Mi történik, ha egy tizenöt éves fiúnak idegen országban kell újrakezdenie az életét, majd egy szerzetesi közösség falai között mégis önmagára talál? Simó István története Szatmárnémetitől Pannonhalmán át a nagylózsi családi vállalkozásig vezet: szülőföld elhagyásról, nehéz beilleszkedésről, életre szóló barátságokról szól, és arról, hogyan lesz valaki évtizedekkel később önkéntes adományozóvá pontosan ott, ahol egykor maga is sok segítséget kapott.
1980-as éveket írunk, amikor Románia magyar kisebbsége napról-napra nehezebb helyzetbe kerül. Ceaușescu diktatórikus rendszere ekkoriban már egyre erőteljesebben lépett fel a kisebbségek ellen: szűkítették a magyar nyelvű oktatást, korlátozták a kulturális életet. Majd elkezdődött az úgynevezett szisztematizálás, azaz a falvak lerombolása és az ott élők tömbházakba kényszerítése. A kommunista rezsim „településrendezési” programja hivatalosan a fejlett szocialista társadalom kiépítését célozta, valójában azonban a nemzetiségi identitás erőszakos felszámolását jelentette. Erre az évtizedre ezek az intézkedések elérték a Partiumot is, és sok erdélyi és a Részekben élő család döntött úgy kényszerűségből, hogy elhagyja szülőföldjét.
Letelepedés Magyarországon
Nem volt ez másként István családjával sem. Szülei 1987-ben útlevéllel léptek át a határon, Szatmárnémetiből a gyermekeik nélkül indulva, mivel a román állam, hogy megakadályozza a tömeges kivándorlást, a család összes tagjának nem adott útlevelet. Nagycenken rájuk esteledett, a helyi plébánián kértek szállást éjszakára, de az atya nem tudott helyet adni nekik – Nagylózsra irányította őket, ahol egy idős papoknak fenntartott otthonban végül befogadták őket. Itt barátságot kötöttek egy domonkos szerzetes kanonokkal, elindították a letelepedési engedély kiadása iránti kérelmüket, így véglegesen Magyarországon maradhattak.
Édesapja innen kapott állást a soproni Elzett gyárban, a cég pedig bérlakást is biztosított számukra. Így a család az idősek otthonából Sopronba költözött. A Nagylózs iránti nosztalgia azonban megmaradt: amikor pár évvel később a magyar állam otthonteremtési támogatást indított, a szülők egy nagylózsi ingatlant vásároltak, amely a mai napig a családi vállalkozás telephelye. Fiaikat, Istvánt és testvérét, egy évvel szülőföldjük elhagyása után hozhatták csak át, ekkor egyesült újra a család.
Egy fiú öltönyben
1989 húsvétja előtt két héttel István és testvére átlépte a magyar–román határt, hogy a szüleikhez csatlakozzanak. A felnőttek addigra már utánajártak, hogy a környezetükből több család is Pannonhalmára küldte tanulni a fiát, így ők is megnézték maguknak a Főapátságot. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium akkori igazgatója, Pintér Ambrus atya tárt karokkal fogadta őket, majd később Istvánt is. Felvételi nem volt, csak egy beszélgetés és egy befogadó közösség, amely akkor is, ahogy most, kész volt otthont adni egy „idegen” fiúnak.
„Emlékszem, arra gondoltam, hogy ez egy bentlakásos gimnázium, biztos szigorú szabályok vannak, és kötelező az uniformis. Éppen ezért öltönyben mentem, hogy jó benyomást keltsek” – meséli István, és rögtön hozzáteszi a csattanót: az osztálytársai melegítőben, lezserül érkeztek, ő pedig öltönyben feszengett végig egy egész délutánt.
Ez a kis jelenet akár vicces anekdota is lehetne, de valójában egy sokkal nehezebb történet előjátéka. István nyíltan beszél arról, hogy az első két évet lelkileg nagyon megszenvedte. Otthon, Szatmárnémetiben a magyarság, a kisebbségi közösséghez tartozás erőt, identitást, hovatartozást jelentett. Pannonhalmán viszont – ahol mindenki magyar volt – ez hirtelen eltűnt, és ezt nehezen tudta feldolgozni.
Az új tanrendbe sem ment könnyen a beilleszkedése. Volt év, amit pótvizsgával zárt, és a hálótermes közösség választásánál – amikor mindenki eldönthette, kivel szeretne egy kisebb szobában lakni – kevesen nevezték meg őt.
Végül egy osztálytársa, népszerű, két lábbal a földön álló fiú, a szárnyai alá vette. „Ezzel valamit kell kezdened, mert te vagy a legkevésbé kedvelt” – mondta neki. István ma is ezt a fájó, de mégis végtelenül őszinte mondatot nevezi meg fordulópontként. Onnantól kezdve osztálytársa mindenhova magával vitte, miután ő elismert tagja volt az osztálynak és a közösségnek, így Istvánt is elfogadták. A harmadik-negyedik évre már egy olyan szobában lakott, ahol a szobatársaival – akikből később két katolikus pap is lett – máig tartó, már-már családias barátság szövődött.
„Nagyon jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra” – mondja most, évtizedekkel később, és hozzáteszi, hogy az érettségi után végül egészen más irányban folytatta az életét, mint amire eredetileg készült.
A találkozás Sopronban
A családi vállalkozás – ahogy ő fogalmaz – „beszippantotta”. Édesapja kérte meg, hogy csatlakozzon hozzá, és ebből lett a hivatása: harminc éve dolgozik a családi cégben, a BFSI Kft-ben, amelynek jogelődjét 1994-ben alapította az édesapja.
Sopronban, ahol a család élt, találkozott István Villővel immár huszonhat éve, és nemrég ünnepelték huszadik házassági évfordulójukat is. Villő szintén sokat költözött gyerekkorában, és több iskolaváltás áll mögötte. Saját bevallása szerint pontosan érti, milyen érzés újra és újra egy idegen közösségbe érkezni: „amikor az ember egy közösségben nő fel, ahol már kialakultak a baráti kapcsolatok és a rangsorok, ezek hirtelen nullázódhatnak.”
Talán éppen ez a közös tapasztalat tette lehetővé, hogy egymásban felismerjék, amit a nehéz évek mégis adtak: rugalmasságot, alkalmazkodóképességet, és azt a fajta belső tartást, amely – mint mindketten mondják – később, felnőtt fejjel, a vállalkozás nehéz pillanataiban is sokszor megmentette őket.
Évekkel később, már saját családjukkal, úgy döntöttek, hogy Sopronból Nagylózsra költöznek – néhány száz méterre a családi cég telephelyétől, vagyis attól a birtoktól nem messze, amelyet egykor István szülei vásároltak meg. A döntés a soproni városi lét, melyet egyre élhetetlenebbé tett a megnövekvő autósforgalom és a természet közelsége közötti választásból született. Első gyermekük születésekor otthon töltött időszakban tapasztalta Villő, hogy még egy ilyen kisvárosban is, ahol 20 percen belül oda lehet érni gyalog szinte mindenhova, a gyermekeiket autóval az iskolába és óvodába cipelő szülők járműveivel telik meg a város. „Lábatlan gyerekek élnek Sopronban” – idézi István nevetve a feleségét.
Egy cég, amely túlélte a viharokat
A vállalkozás története – fémforgácsolás, alkatrészgyártás, később ipari automatizálás – nem egyenes vonalú sikertörténet, hanem válságokon átvezető út. Egyetlen megrendelőre épülő, majd hirtelen összeomló piac, évekig tartó talpon maradásért folytatott küzdelem, és csak 2010 után jött el egy stabilabb, kiegyensúlyozottabb időszak. „Sok válságot kellett leküzdjünk, de hát kinek az életében nincsenek ilyenek” – mondja István egyszerűen.
Villő szerint a megtartó erő részben István személyiségében rejlik, aki tulajdonosként, ügyvezetőként és sok esetben operatív dolgozóként is helyt áll. Másrészt abban, hogy idővel ő is belépett a vállalkozásba, annak ellenére, hogy a környezetük ezt eleinte meggondolatlanságnak tartotta. „Úgy gondoltuk, hogy a kettő több, mint az egy” – fogalmaz, és ma, évekkel később, ez az elhatározás igazolódni látszik.
A hála, amely nem vár köszönetet
István számára a vállalkozói felelősség nem modern üzleti fogalom, hanem egy régi logika folytatása: „egy birtokközpontnak nem csak bevétele, hanem felelőssége is volt a területre, amelyen gazdálkodott.” Ebből a gondolatból nőtt ki a támogatás, amelyet a nagylózsi önkéntes tűzoltóegyesület, egy soproni székhelyű magyar népi kultúráért tevő egyesület, helyi és környékbeli önkormányzati programok, sportegyesületek és – nem utolsósorban – Pannonhalma felé is folyamatosan nyújtanak.
István erről nem nagy gesztusként, hanem természetes következményként beszél: „jónak lenni jó – az ember nem csak ad, hanem kap is.” Pannonhalma támogatása nemcsak a hely felé érzett hálából fakad, hanem az elszalasztott lehetőségek érzéséből is: azoknak a nehéz első éveknek a tudatából, amelyeket részben elveszett időként élt meg, miközben önmagát kereste. „Szeretnénk, hogy a kibontakozás lehetősége másoknak is megmaradjon: hogy legyen egy olyan környezet, ahol az embernek tényleg nincs más dolga, mint tanulni, fejlődni, továbblépni” – mondja.
A gyakorlatban ez többfelé is megmutatkozik. A házaspár rendszeres támogatója a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak: eszközökkel segítik a mindennapi működését, és külön szívügyük a határon túlról érkező diákok támogatása is. Ebben István saját története is benne van: egykor őt is felkarolták és anyagi támogatást kapott családja, hogy ő a gimnáziumban tanulhasson. Most, hogy erre lehetőségük van, ugyanezt a gesztust adják tovább azoknak az erdélyi, partiumi, felvidéki vagy vajdasági fiataloknak, akik hozzá hasonlóan az otthontól távol, idegen környezetben kezdik az iskolát.
A család kapcsolata a Főapátsággal és a gimnáziummal nem csak a támogatások révén él: idősebb lányuk két nyarat is Főapátság kertészetében, illetve a kávézójában dolgozott, egyszerű, természetközeli munkával töltve a vakációját. Ahogy egykor István is tette, csak épp egy ausztriai apátság, Melk kertjében. Úgy érezték, hogy lányuk Pannonhalmán egy hasonlóan biztonságos és támogató környezetben szerezhet munka- és közösségi tapasztalatot.
Mi Pannonhalma titka?
Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni – vallja be István. „Azt hiszem, Pannonhalma titka, hogy ott egy kicsit el lehet emelkedni a világtól, világi dolgoktól. Van is egy szimbolikája: egy dombon, egy hegyen van, kiemelkedik a környezetéből, mint a vasárnap a hétköznapokból” – mondja. Hozzáteszi, hogy ő és osztálytársai, akik később katonák voltak, gyakran viccelődtek azon, hogy ritkábban jártak haza Pannonhalmáról, mint a katonaságból – annyira intenzív volt az együtt töltött idő a közösségben, minden előnyével és hátrányával. „Ez tolerancia-képességet ad az embernek, hogy sok mindent elfogadjon, próbáljon megérteni, és alkalmazkodjon a helyzetekhez” – teszi hozzá.
A bencés közösség befogadó jellege – amely a hitet sosem kényszerítette rá a diákokra, csak felkínálta – paradox módon erősebb, szilárdabb hitre vezette Istvánt, aki felnőtt fejjel, saját döntéséből talált vissza a gyakorló hitvalláshoz. „A kötelező vasárnapi osztálymisén kívül más liturgikus programokon önkéntesen lehetett részt venni – nem volt lényegi kérdés, hogy valaki járt-e vesperásra” – emlékszik vissza István. Fontosnak tartja megemlíteni azt is, hogy egy olyan tanári közösség vette körül diákként, amely valóban inspirálta a gyerekeket, és hogy a cserediák-programok révén – nemcsak Ausztriában, hanem az Egyesült Államokban és Svájcban is – rengeteg lehetőséghez jutottak a diákok. „Ideális körülmények ahhoz, hogy a lélek megnyíljon, és kibontakozhasson” – fogalmaz.
„Bennem összeadódnak az érzések – visszatekintve megszépülnek azok az időszakok, amelyeket egy olyan közösségben töltöttem, amely a mai napig tartó kapcsolatokat jelent” – mondja István. „Azokkal az osztálytársaimmal, akikkel ott ismerkedtem meg, ma is úgy tudunk beszélgetni, hogy nem kell megjátszanunk magunkat – őszinték lehetünk.”
Az interjú alatt többször visszatér egy mondat, amelyet egykori szobatársa, ma püspök fogalmazott meg neki: nem lehet tudni, hogy a Szentlélek hol és hogyan fogja megérinteni az embert. István története talán éppen ezt bizonyítja – egy partiumi fiú útja, akit egy hegyen lévő közösség fogadott be, és aki harminc évvel később, sikeres vállalkozóként, ugyanazt a befogadó gesztust adja tovább, amelyet egykor ő is megkapott.
