Aktuális

A Szent Három Napon több mint háromszázan ünnepeltek bencés közösségünkkel. Vasárnap hagyományosan tojáskeresésre hívtuk a kicsiket és nagyokat. A konventmisén Márk atya hirdetett igét. Homíliáját teljes egészében közöljük.

Kedves Testvérek!

Az élet tele van ismétlődéssel. Reggelente felkelünk és munkába indulunk, ami olyan magától értetődő, hogy még egy hosszú hétvégén, húsvétvasárnap sem lehet róla elfelejtkezni. Az iskolában a megszokott órarend szerint telnek a hetek, kivéve, amikor egy óracsere felforgatja a napot, és egy pillanatra bizonytalanná tesz tanárt és diákot egyaránt. A zsolozsmában is tapasztaljuk a zsoltárok ismétlődő ritmusát, így a rutinnak köszönhetően reggelente könnyedén be tudunk kapcsolódni az imádságba akár félálomban is.

Kapcsolatainkban időnként arra eszmélünk, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokba a vitatkozásokba és játszmákba keveredünk bele, ahogy az egymásnak mondott dicséret szavai is igencsak hasonlóak. Évente elérkezik a születésnapunk, megköszöntenek rokonaink, barátaink a kialakult családi hagyományok szerint, a gyertyák száma viszont kérlelhetetlenül változik. És a húsvét is itt van, ahogy minden évben, a maga szertartásaival: a vigílián meghallgatjuk a szentírási szövegeket, a főapát igehirdetését, kaláccsal a kezünkben örömmel köszöntjük egymást a feltámadási körmenet végén, aztán az ismerősökkel még koccintunk, beszélgetünk, virrasztunk, hogy ugyanazzal a jóleső fáradtsággal gyűljünk össze az ünnepi misére.

Az ismétlődések olykor monotonnak tűnnek, és van úgy, hogy minden próbálkozásunk ellenére nem tudunk kilépni belőlük – mintha elmozdíthatatlan kő állna a változás útjában. Máskor pedig éppen az ismétlődés az, ami hiányzik: amikor egy élmény annyira megragad, olyan lendületet ad, hogy szívesen töltekeznénk belőle újra, vagy éppen egy helyzetet annyira rosszul kezeltünk, hogy legszívesebben visszaforgatnánk az időt, hogy megváltoztathassuk döntésünket, visszavonjuk szavainkat és semmissé tegyünk tetteinket. Súlyos, mozdíthatatlannak tetsző kövek ezek, amelyek várják a feltámadás csodáját.

És ez a csoda fel is kínálja magát minden tavasszal. A nehéz kő megmozdul, az üres sír megnyílik, hogy odafuthassunk és bepillanthassunk – valóban nincs ott, valóban feltámadt. Ekkor útra kelhetünk, hogy mi is részt kapjunk a tanítványok tapasztalatából. Hogy az ismétlődésben felfedezzük a változás lehetőségét.

Negyven napon keresztül a tanítványok újraélik Jézussal közös történetük fontos pillanatait, hogy fény vetüljön korábbi tapasztalataik rejtett összefüggéseire és megértsenek valamit a megélt valóság mélységeiből. Hogy újra elköteleződjenek, vagy ezúttal – túllépve kudarcaikon – másképpen cselekedjenek. Mária Magdolna, más asszonyokkal együtt követte Jézust és gondoskodott róla. Azon a reggelen is útnak indul, hogy még egyszer gondoskodjon halottnak hitt testéről. Ez a végsőkig kitartó szeretet, ez a meg nem kérdőjeleződő elköteleződés teszi őt elsővé a tanúk között.

Aztán ott van Péter, aki elmenekül az Olajfák hegyéről, most pedig fut a sír felé. Pár napja félelemtől és aggodalomtól hajtva, titokban követte csak Jézust a főpap udvarába, ma kétségek között, mégis magabiztosan lép be az üres barlangsírba. Néhány nap múlva egy kudarcos próbálkozás után újra megtapasztalja a csodálatos halfogást, hármas tagadását pedig felülírhatja a Mester háromszori kérdésére válaszolva: „Tudod, Uram, hogy szeretlek”. Az emmauszi tanítványok is ketten haladnak, éppen úgy, ahogy annakidején másik hetven társukhoz hasonlóan a Mester előhírnökeiként. Most végre ők is teljesen megértik, amit akkor még nem is láttak át igazán. Végül ott van Tamás, aki az utolsó vacsorán még azt kérdezte, „Hogyan ismernénk az utat, ahová mész?”, most pedig Jézus sebeit érintve világossá válik számára az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” igazi értelme.

A feltámadással új utak és távlatok nyílnak, az igazság láthatóvá, az élet elmélyültebbé válik. A Feltámadottal való találkozás az ismerőst új erővel tölti meg, a megszokottban észrevehetővé teszi a változatosságot, az egyszerit és megismételhetetlennek tűnőt elérhető közelségbe hozza, a tévedés és a gyengeség pillanata után és ellenére új esélyt kínál fel. Ez történt akkor negyven napon át, és ez történhet meg azóta is, minden alkalommal, amikor Jézus nevében összegyűlünk és Krisztus útját járjuk, amikor valóban elhisszük a feltámadást. Ez a mai nap bátorítása, egyúttal ez a holnapi nap reménysége.

Urunk, Istenünk!

Szeretnénk mélyen átélni általad és benned a feltámadás megújító erejét! Vágyunk arra, hogy életünk monotonitásában, vissza-visszatérő helyzeteinkben felfedezzük a növekedés és az egyre teljesebbé válás útját. Szükségünk van arra, hogy Veled együtt nézzünk vissza kudarcainkra, hibáinkra és eleséseinkre, hogy felismerjük: teáltalad hatalmunkban áll változtatni – bocsánatot kérni és megbocsátani. Add, hogy nehéz helyzeteinkben és csalódásainkban ne az üres sír hiányát, hanem a Te különleges jelenléted és közelséged jelét lássuk, a tehetetlenség helyett az elhatározás és a szeretet erejét tapasztalhassuk meg. Szegődj mellénk és kísérj el minket az úton, az igazság és az igazi élet útján. Ajándékozd nekünk ma is magadat, hogy sugározzon rólunk és belőlünk a feltámadás világossága!

Fotó: Andrónyi Tamás

Több százan ünnepeltük együtt húsvét vigíliáját a Szent Márton-bazilikában. A liturgián Hortobágyi T. Cirill főapát hirdetett igét. Homíliáját teles egészében közöljük.

Kedves Testvérek!

Az éjszaka sötétjében kezdtük ezt az ünnepet – kinn a kerengő ősi falai között. Szokatlan ez – egy ünnepet nem fényben kezdeni, hanem sötétségben. És mégis: ez a keresztény hit egyik legőszintébb gesztusa. Nem kerüljük meg a sötétséget. Nem mondjuk azt, hogy nincs. Nem gyújtunk meg azonnal minden fényt. Előbb megállunk benne. Mert a sötétség nemcsak a templom terében, nemcsak a világegyetemben, hanem bennünk is ott van. Kétkedéseinkben, bizonytalanságunkban, a kimondott-kimondatlan félelmeinkben.  Bizony nem látjuk világosan sem a világot, sem önmagunkat.

És talán ma hozzá kell tennünk: közös életünkben is ott van a sötétség. Az a feszültség, amely körülvesz bennünket. Az a tapasztalat, hogy egyre nehezebb egymással szót érteni. Hogy gyorsan mondunk ítéletet, könnyen kimondjuk: „nem közénk tartozik.” Bár ugyanabban az országban élünk, mégis mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Ma rengeteg információ ér el bennünket, de nehezen találjuk ezek értelmét. Számtalan lehetőség között élünk, és alig találjuk az irányt. És ebben a sötétségben jelenik meg a fény, egy gyertya lángja.
Nem harsányan. Nem bizonyító erővel. Csak jelenléttel. Előbb csak botorkáltunk a sötét kerengőben, majd mindannyiunk gyertyája égett és mindent megvilágított…

Ez a húsvét első üzenete: a fény nem megszünteti a sötétséget, hanem jelenlétével kezdi átformálni.

Hallottuk az olvasmányokat.  Hosszú utat jártunk be – a teremtéstől az ígéreteken át a szabadulásig.
Mintha egy nagy történet íve bontakozott volna ki előttünk. Érdemes itt is egy pillanatra megállni.
Korunk tapasztalata nem az, hogy ne lenne elég információnk, hanem az, hogy ezekben nem találunk önmagunkra, mindez nem áll össze egyfajta egzisztenciát adó élettörténetünkké. Részletek vannak. Adatok vannak. Vélemények vannak. De az a nagy összefüggés, amelyben az életünk értelmet nyer, gyakran hiányzik. És ez a hiány nemcsak személyes. Közös történetünk is törékennyé vált. A „nemzet”, a „közösség”, a „haza” – ezek a szavak mintha veszítenének erejükből, mert nem tudjuk ugyanabban az értelemben kimondani őket.

A Szentírás azonban nem egyszerűen történetek gyűjteménye. Hanem egy nagy, nemzedékeken átívelő történet, amelybe mi is bele vagyunk írva. És a húsvét azt állítja: nem mi adjuk meg végső soron életünk értelmét – hanem egy történet hordoz minket, Isten fiának, Krisztusnak a története.
Isten Fiának történetében benne lenni fantasztikus! Itt lehetséges a szabadság. A hűség nem hiábavaló. És a vég nem a pusztulás.

És itt érkezünk el a húsvét középpontjához: a feltámadáshoz.

Talán nincs még egy állítás, amely ennyire próbára tenné az értelmünket: egy halott él!? Máté tudósítását hallottuk: az asszonyok hajnalban mennek a sírhoz. Nem diadalmasan. Nem biztos tudással. Hanem félelemmel és gyásszal a szívükben. Ugyanabban a sötétségben, amelyben a liturgia kezdődött. Ám amikor odaértek minden megváltozott!

Az angyal néhány egyszerű szava mindent megváltoztat: Előbb: „Ne féljetek!” És utána: „Nincs itt, feltámadt.” Ez húsvét lényege! Nem tanítás, nem vigasztaló gondolat. Hanem egy esemény. Feltámadt! És figyeljük meg: az asszonyok reakciója is mennyire emberi. „Félelemmel és nagy örömmel” futnak el. A kettő együtt van bennük. Pontosan úgy, ahogyan bennünk is gyakran együtt van a bizonytalanság és a remény. És ekkor történik valami nem várt, még személyesebb: maga a feltámadt Krisztus jön eléjük! Megszólítja őket. És mit mond? Ugyanazt: „Ne féljetek!” Nincs szemrehányás. Nincs magyarázakodás. Csak jelenlét és bátorítás. És küldetést ad nekik: menjenek, és mondják el a többieknek.  A feltámadás öröme nem maradhat magánügy. Közösséggé akar válni.

Ez mélyen összecseng mindazzal, amit eddig mondtunk. Mert a feltámadás nem egy elméletként lépett be az első tanítványok életébe. Hanem tapasztalatként. Nem bizonyították – hanem tanúsították.

Az egyik legemberibb történet erről a tanúskodásról, az emmauszi tanítványoké. Csalódottan indulnak el. Távolodnak a közösségtől. Talán úgy érzik: vége mindennek. És útközben valaki melléjük szegődik.
Kérdez, meghallgat, nem erőltet rájuk semmit, csak jelen van. És lassan új fényben látják azt, ami történt. Végül visszafordulnak. Visszatérnek a közösséghez, amelyből kiléptek.

A mai evangélium fényében még jobban értjük ezt, ma így mondanánk: van az a hír, ami miatt érdemes visszafordulni. Van valóság, ami erősebb a csalódásnál. Ez a húsvét egyik legmélyebb képe. Nem az, hogy minden azonnal megoldódik. Hanem az, hogy van visszaút egymáshoz. Ez a hír ma különösen is fontos.

Mostanában sokszor nemcsak egyszerűen nem értünk egyet – hanem távolodunk egymástól.
Először vitázunk. Aztán elhallgatunk. Végül már nem is találkozunk. Pedig – és ez talán az egyik legjózanabb mondat, amit kimondhatunk – másnap is együtt fogunk élni. Ugyanazokon az utcákon járunk. Ugyanazokba az iskolákba visszük a gyermekeinket. Ugyanazok ülnek mellettünk itt, ebben a bazilikában is, meg az otthoni templomotokban is. A kérdés nemcsak az, hogy mi történik ma. Hanem az, hogy mi lesz velünk másnap? A húsvét nem kész válaszokat ad. De ad egy mélyebb irányt.

Amint az asszonyok sem maradnak a sírnál. Elindulnak. Úgy a tanítványok sem maradnak bezárkózva. Kilépnek. A félelem nem tűnik el azonnal – de nem marad meg utolsó szóként. Félelmüket végül, a feltámadás hajnalán elhangzó, szívüket átjáró köszöntés oszlatja el: „Békesség veletek!”

Ez nem pusztán jókívánság, hanem ajándék. Krisztus ajándéka! Mert a feltámadt Jézus nem azzal lép tanítványai elé, hogy árulásukat számon kérné. Hanem kiengesztelődést hoz, békét hoz.  Ez a béke – ahogyan XIV. Leó pápa fogalmaz – „fegyvertelen és lefegyverző” egyszerre. Nem kényszerít. Nem uralkodik. Alázatos – és éppen ezért tartós. Mert nem emberi erőből fakad, hanem Isten feltétel nélküli szeretetéből.

Ez a béke azonban nem maradhat pusztán bennünk. Ahogyan az asszonyok sem tarthatták meg maguknak a hírt, úgy mi sem tarthatjuk meg magunknak ezt a békét. Ebben a húsvéti időben különös hívást kapunk arra, hogy ne csak befogadjuk, hanem hordozzuk is. Mert a béke nem egyszeri állapot, hanem út. A kiengesztelődés útja. És ez az út sokszor nem látványos. Türelmet kíván. Figyelmet. Belső megtérést. Közösségeinkben éppúgy, mint személyes kapcsolatainkban.

Abban, ahogyan beszélünk egymással. Abban, ahogyan meghallgatjuk a másikat. Abban, ahogyan jelen vagyunk egymás életében.

Ma éjjel keresztségi ígéreteinket újítjuk meg. Ez nem egy szép, ünnepélyes gesztus. Ez többet jelent, azt jelenti, hogy az élet nem determinált. Nem zárt rendszer. Nem végleges múltbeli események láncolata. Hanem nyitott. És talán ezt így is mondhatjuk: a kapcsolataink sem végleg lezártak.

Jézus feltámadása arra bátorít bennünket, hogy merjünk újrakezdeni. Egymással. Önmagunkkal. Istennel. Hogy kilépjünk a bezártságból. Hogy meghalljuk a másikat. Hogy ne a félelem vagy a bizalmatlanság vezessen bennünket, hanem az a szó, amely a sírnál hangzott el: „Ne féljetek!”
Mert csak így válhat életünk – és közösségünk – a remény jelévé ott, ahová küldetést kaptunk.

A megkeresztelt ember „új élete” nem azt jelenti, hogy minden megváltozik körülöttünk. Hanem azt, hogy mi magunk másként kezdünk élni benne. Másként tekintünk önmagunkra – nem, mint befejezett történetre, hanem mint alakuló hivatásra. Másként tekintünk a másik emberre – nem, mint ellenségre vagy valamilyen „címkére”, hanem mint titokra. És talán másként tekintünk a közösségre is.

Ez a húsvét átalakító forradalmi ereje. És ez nagyon konkrét dolgokban kezdődik. Abban, hogy előbb meghallgatom a másikat, és csak utána válaszolok. Hogy nem azonosítom őt a véleményével. Abban, hogy nem legyőzni akarom, hanem a megérteni. Hogy képes vagyok elsőként kezet nyújtani. Hogy nem másoktól várom a változást, hanem magamtól kezdem. Ezek apró lépések. Nem látványosak. Nem hoznak azonnali eredményt. De a béke mindig ilyen lépésekből épül fel.

Szent Benedek egyszerűen így mondja: „Keresd a békét, és járj utána.” És talán itt, a bencés közösség szívében, ez a mondat különösen is súlyt kap.

Kedves Testvérek!

Itt a Bazilika falai között ma éjjel nem emlékezünk, hanem részesei vagyunk Krisztus feltámadása történetének. A húsvéti fény, amelyet meggyújtottunk, nem vakít. Nem kényszerít. Csak hív.
Hív, hogy lépjünk közelebb. Közelebb Istenhez – közelebb egymáshoz is.

Hogy merjük elhinni: az élet több, mint amit eddig láttunk belőle. Hogy merjük elhinni: a közös életünk több, mint amit most tapasztalunk belőle. Hogy a történet még nem ért véget, mi több most kezdődik. És hogy merjük elhinni: nem a sötétségé, nem a megosztottságé az utolsó szó. Hanem az utolsó szó a béke lesz!

Ezért a holnapot is beragyogja majd Krisztus feltámadásának a fénye!

Ámen.

Fotó: Andrónyi Tamás

Nagyszombat Jézus sírban pihenésének ideje. Ilyenkor mindent betölt a csend. Ennek a napnak – ahogy egyik szerzetestvérünk megfogalmazta, nem mondanivalója, hanem atmoszférája van. Erről, nagyszombat csendjéről elmélkedett Lőrinc testvér. A vesperáson elhangzott gondolatait közöljük.

Kedves Testvérek mindannyian,

Nagyszombat olyan, mint egy hosszan tartó liturgikus műsorszünet, amikor zsolozsmázni, a zsoltárokat imádkozni összejövünk, de egyébként nagy dolgok napközben itt a templomban nem történnek.

Jézus lándzsával átszúrt testét levették a keresztfáról, majd sírba tették. A sírnál többen ott időztek, a tehetetlen állapot és lehetetlen helyzet közben biztosan felmerült a kérdés: Hol van most Ő? Hol jár pontosan? Hol van most Jézus?

Tudunk erre jól válaszolni? Nem igazán, hiszen nem nagyon van kapaszkodónk ebben a helyzetben. A veszteség, a gyász kezdetben sosem a kapaszkodókat nyújtja felénk.

Jézus elvesztése kétségbeesést, félelmet, bezárkózást hozott a tanítványai és hozzátartozói számára. A Golgota hangos és látványos fájdalma után hosszú néma órák következnek.

Ez nagyszombat csendje, ez nagyszombat titka, ez nagyszombat terhe.

Tegnap azt mondta nekem az egyik szerzetesatya, hogy nagyszombatnak nem mondanivalója, hanem atmoszférája van. Az atmoszféra az a páragömb, az a légkör, ami körülveszi és őrzi ezt a csendet, titkot, terhet.

Jól érzékelhető ez a légkör akkor, amikor itt imádkozunk a templomban. És éppen akkor, amikor a nap meghatározott időszakaiban összegyűlünk, és egymás fülébe énekeljük, duruzsoljuk a zsoltárokat hosszú perceken keresztül.

Hol is járunk közben pontosan? Hol vagyunk ekkor? Nem a mondanivalót keressük, sőt ha találunk is valamit, nincs megállás, rövid szünet után következik a folytatás. Mégis vonz bennünket ennek a légköre. Hogy együtt kezdjük, együtt fejezzük be, ugyanakkor vegyünk levegőt, és együtt folytassuk.

Az imádság közben minden egyes zsoltár előbb vagy utóbb vonzóvá válik, és közben azt is felfedezhetjük, hogy a zsoltároknak is van atmoszférája. A kezünkben tartott liturgikus könyv segít is belehelyezkedni az éppen énekelt zsoltár légkörébe, hiszen a szöveg elején, szögletes zárójelben elolvashatjuk a zsoltárfeliratot.

Néhány példa nagyszombat imaóráinak zsoltáraiból:

„Zsoltár, templomszentelési ének – Dávidtól.”

„A karvezetőnek: húros hangszerre – Dávid tanítókölteménye, azután, hogy a cifiták elmentek Saulhoz, és jelentették: >>Dávid nálunk rejtőzik.<<”

„Tanítóköltemény Dávidtól, amikor a barlangban volt. Ima.”

Ezek a feliratok a szent szöveg részeként, általában a zsoltár első verseként hagyományozódtak. Annak ellenére, hogy kevésbé foglalkozunk velük, kontextust, néha műfaji meghatározást is adnak a zsoltár szövegéhez. Szervesen hozzájuk tartoznak, mégis inkább láthatatlan légkört képeznek, amelyen egy egyszerű levegővétellel könnyedén átmegyünk.

Nagyszombat atmoszféráján nem lehet egy levegővétellel átjutni. Több zsoltár, több kontextus, több réteg van itt egymás után. Ennek a napnak a megélése inkább kitartással, várakozással, folyamatos lélegzéssel telik. És közben szépen lassan besötétedik, a remény egyre inkább elhalványul, de erre azért van szükség, hogy majd az egészen kicsiny fény is örömteli és ragyogó legyen.

Mi lehet ennek a mai estének, a hátralévő óráknak az atmoszférája?

„a pannonhalmi vendégek éneke, amikor nagyszombat reménytelen csendje után beesteledik, ima”

„Zsoltár, Jézus Krisztustól, aki feltámadni készül, de még elintéznivalói akadtak az alvilágban”

„a templomot három nap alatt felépítő Krisztus tanítókölteménye”

Nagypéntek az egyházi év legcsendesebb napja. Ezen a napon Jézus elítélésre, szenvedésére, halálára és temetésére emlékezünk. A 2026. április 3-i liturgián Szilveszter atya hirdetett igét a Szent Márton-bazilikában. A következőkben ezt tesszük közzé.

Nagypéntek csendje mindig másképp érkezik meg hozzánk. Nem harsányan, nem erőszakosan, hanem szinte észrevétlenül: egyszer csak azt vesszük észre, hogy valami lelassul bennünk. Ez a nap nem kér sokat, csak annyit, hogy egy pillanatra megálljunk, és merjünk jelen lenni abban, ami bennünk van.

Nem egy távoli történetre emlékezünk ilyenkor. Inkább egy olyan valóságba lépünk bele, amely nagyon is közel áll hozzánk. Egy olyan tapasztalatba, amelyben ott van a fájdalom, a kérdés, a bizonytalanság – és mégis valami mélyebb, csendes jelenlét is.

Nagypéntek nem siet. Nem kínál gyors válaszokat, és nem old fel azonnal mindent. Inkább arra hív, hogy ne forduljunk el attól, ami nehéz, hanem próbáljunk meg egy kicsit benne maradni. Nem erőből, nem kényszerből, hanem úgy, ahogyan a természet is teszi: csendben, türelemmel, a maga idejében.

Ahogyan itt, az apátság arborétumában és köröskörül messze tájakon, határokon innen és túl. A fák még nem teljesen zöldek, a tavasz még nem bontakozott ki egészen, és mégis: minden tele van ígérettel. A rügyek már ott vannak az ágakon, a föld mélyén már elindult az élet. Nem látjuk teljesen, de tudjuk, hogy történik valami. Talán Nagypéntek is ilyen csendes, rejtett kezdet.

A mai ember hozzászokott ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon, hogy gyors válaszokat kapjon, hogy a fájdalomból mielőbb kilépjen. De a kereszt más utat mutat. Ott áll előttünk Jézus, aki nem magyarázkodik, nem védekezik, nem menekül. Nem kiáltja, hogy „legyen már vége”. Egyszerűen odaadja önmagát.

És ez az odaadás nem gyengeség. Nem feladás. Ez a szeretet legmélyebb formája. Az a szeretet, amely nem attól függ, hogy viszonozzák-e. Az a szeretet, amely akkor is kitart, amikor látszólag mindent elveszít. Jézus nem azért marad a kereszten, mert nem tudna lejönni róla, hanem mert hűséges marad ahhoz az úthoz, amelyet rábíztak.

Ez a hűség nagyon közel van a mi életünkhöz is. Mert mindannyiunknak vannak olyan időszakai, amikor nem értjük, mi történik velünk. Amikor igazságtalanságot élünk meg. Amikor fájdalmat hordozunk, vagy amikor úgy érezzük, széthullik körülöttünk minden. Ezek a mi nagypénteki pillanataink. Ilyenkor ösztönösen menekülnénk. Kiutat keresünk, gyors megoldást, vagy bezárkózunk. De a kereszt egy másik lehetőséget mutat: megmaradni. Nem feladni. Nem elfutni. Hanem jelen lenni.

Mint ahogyan a természet is jelen van a maga idejében. Az a rügy nem siet. Nem akarja kinyitni magát egyetlen nap alatt. Elfogadja az átmenetet, a rejtettséget, a várakozást. És ebben a csendes kitartásban történik meg az átalakulás.

Ott áll Mária a kereszt alatt. Nem kap válaszokat. Nem látja a folytatást. Nem tudja, hogy mi lesz ebből. Mégis ott marad. Nem a magyarázat tartja ott, hanem a szeretet. Ez a jelenlét talán az egyik legmélyebb emberi válasz: nem hagyni magára a másikat.

Ott van János is. Nem a legerősebb, nem a leghangosabb tanítvány – de hűséges. Amikor mások elmenekülnek, ő marad. És ez a maradás többet mond minden szónál. Néha a legnagyobb erő nem a tettekben, hanem a kitartásban van.

Nagypéntek erre tanít bennünket. Amikor veszteség ér, amikor bizonytalanságban élünk, amikor nem látjuk az utat – akkor ne csak a kiutat keressük, hanem próbáljunk meg jelen lenni úgy, hogy közben nem zárjuk ki Istent.

Mert a kereszt titka az, hogy Isten nem kívülről nézi a szenvedést. Nem távolról figyel. Belép. Átéli. Velünk együtt hordozza. Ez azt jelenti, hogy a fájdalmunk soha nem teljesen magányos – még akkor sem, ha annak érezzük. És valahol itt, mélyen, megszületik a remény.

Nem hangosan. Nem látványosan. Hanem úgy, mint tavasszal az első rügyek itt a pannonhalmi arborétumban: szinte észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul. A remény nem azt mondja, hogy minden azonnal lesz. Azt mondja: Isten jelen van most is.

Jézus utolsó szavai ezt a bizalmat hordozzák: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez nem vereség, hanem a legmélyebb ráhagyatkozás. Egy olyan pillanatban hangzik el, amikor minden összeomlani látszik – és mégis, ebben a törékenységben születik meg a legerősebb hit.

Talán nekünk sem kell többet tennünk. Nem kell mindent megértenünk. Nem kell mindenre választ találnunk. Elég, ha nem zárjuk be a szívünket. Elég, ha oda tudjuk tenni Isten elé azt, ami bennünk van – akár félelem, akár fájdalom, akár bizonytalanság.

Nagypéntek ebben segít: megtanít arra, hogy nem kell siettetni az életet. Nem kell erőltetni a megoldásokat. Van idő a csendnek, van ideje a rejtett munkának is. Ezért ez a nap nem a reménytelenség napja. Hanem a mély, csendes reményé. Annak a reményé, amely nem a körülményektől függ, hanem Isten hűségéből fakad. Nem kell nagy döntéseket hozni, nem kell mindent most elrendezni.

Csak megengedni magunknak egy rövid megállást, és egyszerűen odafordulni Istenhez úgy, ahogyan éppen vagyunk. Talán csak ennyit mondani magunkban:

„Istenem, itt vagyok. Nem értek mindent, de szeretnék melletted maradni.”

És ez már elég.

Mert amikor így, csendesen megnyílunk, elkezd átalakulni bennünk az élet. Nem látványosan, nem hirtelen, hanem szinte észrevétlenül. Nem hangos, nem sürget, csak jelen van bennünk az élet és így rátalálunk Istenre.

Die Zukunft hängt nicht davon ab, was heute geschieht, vielmehr davon, wie wir morgen miteinander umgehen. Denn auch morgen werden wir uns begegnen. Wir müssen mit denselben Menschen zusammenleben, mit denen wir heute nicht einer Meinung sind; die wir vielleicht ablehnen. Das ist ein großes Problem. Gleichzeitig aber auch unsere einzige Hoffnung.

Wir haben so viele Feste, und ein Feiertag ist leicht, unbeschwert, bunt. Es wäre einfacher für mich, wenn Weihnachten näher rücken würde, das Fest der Liebe, dessen Stimmung die Tage erfüllt und Schwierigkeiten überdeckt. Doch jetzt bereiten wir uns auf Ostern vor. Und da geht es um anderes: Nicht darum, dass uns die Liebe umgibt und – scheinbar – alles um uns herum in Ordnung ist, sondern um die Hoffnung, dass es auch aus den schwierigsten Situationen einen Weg nach vorne gibt.

Ich habe das Gefühl, dass wir uns in letzter Zeit die falschen Fragen stellen. Es ist nicht das Wichtigste, was an einem Feiertag mit uns geschieht. Viel wichtiger ist, was am nächsten Tag mit uns geschieht.

In Ungarn blicken wir mit Anspannung und Angst in die Zukunft. Es wird immer schwieriger zusammenzuleben und einfacher, einander abzulehnen. Und indem wir schlechten Beispielen folgen, sagen wir über andere Menschen mit erschreckender Schnelligkeit: „Er gehört nicht zu uns.“ Zuerst sind wir uns nicht einig, dann streiten wir, und schließlich reden wir gar nicht mehr miteinander. Wir urteilen schnell, wir stempeln leicht ab, die Sprache des öffentlichen Lebens verstärkt die Gegensätze. Dabei verschwinden die wichtigen Ankerpunkte: die Gemeinschaft, die Nation, die Heimat.

Wir sind voller Sorge darüber, wohin wir gehen, und voller Unsicherheit darüber, wohin wir gehören. Mit Entsetzen beobachten wir, dass mittlerweile fast jedes Mittel erlaubt ist, um die andere Seite zu diskreditieren, zu vernichten und moralisch zu vernichten. Es ist eine Situation entstanden, in der es sogar zu körperlichen Übergriffen kommt und in der sich beide Seiten in ihrer Existenzbedroht fühlen. Ein Mensch mit christlichen Werten kann solche Methoden nicht gutheißen und darf den Andersdenkenden nicht als Feind betrachten.

Am Festtag der Demokratie, dem Wahltag, werden wir entscheiden. Wie auch immer wir entscheiden, an diesem Tag ist ein bisschen jeder ein Gewinner. Zumindest wäre es normal, wenn wir so empfinden würden. Und wie auch immer wir entscheiden, am nächsten Tag wachen wir im selben Land auf. Wir gehen auf denselben Straßen, bringen unsere Kinder in dieselben Schulen, sitzen in der Kirche neben denselben Menschen und begegnen denselben Menschen.

Am nächsten Tag beginnt keine neue Gemeinschaft. Wir müssen in der bestehenden weitermachen und sie verbessern. Gemeinsam.

Deshalb ist die Frage wichtig: Was wird am nächsten Tag aus uns?

Der „nächste Tag“ ist in Wirklichkeit eine Reihe harter Prüfungen. Die 364 Tage nach dem Fest. Sie zeigen, ob wir trotz unserer Unterschiede fähig sind, uns als Gemeinschaft zu sehen. Ob Meinungsverschiedenheiten uns trennen oder ob wir lernen, damit zu leben. Wie wir miteinander sprechen, wie offen wir dem anderen gegenüber bleiben – das ist wichtiger als jeder Sieg. Ich befürchte es, und möge Gott geben, dass ich nicht Recht behalte, aber in naher Zukunft werden die gesellschaftlichen Spannungen noch größer sein als derzeit. Die Kirche muss sich auf ihre Mission in dieser Situation vorbereiten, mit Mitteln der Friedensstiftung und aufrichtiger Selbstkritik.

Unser Gründervater, der heilige Benedikt, lehrt uns: „Suche den Frieden und jage ihm nach.“ Der Frieden entsteht nicht von selbst. Man muss ihn suchen und dafür arbeiten – jeden Tag. Unfrieden zeigt sich nicht nur in der Welt, sondern auch in unseren Gemeinschaften. Doch als Christen haben wir eine Quelle im Glauben: Wir können den Weg der Versöhnung beschreiten und ein Beispiel geben.

Was ist in dieser Situation die Botschaft von Ostern?

Eine der menschlichsten Geschichten des Osterevangeliums ist die der Jünger von Emmaus. Enttäuscht machen sie sich auf den Weg, entfernen sich von ihrer Gemeinschaft. Unterwegs begegnen sie jedoch dem auferstandenen Christus, der sie befragt, ihnen zuhört und nach und nach alles, was ihnen widerfahren ist, in ein neues Licht rückt. Die Jünger kehren schließlich zu den anderen zurück, zu der Gemeinschaft, aus der sie zuvor ausgetreten waren.

Diese Geschichte handelt vom Glauben, von der Hoffnung und vom „Morgen“. Von dem Moment, in dem wir uns trotz der Enttäuschung doch wieder umkehren. Wenn wir erkennen, dass wir keine gemeinsame Zukunft aufbauen können, wenn wir voneinander getrennt sind.

Papst Franziskus erinnert uns daran: Lasst uns keine Mauern errichten, sondern Brücken bauen. Die Brücke beseitigt zwar nicht die Unterschiede, aber sie ermöglicht die Begegnung. Der Brückenbau beginnt in unseren alltäglichen Entscheidungen: wie wir sprechen, wie wir zuhören, wie wir miteinander umgehen. Auch in der Erzabtei Pannonhalma arbeiten wir mit Menschen zusammen, die unterschiedlich denken. Unsere Erfahrung ist, dass der Dialog nicht selbstverständlich ist, aber möglich. Er erfordert Zeit, Geduld und den Willen dazu.

Das Osterfest beseitigt die Spannungen nicht. Die Auferstehung ist kein Leugnen der Konflikte, sondern ein Zeichen dafür, dass die Spaltung nicht das letzte Wort hat, denn es geht weiter. Und sie erinnert daran, dass es immer eine Möglichkeit gibt, neu anzufangen. Der „nächste Tag“ ist nicht nur eine Folge, sondern eine Chance. Was kann das im Alltag bedeuten? Österliches Leben: das sind keine spektakulären Gesten, damit komme ich nicht auf die Titelseiten, es bringt keine Likes und führt nicht zu sofortigen Ergebnissen. Ich glaube dennoch, dass dies die Tage auf lange Sicht lebenswerter macht. Friede entsteht aus kleinen, konsequenten Entscheidungen.

1. Zuerst höre ich dem anderen zu, dann reagiere ich darauf.
2. Ich setze den anderen Menschen nicht mit seiner Meinung gleich.
3. Ich halte den Dialog aufrecht, auch wenn mein Gegenüber anders denkt als ich.
4. Ich strebe nach Verständnis, nicht nach Sieg.
5. Ich wage es, als Erster die Hand zu reichen, selbst wenn mir Unrecht getan wurde.
6. Ich erwarte Veränderung nicht von anderen, sondern von mir selbst.
7. Ich höre auf, Sündenböcke zu suchen und anderen die Schuld zu geben.
8. Ich erkenne, dass ich nur dann von Herzen vergeben kann, wenn ich selbst meine Verfehlungen bereut habe.

Ostern ruft uns dazu auf, an dieser Entscheidung verantwortungsvoll teilzunehmen. Es ist zwar ein Klischee, aber unsere Zukunft wird nur dann wirklich gemeinsam sein, wenn wir sie gemeinsam gestalten.

Wenn wir erkennen, dass wir nicht länger voneinander getrennt leben können. Die Rückkehr wird nicht leicht sein. Jede Gemeinschaft besteht aus vielen unvollkommenen und zerbrechlichen Menschen. Aber auch aus solchen, die fähig sind, wieder aufeinander zuzugehen, einander die Hand zu reichen und zu sagen: Es sei immer Friede unter uns!

Das ist die Botschaft dieses „Morgen“. Alle gewinnen etwas, wenn wir mit Herz und Hoffnung aufeinander zugehen.

A jövő nem azon múlik, hogy mi történik ma. Sokkal inkább azon, mit kezdünk egymással holnap. Mert akkor is találkozni fogunk. Ugyanazokkal az emberekkel kell együtt élnünk, akikkel ma nem értünk egyet. Akiket talán elutasítunk. Ez nagy probléma. Ugyanakkor az egyetlen reményünk is.

Annyiféle ünnepünk van, és egy ünnepnap könnyű, gondtalan, színes. Könnyebb dolgom lenne, ha Karácsony közeledne. A szeretet ünnepe, amelynek hangulata betölti a napokat, és elfedi a nehézségeket. Most azonban Húsvétra készülünk. És ez másról szól. Nem arról, hogy körbevesz a szeretet és – látszólag – minden rendben van körülöttünk, hanem arról a reményről, hogy a legnehezebb helyzetekből is van továbblépés.

Úgy érzem, mostanában rossz kérdéseket teszünk fel. Nem az a legfontosabb, mi történik velünk egy ünnepnapon. Sokkal fontosabb, hogy mi lesz velünk másnap.

Magyarországon feszültséggel és félelemmel tekintünk a jövőbe. Egyre nehezebb együtt élni, könnyebb egymást elutasítani. És rossz példákat követve ijesztő gyorsasággal mondjuk ki: „nem közénk tartozik.” Először nem értünk egyet, aztán vitázunk, végül már nem is beszélünk egymással. Gyorsan ítélünk, könnyen címkézünk, a közélet nyelve a szembenállást erősíti. Közben eltűnnek a fontos kapaszkodók: a közösség, a nemzet, a haza.

Tele vagyunk aggodalommal, hogy merre tartunk és bizonytalansággal, hogy hová tartozunk. Megdöbbenve figyeljük, hogy már szinte bármilyen eszköz megengedett a másik fél lejáratása, megsemmisítése, erkölcsi lenullázása érdekében. Előállt egy olyan helyzet, amikor fizikai atrocitások is előfordulnak és amikor mindkét fél egzisztenciálisan érzi fenyegetve magát. Egy keresztény értékrendű ember ilyen módszereket nem helyeselhet, nem tekintheti a más véleményen lévőt ellenségnek.

A demokrácia ünnepén dönteni fogunk. Bármit is döntünk, ezen a napon egy kicsit mindenki győztes. Legalábbis az lenne a normális, ha így éreznénk. És bármit is döntünk, másnap ugyanabban az országban ébredünk. Ugyanazokon az utcákon járunk, ugyanazokba az iskolákba visszük a gyermekeinket, ugyanazok ülnek mellettünk a templomban és ugyanazokkal az emberekkel találkozunk.

Másnap nem kezdődik új közösség. A meglévőben kell folytatnunk, és azt kell jobbá tennünk. Közösen.

Ezért fontos a kérdés: mi lesz velünk másnap?

A „másnap” valójában kemény próbák sorozata. Az ünnepet követő 364 nap. Megmutatja, hogy képesek vagyunk-e különbségeink ellenére közösségként tekinteni magunkra. Hogy a véleménykülönbség elválaszt-e, vagy megtanulunk együtt élni vele. Hogyan szólunk egymáshoz, mennyire maradunk nyitottak a másik felé – ezek fontosabbak, mint bármilyen győzelem. Tartok tőle és adja Isten, hogy ne legyen igazam, de a közeljövőben a jelenleginél is nagyobb lesz a társadalmi feszültség. Az egyháznak készülni kell erre a misszióra a békességszerzés módjaival és őszinte önkritikával.

Alapító atyánk, Szent Benedek így tanít: „Keresd a békét, és járj utána.” A béke azonban nem magától jön létre. Keresni kell, és dolgozni érte – minden nap. A békétlenség nemcsak a világban, hanem közösségeinkben is megjelenik. De keresztényként van forrásunk: képesek lehetünk a kiengesztelődés útjára lépni, és példát mutatni.

Mi ebben a helyzetben a Húsvét üzenete?

A húsvéti evangélium egyik legemberibb története az emmauszi tanítványoké. Csalódottan indulnak útnak, eltávolodva közösségüktől. Útközben azonban találkoznak a feltámadt Krisztussal, aki kérdez, meghallgat, és lassan új megvilágításba helyezi mindazt, ami velük történt. A tanítványok végül visszatérnek a többiekhez, a közösséghez, amelyből korábban kiléptek.

Ez a történet a hitről, reményről és a „másnapról” szól. Arról a pillanatról, amikor a csalódásból mégis visszafordulunk. Amikor felismerjük, hogy nem építhetünk közös jövőt egymástól elszakadva.

Ferenc pápa emlékeztet bennünket: ne falakat építsünk, hanem hidakat. A híd ugyan nem szünteti meg a különbségeket, de lehetővé teszi a találkozást. A hídépítés a mindennapi döntéseinkben kezdődik: hogyan beszélünk, hogyan hallgatunk, hogyan viszonyulunk egymáshoz. A Pannonhalmi Főapátságban is különböző gondolkodású emberekkel dolgozunk együtt. Tapasztalatunk, hogy a párbeszéd nem magától értetődő, de lehetséges. Időt, türelmet és szándékot igényel.

A Húsvét ünnepe nem szünteti meg a feszültségeket. A feltámadás nem a konfliktusok letagadása, hanem annak jele, hogy a megosztottság nem az utolsó szó, mert van tovább. És emlékeztet arra, hogy mindig van lehetőség újrakezdeni. A „másnap” nemcsak következmény, hanem lehetőség. Mit jelenthet ez a mindennapokban?

1. Előbb meghallgatom a másikat, utána reagálok rá.
2. Nem azonosítom a másik embert a véleményével.
3. Fenntartom a párbeszédet akkor is, ha mást gondol, mint én.
4. A megértésre törekszem, nem a győzelemre.
5. Merek elsőként kezet nyújtani, még akkor is, ha engem ért sérelem.
6. Nem másoktól, hanem magamtól várom a változást.
7. Abbahagyom a bűnbakkeresést, a mások hibáztatását.
8. Belátom, hogy csak akkor tudok szívből megbocsátani, ha én magam is megbántam vétkeimet.

Ezek nem látványos gesztusok, nem kerülök vele a címlapokra, nem termel lájkokat, és nem hoz azonnali eredményt. Hiszem, hogy mégis hosszú távon élhetőbbé teszik a napokat. A béke apró, következetes döntésekből épül fel.

Húsvét arra hív bennünket, hogy ebben a döntésben felelősen vegyünk részt. Közhely, de csak akkor lesz valóban közös a jövőnk, ha együtt alakítjuk.

Amikor felismerjük, hogy nem élhetünk tovább egymástól elszakadva. A visszatérés nem lesz könnyű. Minden közösség sok-sok tökéletlen és törékeny emberből áll. Ám olyanokból is, akik képesek újra egymás felé indulni, egymásnak kezet nyújtani és kimondani: legyen békesség köztünk mindenkor!

Ez a „másnap” üzenete. Amikor szívvel, reménnyel indulunk egymás felé.

Hortobágyi T. Cirill OSB
pannonhalmi főapát

Ahogy az utolsó vacsora előtt Jézus megmosta a tanítványok lábát, példáját követve a nagycsütörtöki szentmisében Cirill főapát mosta meg szerzetestársaiét. A liturgia végén pedig szintén ő végezte el az oltárfosztás szertartását. Minden díszt eltávolított az oltárról jelképezve Jézus elfogását és elhurcolását. A szentmisén igehirdetésében Konrád atya is erre a gesztusra irányította a figyelmet. A következőkben a 2026. április 2-án, Nagycsütörtökön elhangzó homíliáját teljes egészében közöljük. 

Kedves Testvéreim!

Nagycsütörtöki ünneplésünk a bazilika oltára köré gyűjt minket. S az oltár az ünneplésre készen áll. Rajta terítő, kétoldalt gyertya, a szentélyben a kereszt. A gyertyákat Szilveszter atya a mise előtt kicserélte, hogy frissen gyújtsuk meg őket a mai ünnepre. Kivasalták a lenvászon oltárterítőt is, a hosszabbikat, amelyik kétoldalt lelóg, és betakarja az oltárt. Ez a szebbik. Az oltár előtt virág.

Most még. Aztán a liturgia végén főapát úr fogja, és egyesével elveszi ezeket az oltártól. Elviszi mindazt, ami most széppé teszi: kezdve a kereszten elveszi a gyertyákat, az evangéliumoskönyvet, a terítőt, a virágot. Hogy meztelenül, csupaszon álljon előttünk az oltár.

Az oltárnak ez a lemeztelenítése valahogy a szentek szentjének elpusztítását és lerombolását fejezi ki. Azt, hogy megszűnik a kapcsolat Isten és ember között. Nincs közvetítő, nincs párbeszéd, nincs áldozat. Hallgatás van, magány és halál.

Középkori liturgikus könyvekből tudjuk, miként alakult lassanként ez a rítus. A csupasz oltáron az evangéliumoskönyv alatt volt egy kendő, amelyet két diakónus az oltárfosztáskor feltűnés nélkül, minden különösebb ceremónia mellőzésével kihúzott alóla. A 11. században a diakónusok már nemcsak kihúzzák a kendőt, hanem ketté is tépik; s ha bencések vagy apácák monostorában van a liturgia, akkor ezeknek kukullájuk alá kell rejteniük a terítő részeit és úgy kicsempészniük a templomból. Tolvajok módján. Odáig alakul az oltárfosztás rítusa, hogy egyes nyugati székesegyházakban két diakónus lóháton bevágtat a templomba, s a kezükben lévő lándzsákkal leverik az oltár gyertyáit és gyertyatartóit, lerángatják az oltár terítőit. Nem hagynak maguk mögött mást, csak pusztulást. Igen: ez történik a Golgotán. Ráront a káosz az Istenre, s az Isten alulmarad. Meghal.

Kedves Testvérek, akár csendben, akár csatazajban történik az oltár lecsupaszítása, érdemes felfigyelnünk arra, hogy ki végzi el. Mert a mai estén a helyi egyház vezetője, főapát úr csupaszítja le az oltárt. Ma este ő kölcsönöz személyt a káosznak. Az imént még Krisztusként lépett oda a testvérekhez, hogy megmossa lábukat. Empatikus volt: oda ment, ahol ők vannak, az élet és a templom különböző helyzeteiben. Odahajolt hozzájuk, gyengéd volt. A liturgia végén viszont az ő keze képviseli a halál kezét, amely széttépi a kommunikációt Isten és ember között.

Van a liturgiában valami végtelenül realista és őszinte. Az apostolok az elsők, akik elmenekülnek Jézus mellől azon az éjszakán, a mai estén az apostolutód az első, aki kezet emel az oltárra. S ezzel vallomást tesz: igen, a hierarchikus egyház kezet emelt Krisztus testére. A hierarchia, a főnök, a tekintély volt az első, aki engedte és újra meg újra engedi, hogy maga is eszköz legyen a halál kezében. Futó pillanat lesz csak, ha nem nézünk oda, talán el is szalajtjuk. De mégis döntő: az őszinteség egyik első dramatizált pillanata az egyházban, nagycsütörtök estéjén.

Persze nem kellene egyedül hagynunk az oltárfosztás szembenéző és bűnbánó pillanatában a liturgiát vezető főpapot. Mert bevallhatjuk: a mi kezünk is ejtett sebeket Krisztus testén, nemcsak a hierarchiáé, a főnöké, az elöljáróé. Hallgatásommal én is cinkos vagyok, hűtlenségemmel én is áruló. Tapintatlanságommal, metsző szavaimmal én is tettes. Milyen érdekes volna főapát úrral együtt végezni az oltárfosztást. Segíteni neki, akár félreállítani őt, hogy majd én. Nem egyszer előfordult ez is. Jó volna kibírni ennek a pillanatnak is az őszinteségét.

De lehet, hogy volnának olyanok, akik lebeszélnék az egyházat az oltárfosztás rítusáról. Vagy, ha tehetnék, az őszinteségnek ebben a kitüntetett pillanatában becsuknák a szemüket. Mert az oltárfosztás drámai pillanatában a rajtuk esett erőszakot élik újra. Mert a lecsupaszított oltár ők maguk.  És míg az oltárfosztás erőszakos tette nem tart végtelenségig, szinte egy szempillantás alatt véget ér, addig a következménye végtelennek tetszik. Az oltár itt áll közöttünk csupaszon két éjjel és két nappal. És míg az oltárt valamikor majd csak feldíszítik újra, az áldozatok, a sebesültek a lecsupaszítottságban maradnak, tovább, sokkal tovább, mint két nap és éjszaka. Szóval inkább hagyjuk ezt a drámai őszinteséget, mert nem vezet sehová.

Kedves Testvéreim, nagycsütörtöki ünneplésünk a bazilika oltára köré gyűjt minket. És arra kell ráébrednünk, hogy közösségünket nemcsak az elfogyasztott bor és kenyér hozza létre, de közösen vagyunk benne ebben az oltárfosztásban is. Mindenki: főpap, elkövetőtárs, áldozat. És amikor rádöbbenünk – mert most vagy később rádöbbenünk –, talán akkor futnánk csak el igazán. Pedig a közösség, az egyház a megrendültségben születik meg. Akkor, amikor Péter sírni kezd.

Milyen szép a csupasz oltár. Semmi, és mégis minden. És itt lesz velünk szép és mégis zavaróan fájó sebként két napon keresztül. Fordítsuk el arcunkat? Ne nézzünk rá? Kedves Testvérek, talán erre jöttünk most össze, erre kaptunk két napot: hogy nézzük és nézzük. Kitartunk abban, hogy körülvesszük a csupasz oltárt: mi, az elfutottak, a megsebzettek, a megrendültek közössége. És arra várunk, hogy Isten tegyen valamit, nem mi. Nem kell döntést hoznunk, nem kell eltervezzünk semmit, nem kell útnak indulnunk. Elég, ha újra meg újra visszatérünk a csupasz oltárhoz. Néha meg is érinthetjük. De főleg: engedjük, hogy Isten cselekedjen, ha akar.

Persze, tudjuk: két éjjel és két nap elmúltával feldíszítik az oltárt. De már azt is tudjuk: más kezek lesznek ezek, mint akik elvették az oltár díszeit. Olyanok kezei, akik kitartottak a döbbenet csendjében és a várakozás közösségében. Fiatalok kezei, akik meglepő módon erősek ahhoz, hogy gondozzanak minket, még ha kiderült rólunk árulásunk titka is. Igen, azok a kezek is, akik elvették az oltár díszeit, igen, a hierarchia is, a szolgálattevők kezei is. De két napig ők is kitartottak velünk a döbbent csendjében.

Felteszik a terítőt, odaállítják a gyertyákat, odateszik a virágot, hogy újra vacsorát ülhessünk. De már egy átalakított, megváltozott közösségben. A Feltámadott közösségében, aki úr lett a káoszon, és legyőzte a halált.

A pannonhalmi bencés szerzetesközösség a Területi Főapátság híveivel, lelkipásztoraival és szolgálattevőivel közösen tartotta meg olajszentelési szentmiséjét 2026. április 1-én, Nagyszerda estéjén. A betegek és keresztelendők olaját, valamint a krizmát Várszegi Asztrik emeritus főapát püspöki szolgálatával áldotta meg. A liturgián a bencés atyák megújították a papszenteléskor tett ígéreteiket. Szalai Zsolt diakónus prédikációjában arra hívott mindannyiunkat, hogy váljunk Isten szolgáló szeretetének megjelenítőivé az Egyházban és a világban.

A szentmise elején Hortobágyi T. Cirill főapát köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta a szentmisében együtt ünnepel Isten népe: az egyházmegye vezetője, papjai, diakónusa és a hívő közösség. A főapát emlékeztetett, hogy a betegek olajának megáldásakor a fájdalom és a betegség enyhítéséért imádkozunk. A keresztelendők olaja felett mondott imádság az egyház megújulásáért könyörög. A krizma szentelésekor pedig azokat a biblikus eseményeket idézzük fel, amelyek a kiválasztás és a szent szolgálatra való felkenés történetei. Majd azért mondunk imát, hogy a krizma a szentség, az újjászületés és az örök élet jele legyen.

A szentmisén Szalai Zsolt diakónus hirdetetett igét. Prédikációja elején a diakónusok szerepéről elmélkedett. Mint mondta, ahogy az elnevezés is utal rá – diakonosz, azaz szolga, szolgálattevő – a diakónus hivatása Krisztus példáját követve a szolgálat. „Az én szolgálatom ma legyen jel, hogy mi mindannyian diakónusok vagyunk a magunk módján. Mindannyiunknak Isten szolgáló szeretetének megjelenítőivé kell válnunk a világban.” Majd arra bátorította a jelenlévőket, hogy újra merjék megfogalmazni, hogy a saját szolgálati helyükön, hivatásukban, munkájukban mit jelent az, hogy mások szolgálatára vannak rendelve.

Emlékeztetett, hogy mindannyian egyszerre vagyunk elöljárók és alárendeltek, nevelők és neveltek, atyák és gyermekek. „Egyszerre vagyunk Isten irgalmának a munkatársai és irgalomra, megbocsátásra szorulók. Szentek és bűnösök, apostolok és olyakor mégis Krisztustagadók.” Hozzátette, hogy mindannyian az egység és a béke áhítói vagyunk, ugyanakkor a saját háborúságaink okozói is, és egyszerre vagyunk papok és diakónusok. Végül hangsúlyozta: „Mi mindannyian Krisztus királyi papságának letéteményesei vagyunk, mégis mindannyian szolgák.”

Az igehirdetés után a papi ígéretek megújítása következett. Cirill főapát négy kérdéssel fordult az atyák felé. Akarják-e egykor tett fogadalmaikat megújítani? Akarnak-e Jézus Krisztussal egyre szorosabban összeforrni, és önmagukról lemondva hozzá teljesen hasonlóvá válni? Akarják-e a megváltás hűséges szolgáiként az eucharisztia szent áldozatát bemutatni, a többi liturgikus cselekményt végezni és Isten igéjét hirdetni? Akarják-e Krisztust követni a szegénység szellemében, csakis a lelkek iránti szeretettől vezettetve? A papok pedig így válaszoltak: Akarjuk!

Végül Cirill atya a hívektől azt kérte, hogy imádkozzanak papjaikért, hogy Krisztus hű szolgái legyenek és őket is vezesse el Őhozzá. Majd így folytatta: „Imádkozzatok értem is, hogy hűségesen teljesíthessem az apostoli hivatást, amelyet rám, méltatlan szolgájára bízott az Úr. Legyek egyre tökéletesebb képmása köztetek Krisztusnak.”

A szentmisén előbb a betegek olaját áldotta meg Asztrik emeritus főapát. „Szent áldásod által legyen ez az olaj testi, lelki és szellemi oltalom mindazoknak, akik a szent kenetben részesülnek. Vessen véget minden fájdalomnak, orvosoljon minden betegséget és minden gyengeséget.” Majd az áldozás után a keresztelendők olajának megáldása következett. Asztrik püspökatya arra kérte Istent, hogy adjon erőt a keresztelendőknek, akiket az olajjal megkennek. „Fogadják lelkükbe az isteni bölcsességet és erőt, hogy egyre mélyebben megértsék Fiadnak, Krisztusnak evangéliumát, és nagylelkűen vállalják az áldozatos keresztény életet. Legyenek méltók az istengyermekség kegyelmére: Egyházadban örvendezve szülessenek újjá, és boldogan éljék a keresztény életet.”

Végül a krizmával telt edényt hozták Asztrik atya elé, aki imára szólította fel a jelenlévőket. Majd rálehelt a krizmára és kitárt kézzel mondta el a szentelési imádságot, amelybe az összes pap kezüket kiterjesztve szimbolikusan bekapcsolódott. „Az üdvösség krizmája legyen mindazok számára, kik újjászülettek a keresztvíz és a Szentlélek által; az örök életben részesítse őket, mint mennyei dicsőséged társait” – zárta szentelési imáját Asztrik atya.

A liturgia a Főapátság YouTube csatornáján visszanézhető:

Immár ötödik éve, hogy veszprémvarsányi plébániánk az evangélikus és református testvérekkel közösen ünnepli virágvasárnapot. Így volt ez 2026-ban is. Március 29-én az ökumenikus ünneplés az evangélikus templomban kezdődött majd a körmenet a katolikus templomba ért, ahol az istentiszteltet tartották. Plébániánk beszámolóját adjuk közre.

Virágvasárnap különleges helyet foglal el ünnepeink sorában. Öröm és a fájdalom feszültsége hatja át az emlékezést. Jézus szenvedésének vasárnapján minden keresztény átérzi Urunk Jeruzsálembe érkezésének örömét: ugyan szamárcsikó hátán érkezik, de királyoknak kijáró tisztelettel fogadják – ahogyan a próféta megjövendölte a Messiáskirály érkezését. A liturgiában megjelenő feldíszített kereszt jelzi, hogy Krisztus azért érkezik Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék az Írás, és nagypénteken mindannyiunkért kereszthalált szenvedjen. A kereszt minden krisztushívőnek a megváltást jelenti. A település keresztény közösségeinek tagjai ezen az ünnepen a közös kereszthordozásban átérezhettük, hogy Krisztus szenvedése egyesít bennünket.

Mórotz Réka Rebeka evangélikus, Gilicze Tamás református és Szalai Zsolt katolikus lelkészeink vezették az istentiszteletet.

A közös ünneplés az Evangélium felolvasásával és a barkaszenteléssel az evangélikus templomban kezdődött. Ezután elindult a körmenet a katolikus templomba, amelyet imádkozva, énekelve jártunk végig. Az állomásoknál lelkipásztoraink elmélkedését hallgattuk Jézus szenvedéséről. Az evangélikus templomból a katolikus közösségünk kiválasztott családja hozta ki a feldíszített keresztet, amelyet az első állomásnál református család vett át, majd evangélikus család helyezte el a tartójába a Szent Adalbert plébániatemplomban.

A közös ünnep igehirdetéssel folytatódott: „Ez ennek a keresztnek az üzenete: Hogy igent mondok-e az értem meghaló Istenre? Hogy annak, Aki életét adta értem, odaadom-e én is az életem? Minden fájdalmával, gondjával, bajával… Hogy a virágvasárnap ünnepe után, hajlandó vagyok-e megtérni, életet formálni, kiigazítani, rendbe-tenni, szép lassan újrakezdeni… Virágvasárnap után virághétköznapokat élni? Vasárnapi keresztényből mindennapi kereszténnyé válni?”

A fiatalok a hit, remény és szeretet hármasságához kapcsolódóan olvastak fel könyörgéseket, lelkipásztoraink pedig közös énekkel jelenítették meg felekezeteink összetartozását és egységét.

Jelképesen jelen volt egy 4. közösség is: a kárpátaljai Batár település görögkatolikus közössége. Imádkozunk értük, és a perselybevételt nekik ajánlottuk fel. Lődár Jenő atya erre az alkalomra írt gondolatai is elhangzottak a liturgiában.

A keresztények egysége felé vezető úton még sok teendő van. A mi elsődleges feladatunk, hogy szeretettel fordulunk egymás felé. Nem várjuk el egymástól, hogy ki-ki feladja felekezete tanítását, de jó közösségben együtt imádkozni, énekelni. A virágvasárnap közösen hordozott kereszt erősíti összetartozásunk örömét.

Ökumenikus alkalmainkon mindig megtelnek Veszprémvarsány kicsinek nem mondható templomai. Milyen jó látni, hogy a három felekezet közösen megtölt egy nagy templomot. Legyen ez felkiáltójel és meghívás az egységre, a szent kereszt titka fonja egybe közösségeinket!