hogy szava ne alázza meg a másikat.”

Beszédében hét kérdést fogalmazott meg, amelyeket szerinte Szent István tenne fel ma nekünk:

• Épül-e általunk az ország?
• Több-e benne az igazság, a békesség és az irgalom?
• Biztonságban van közöttünk a gyenge?
• Meghalljuk a szegény, a beteg és a kiszolgáltatott ember hangját?
• Van reménye a fiatalnak? Lát-e maga előtt olyan jövőt, amelyet érdemes itt felépítenie?
• Képesek vagyunk igazságot szolgáltatni bosszú nélkül?
• És tudunk-e még egymásra ellenség helyett honfitársként tekinteni?

Kiemelte, hogy ezekre a kérdésekre „egyikünk sem válaszolhat a másik helyett”, ám a válaszok összeadódnak, és ezekből épül fel az ország, amelyet továbbadunk.

Homíliája zárásaként megerősítette: „Mi, pannonhalmi szerzetesek, alapítónk meghagyása szerint továbbra is napról napra imádkozunk az országért” – a vezetőkért, azokért, akik ellenőrzik a hatalmat, minden állampolgárért és az Egyházért is.

A főapát hangsúlyozta, hogy „a jövő nem egyszerűen megtörténik velünk. A jövő abból épül, amit ma egymással teszünk.” Végül Cirill atya azt kívánta: „Legyen Magyarország valóban mindannyiunk közös otthona: sziklára épített ház, amelyet érhetnek viharok, mégis állva marad, mert alapja maga Krisztus!”

Elolvasom a teljes igehirdetést

A szentmise végén a záróáldás előtt adtuk át a Pro Pannonhalma-díjakat. Idén a kitüntetésben a Pannonhalmi Bencés Gimnázium két pedagógusa, Török Júlia és Török Loránd részesült tanári életművük elismeréseként, valamint Zettwitz Sándor, a Főapátság barátja és jótevője. A díjjal a bencés közösség azokat ismeri el, „akik a Főmonostor célkitűzéseinek megvalósításában jelentős mértékben, huzamos ideig közreműködtek.”

Elolvasom a cikket a Pro Pannonhalma-díj átadásáról

Az ünnepi liturgiát követően Cirill főapát áldotta meg az új kenyeret. „Ezen az asztalon jelen van valóságosan és jelképesen, ami az életünkhöz szükséges, a mindennapi kenyér” – mondta a főapát. Hozzátette: „az áldás hálaadás Istennek és munkánknak, erőfeszítéseinknek is szól, de egyben felszólítás, hogy azokra is gondoljuk, akik mindezt nélkülözik és gondoskodjunk róluk.” Végül megszegte a kenyeret, amelyből az ünneplő közösség is kapott.

Nagyboldogasszony ünnepén, 2026. augusztus 15-én a pannonhalmi szerzetesközösség a hívekkel és a Főapátság munkatársaival közösen kérte Istent, hogy halmozza el az általa sarjasztott növényeket gyógyító áldásával, „hogy a betegek testük és lelkük gyógyulására használhassák” és így betegségükből felépülve áldhassák Őt. Mária mennybemenetelének ünnepén hagyományosan gyógynövényáldással zárult a szentmise. A Boldogasszony-kápolnában Hirka Antal atya hirdetett igét.

Eleink már az 5. századtól ünnepelték Mária mennybemenetelét. Előbb csak Jeruzsálemben, majd egyre több helyen. Hazánkban augusztus 15-ét Szent István király nyilvánította ünnepé. Halála előtt ugyanis ezen a napon ajánlotta fel az országot Máriának.

2026. augusztus 15-án igehirdetésében Antal atya az emberi életet a hegymászó útjához hasonlította, „aki minden erőfeszítését arra összpontosítja, hogy felérjen a csúcsra.” Mint mondta nagy élmény részese, aki először éri el a csúcsot és példájával az „utána jövőket is felsegítheti a csúcsra”, akiknek így szintén részük lesz az élményben.

Antal atya emlékeztetett, hogy Szűz Máriára is hasonlóan tekinthetünk. „Ő – Jézus közelsége és segítsége folytán – közülünk, emberek közül elsőnek jutott el a test szerinti dicsőséghez, a végső cél eléréséhez, ahová mindannyian tartunk. Ez reménnyel tölt el bennünket, mert mi is eljuthatunk oda. Mária segíti utunkat – erőfeszítéseink, szenvedéseink közepette – a feltámadott Krisztus felé, a Vele való dicsőséges közösség felé.”

Hozzátette, hogy Krisztus halála és feltámadása által mi is megszabadultunk a halál fogságából és reményünk nyílt a testi-lelki dicsőségre. Szent Pál szavait idézve – „Mindenki a maga rendje szerint: először a zsenge, Krisztus, azután az eljövetelekor a Krisztushoz tartozók” (1Kor 15,23) – Antal atya rámutatott, hogy Szűz Mária tartozott a leginkább Krisztushoz az emberek közül, ezért nyerte el ő elsőként a megdicsőülést. Ám minden pillanata, az örömök és a szenvedések is Fiára, Jézusra irányult. „Élete útját járva Isten ígéretének a hitében élt – mindig megőrizve Fiával a benső kapcsolatot.”

Ez a benső kapcsolat a Feltámadottal tette lehetővé számára a testi-lelki megdicsőülést – ahogy Jézus főpapi imájában kérte: „Atyám! Azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, és hogy lássák azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál” (Jn 17,24).

Végül Antal atya rámutatott: az Egyház közössége Mária személyében már elérte a csúcsot. Mária – testben-lélekben megdicsőülve – mintaképe a teljesség felé tartó Egyháznak, és a remény, vigasztalás jeleként világít Isten zarándok népe előtt, különösen az eucharisztia közös ünneplésekor, amíg el nem jön az Úr nagy napja.

A népi hagyomány szerint Nagyboldogasszony napjához, Mária mennybevételének ünnepi örömén keresztül, szorosan kötődik a gyógynövények megáldása. Amikor véget ért a nyári termés begyűjtése, az emberek kosárban vitték a gyógynövényeket a monostorba, hogy azokra az apát vagy valamelyik szerzetes áldást mondjon.

Ez a régi szertartás Pannonhalmán egészen a 18. század végéig élő hagyomány maradt, amelyet több mint tíz éve keltett újra életre a Főapátság. 2026. augusztus 15-én, a szentmise zárásaként ma is azzal a több mint háromszáz éves imával kértük Isten áldását a termésre, amelyet a monostor levéltárában őrzött, 1697-es áldásgyűjteményben jegyeztek le a szerzetesek. A szentmise végén az egybegyűltek egy-egy csokorral haza is vihettek a megáldott gyógynövényekből.