Aktuális

A Pannonhalmi Főapátság állásfoglalása az állambiztonsági iratok egy részének nyilvánosságra hozataláról

A történelmi dokumentumok nyilvánosságra hozatala nem jelenti a múlt azonnali megértését. A megszerzett ismeret azonban nagyobb felelősséggel jár: az igazság feltárása mellett a szembenézés, a bocsánatkérés és a jóvátétel feladatát is magával hozza.

Az egykori állambiztonsági szolgálatok nyilvántartásainak szélesebb körű hozzáférhetővé tétele lehetőséget teremt arra, hogy a magyar társadalom szembenézzen közelmúltjának egyik fájdalmas, máig nem teljesen feldolgozott fejezetével. A kommunista diktatúra állambiztonsági tevékenysége az egyházakat, köztük a bencés szerzetesközösséget is érintette. Meggyőződésünk, hogy a történelmi múlt feltárása és felelős feldolgozása nemcsak a történészek, hanem mindannyiunk közös feladata.

A kommunista állambiztonság megfigyeléssel, megfélemlítéssel, zsarolással és beszervezésekkel igyekezett ellenőrzése alatt tartani az egyházi közösségeket. Működése nemcsak egyes emberek életét, hivatását és kapcsolatait törte meg, hanem a közösségeket összetartó bizalmat is szétrombolta. Voltak, akik ellenálltak a nyomásnak, mások kiszolgáltatott helyzetükben engedtek neki, és voltak, akik tudatosan együttműködtek az elnyomó rendszerrel.

A most nyilvánosságra kerülő dokumentumok megismerése azonban nem jelenti egyúttal a teljes történelmi igazság megismerését is.

A fennmaradt iratok hiányosak, és egy állambiztonsági nyilvántartásban szereplő név, az úgynevezett hatos karton megléte önmagában nem feltétlenül bizonyít tényleges együttműködést. Az egyes emberi sorsok és döntések megértéséhez alapos kutatásra, történelmi ismeretekre és körültekintő mérlegelésre van szükség. A történelmi körülmények megértése ugyanakkor nem jelentheti a bizonyítottan elkövetett tettek felmentését vagy az okozott sérelmek elhallgatását.

A pannonhalmi bencés közösség a rendszerváltozás után maga is megkezdte a szembenézést saját történetével. A történeti kutatások mellett a közösségen belüli párbeszéd, a bűnbánat és a kiengesztelődés is fontos szerepet kapott ebben a folyamatban. Ez a munka nem tekinthető lezártnak. Keresztény meggyőződésünk szerint a múlt feldolgozása nem választható el a felelősség elismerésétől, a bocsánatkéréstől és a jóvátétel szándékától. Ahol sérelmet okoztak, ott az igazság kimondása mellett az érintettek meghallgatására és fájdalmuk elismerésére is szükség van.

Hortobágyi T. Cirill főapát idén tavasszal a bűnbocsánathoz vezető út hat egymásra épülő lépését fogalmazta meg: az igazság feltárása, bűnbánat, jóvátétel, igazságos elszámoltatás, megbocsátás, kiengesztelődés. Aki ebből a láncolatból kihagyja az igazságot és a jóvátételt, az az irgalmat olcsóvá teszi; aki kihagyja a megbocsátás lehetőségét, az az igazságot bosszúvá torzítja. A kereszténység egyik torzulást sem engedi meg.

Tisztában vagyunk vele, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozatala nem egy történelmi folyamat lezárása, hanem egy újabb tanulási folyamat kezdete.

A megszerzett ismeret nagyobb felelősséget is jelent. Nevek, emberi sorsok, személyes és közösségi történetek kerülhetnek elő, amelyek értelmezése szaktudást, kritikus gondolkodást és érzékenységet kíván. A történelmi forrásokat nem egyszerűen birtokba vesszük: megőrzésük és felelős értelmezésük is feladatunk.

Szerzetesi és keresztény közösségként különösen fontosnak tartjuk a tanulás és a tanítás felelősségét. A múlt megismerése alkalmat ad arra, hogy a fiatalabb nemzedékekkel is beszéljünk a diktatúra működéséről, a lelkiismereti szabadságról, az emberi méltóságról és a személyes döntések következményeiről. A történelmi ismeretek átadása mellett azt is tanítanunk kell, hogyan lehet a múlttal őszintén, körültekintően és mások emberi méltóságát tiszteletben tartva szembenézni.

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium hittanoktatásban kiemelt témaként 2009 óta jelen van az egyház ügynökmúltja. Az érettségi előtti hónapokban korunk egyháztörténetével foglalkoznak a diákok, amely nehezen értelmezhető a kommunista időszak visszásságaival való szembenézés nélkül. Személyes élettörténeteken keresztül vizsgálják, miért vállalhatott valaki vezető békepapként szerepet a Rákosi rendszer egyházpolitikájában. Vagy maga a bencés szerzetesközösség milyen módon bánt azzal a jelenséggel, hogy nyíltan vagy rejtve – mindkettőre van példa – jelentéseket író rendtársak, munkatársak is alakították sorsát.

A Pannonhalmi Főapátság a történelmi múlt további szakszerű feltárását, a felelős párbeszédet és a kiengesztelődés lehetőségének keresését egyaránt fontosnak tartja. Hiszünk abban, hogy az őszinte szembenézés nem gyengíti, hanem erősítheti közösségeink hitelességét és a kölcsönös bizalmat.

2026.november 03.

Mindenszentek ünnepén tegnap azokra tekintettünk, akik már célba értek, akiknek életében Isten szeretete beteljesedett. Ma azokra emlékezünk, akik előttünk jártak, akiket szerettünk, akiknek sokat köszönhetünk, és akiknek hiánya ma is fáj.

A két ünnep szorosan összetartozik. Tegnap arról elmélkedtünk, hogy az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem mindannyiunk hivatása. Ma pedig arra gondolhatunk, hogy Isten szeretete nem ér véget ott, ahol a mi földi életünk véget ér.

Az egyik osztályterem hirdetőtábláján olvastam egyszer ezt a mondatot: „A legjobb soha nincs mögöttünk, hanem mindig előttünk áll.”

Szép biztatás ez a fiataloknak, akik előtt még ott az élet. De vajon igaz a hetven- vagy nyolcvanéves emberre is? Igaz arra, aki súlyos betegséggel küzd? És igaz lehet még a halál órájában is?

A keresztény hit válasza: igen! A legjobb még akkor is előttünk állhat.

Hiszem, hogy Isten nem egyszerűen meg akarja hosszabbítani az életünket, hanem teljessé akarja tenni azt. Ismeri örömeinket és kudarcainkat, szeretetünket és mulasztásainkat, beteljesült vágyainkat és befejezetlen történeteinket. Meg akarja gyógyítani mindazt, ami sebzett bennünk, és be akarja teljesíteni azt, amire egész életünkben vágyakoztunk.

Amikor halottak napján szüleim sírjánál megállok, eszembe jut, mennyi mindent kaptam tőlük. Mennyi jóság, türelem, hűség és szeretet épült általuk bele az én életembe! És persze az is eszembe jut, hogy vannak el nem mondott szavak, elmulasztott beszélgetések, befejezetlen történetek is.

Milyen vigasztaló, hogy Isten szeretete nagyobb a mi befejezetlenségünknél!

Nem tudjuk, hogyan tekint Isten elhunyt szeretteinkre. De bizalommal ajánlhatjuk őket annak az Istennek az irgalmába, aki jobban ismeri és jobban szereti őket, mint mi valaha is képesek voltunk.

Jézus a testvérét gyászoló Mártának ezt mondta:

„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. […] Hiszed ezt?” (Jn 11,25–26)

Jézus nem azt mondja, hogy ne fájjon a veszteség. Ő maga is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. Nem megszünteti a gyászt, hanem reményt ad benne.

Ma, amikor gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, adjunk hálát mindazért, amit általuk kaptunk. Kérjük számukra Isten irgalmát és az örök élet teljességét.

És gondoljunk arra is, hogy a mi életünk története még nem zárult le. Még van időnk szeretni, kiengesztelődni, megbocsátani, jót tenni.

A legjobb még előttünk áll. Mert Isten nemcsak életünk kezdetén vár ránk, hanem annak végén is.

Adj, Uram, örök nyugodalmat elhunyt szeretteinknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik!

Hortobágyi T. Cirill OSB

pannonhalmi főapát

Mindenszentek ünnepén tekintetünket a szentekre emeljük. Azokra, akiknek nevét ismerjük, akiknek életét példaként állítja elénk az Egyház. De vajon nem érezzük-e olykor úgy, hogy a szentség valami távoli, rendkívüli dolog, amely csak néhány kivételes ember számára elérhető?

XIV. Leó pápa mai üzenete éppen ezt a távolságot szeretné megszüntetni: „Az életszentség nem kevesek kiváltsága, hanem egyetemes hivatás, amely mindannyiunkat megszólít ott, ahol élünk.”

Ez a kereszténység egyik legszebb és legbátorítóbb üzenete. Nem kell rendkívüli dolgokat véghezvinnünk ahhoz, hogy szentek legyünk. Nem kell elhagynunk családunkat, munkánkat, mindennapi életünk körülményeit. Éppen ott kell keresnünk Istent, ahová az élet állított bennünket.

A szentség nem elsősorban a rendkívüli teljesítményekben mutatkozik meg, hanem a szeretet mindennapi döntéseiben. Amikor valaki türelmes marad, pedig könnyebb volna indulatosnak lennie. Amikor megbocsát, pedig volna oka haragudni. Amikor észreveszi a másik ember szükségét, pedig a saját gondjai is éppen eléggé lefoglalják.

Szent Benedek arra tanít bennünket, hogy Isten keresésének helye a mindennapi életünk. A közös imádság, a munka, a testvéri együttélés, a vendég befogadása, a másik ember gyengeségének türelmes hordozása mind az életszentség útja lehet. Nem a hétköznapokból kell kilépnünk, hanem azokban kell egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá válnunk.

Leó pápa ma különösen szép gondolatot fogalmazott meg: „Isten látja azt a jót, amelyet mi nem veszünk észre; ismeri azokat a történeteket, amelyeket mi nem ismerünk; és eljut azokhoz a szívekhez is, amelyekhez nekünk nincs hozzáférésünk.”

Milyen vigasztaló ez! Mennyi jóság marad észrevétlen a világban! Mennyi önzetlen szolgálat, csendes áldozat, hűséges kitartás, amelyről soha nem írnak újságok, amelyért senki nem ad kitüntetést, és amelyet talán még a legközelebbi hozzátartozók sem vesznek észre.

Gondolhatunk az édesanyára, aki hosszú éveken át gondoskodik családjáról; az idős emberre, aki betegsége ellenére is szeretettel fordul mások felé; a pedagógusra, aki nem mond le a nehéz sorsú gyermekről; az ápolóra, aki a fárasztó műszak végén is emberséggel szól a beteghez. És azokra is, akik a háttérben, szinte láthatatlanul tartanak össze közösségeket.

Isten előtt egyetlen szeretetből fakadó tett sem jelentéktelen.

A mai evangéliumban Jézus a nyolc boldogságot állítja elénk (Mt 5,1–12). Nem a sikereseket, a hatalmasokat, a mindig győzteseket nevezi boldognak, hanem az irgalmasokat, a tiszta szívűeket, az igazságra éhezőket és a békességteremtőket. A szentség tehát nem a világ elismerésének megszerzése, hanem annak megtanulása, hogy Isten szemével nézzünk a világra és egymásra.

Különösen időszerű a pápa felhívása, hogy ne fáradjunk bele a béke megteremtésébe. Egy olyan világban, amelyben könnyen egymás ellen fordulunk, ahol a különbségekből gyorsan ellenségeskedés lesz, a békességteremtés a keresztény életszentség egyik legfontosabb formája. A béke nem csupán a háború hiánya. Ott kezdődik, ahol valaki nem adja tovább a sértést, ahol a másik emberben nem ellenfelet, hanem testvért lát, ahol az igazság keresése nem válik a másik megalázásává.

Mindenszentek ünnepe ezért nem csupán emlékezés, hanem meghívás is. Arra hív, hogy ne csak csodáljuk a szenteket, hanem mi magunk is elinduljunk az útjukon.

És talán arra is, hogy jobban észrevegyük a közöttünk élő, csendes szenteket.

Mert az életszentség nem azt jelenti, hogy valaki soha nem hibázik, hanem hogy újra meg újra engedi: Isten szeretete alakítsa az életét.

Mindenszentek ünnepén adjunk hálát azokért, akik életükkel megmutatták nekünk Isten jóságát. Az ismert szentekért és azokért is, akiknek nevét csak Isten ismeri.

És kérjük a kegyelmet, hogy mi magunk is ilyen emberekké válhassunk: akik mellett egy kicsit könnyebb hinni, remélni és szeretni.

Áldott mindenszentek ünnepét kívánok!

Hortobágyi T. Cirill OSB

pannonhalmi főapát

A Pannonhalmi Főapátság konvent-káptalanja 2026. október 19-i ülésén, a Magyar Bencés Kongregáció Konstitúciójának vonatkozó szabálya értelmében, a kilenc éves ciklus elteltével Cirill főapátot megerősítette főapáti hivatalában.

Pannonhalma, 2026. október 19.

Bokros Márk OSB perjel

„Váljunk egyre inkább olyan missziós egyházzá, amelyben az emberek megtapasztalhatják Isten hűséges szeretetét” – kéri Hortobágyi T. Cirill főapát a missziós világnap századik évfordulójára megfogalmazott üzenetében. Ahogy írja: „A misszió a mi küldetésünk is, idehaza, saját környezetünkben. Ott kezdődik, ahol élünk: otthonainkban, munkahelyünkön, településeinken, mindennapi találkozásainkban.” A következőkben Cirill főapát üzenetét teljes egészében közöljük.

Kedves Testvérek!

Októberben különös figyelemmel fordulunk az Egyház missziós küldetése felé. Idén száz éve annak, hogy XI. Piusz pápa bevezette a missziós világnapot. Ez az évforduló hálaadásra és önvizsgálatra hív bennünket: hogyan adjuk tovább azt a hitet, amelyet magunk is ajándékba kaptunk? Hogyan válhatnak családjaink, plébániáink és egész egyházmegyénk egyre inkább missziós közösséggé?

Amikor misszióról hallunk, sokunknak ma is távoli országokban szolgáló papok és szerzetesek jutnak eszébe. Áldozatos szolgálatukért hálával tartozunk, és imádságunkkal, adományainkkal támogatjuk őket. Közben azonban egyre világosabban felismerjük:
a misszió a mi küldetésünk is, idehaza, saját környezetünkben. Ott kezdődik, ahol élünk: otthonainkban, munkahelyünkön, településeinken, mindennapi találkozásainkban.

Leó pápa idei üzenetében így fogalmaz: „egyetlen megkeresztelt ember sem érezheti magát kívülállónak vagy közömbösnek a misszióval szemben”. Mindannyiunknak vannak olyan ajándékai, képességei és emberi kapcsolatai, amelyek által Krisztus szeretete eljuthat másokhoz. Van, aki szavaival tud bátorítani, más figyelmes hallgatásával, hűséges jelenlétével vagy segítő kezével tesz tanúságot. A beteg és az idős ember imádsága éppúgy része közös küldetésünknek, mint a fiatalok kezdeményezőkészsége vagy a családok mindennapi helytállása.

Ezt a közös felelősséget segített tudatosítanunk az október 3-án a Főapátságban megtartott „A szinodalitás iskolájában – Szinodális találkozó Pannonhalmán” is. A találkozó tapasztalata arra hív, hogy közösségeinkben adjunk teret egymás meghallgatásának, a közös gondolkodásnak és a Szentlélek indításaira figyelő megkülönböztetésnek. Minden hívő tapasztalatára és szolgálatára szükségünk van ahhoz, hogy felismerjük: ma kikhez és hogyan küld bennünket az Úr.

A szinodális út így közvetlenül kapcsolódik missziós küldetésünkhöz. Azért tanulunk figyelmesebben hallgatni egymásra, hogy meghalljuk azok hangját is, akik közösségeinken kívül élnek. Azért keressük együtt Isten akaratát, hogy bátrabban induljunk azok felé, akik magányosak, elveszítették reményüket, vagy úgy érzik, az Egyházban nincs hely számukra. A kölcsönös meghallgatásból olyan közösség születhet, amelyhez mások is bizalommal közelednek.

Ehhez mindenekelőtt Krisztusból kell élnünk. Leó pápa emlékeztet rá: „A misszió középpontjában a Krisztussal való egyesülés misztériuma áll.” Az imádság, Isten igéjének hallgatása és a szentségek alakítják bennünk azt a lelkületet, amelyből hiteles tanúságtétel fakadhat. Jézust akkor tudjuk közelebb vinni másokhoz, ha engedjük, hogy ő is közel kerüljön hozzánk, formálja döntéseinket, beszédünket és kapcsolatainkat.

Különös feladatuk van ebben a családoknak. A keresztény családok az evangelizáció tevékeny részesei: megélt hitük által Krisztus gyengédségét közvetíthetik. Amikor időt adnak egymásnak, megbocsátanak, gondoskodnak idős hozzátartozóikról, vagy észreveszik a szomszédságukban élő magányos embert, az evangélium válik láthatóvá.

Plébániáink is így alakulhatnak egyre inkább a „családok családjává”: olyan közösségekké, ahol ismerjük egymást, számon tartjuk a hiányzókat, és helyet készítünk az érkezőknek. Ahol a feladatokat és a felelősséget is megosztjuk, és örülünk annak, ha valaki a maga ajándékával gazdagítja közös életünket.

Tanúságtételünk hitelességéhez hozzátartozik az is, ahogyan egymással bánunk. A pápa figyelmeztet: a konfliktusok, a megosztottság és a kölcsönös bizalmatlanság gyengítik küldetésünket. „Az evangélium hirdetése a kiengesztelődött, testvéri és szolidáris közösség tanúságtételében találja meg teljes közvetítő és megszólító erejét.” Ezért a misszió olykor egy bocsánatkéréssel kezdődik, egy régi sérelem elengedésével vagy azzal, hogy türelmesen meghallgatjuk azt, akivel nem értünk egyet. Közösségeink békéje és testvérisége maga is örömhír lehet a megosztottságban élő emberek számára.

Jézusnak a császár adójáról szóló válasza küldetésünk legmélyebb alapjára irányítja figyelmünket. A pénzen a császár képmása látható; az ember azonban Isten képmását hordozza. Mindannyian hozzá tartozunk, keresztségünk pedig arra hív, hogy Krisztus követésében egész életünkkel válaszoljunk szeretetére. Ezért minden emberben fel kell ismernünk az Istentől kapott méltóságot: a szegényben, az idegenben, a másként gondolkodóban és abban is, akivel nehéz szót értenünk.

Kedves Testvérek!

Arra hívlak benneteket, hogy a missziók jubileuma alkalmából minden családban és plébániai közösségben gondoljuk végig: ki várhat most a figyelmünkre? Kit hívhatnánk meg közénk? Kinek jelentene reményt egy látogatás, egy beszélgetés vagy egy felajánlott segítség? És amikor hitünkről kérdeznek bennünket, merjük egyszerűen elmondani, mit jelent számunkra Krisztushoz tartozni.

Kísérjük imádsággal és nagylelkű támogatással a távoli országokban szolgáló misszionáriusokat is. Helyi közösségeink az egész világra kiterjedő Egyház részei: egymás hitéből, szolgálatából és áldozatából élünk.

Leó pápa szavai vezessenek bennünket: „Ha az egység a misszió előfeltétele, a szeretet a misszió lényege.” Kérjük a Szentlelket, hogy újítsa meg bennünk a Krisztushoz tartozás örömét, erősítse testvéri közösségünket, és tegyen készségessé bennünket a tanúságtételre. Váljunk egyre inkább olyan missziós egyházzá, amelyben az emberek megtapasztalhatják Isten hűséges szeretetét!

Főpásztori szeretettel és áldással:

Hortobágyi T. Cirill OSB

pannonhalmi főapát

Kelt: Pannonhalmán, 2026. október 18-án, a missziók vasárnapján.