A Jáki Szaniszló Társaságot a Pannonhalmi Főapátság és a Magyar Diplomáciai Akadémia hívta életre 2024-ben, a nevét adó bencés szerzetes és tudós születésének 100. évfordulóján. A szervezet – amelynek fenntartója 2026-tól a Pannonhalmi Főapátság – célja Jáki Szaniszló szellemi és tudományos örökségének ápolása, valamint a keresztény értékrend és a kortárs társadalmi kérdések párbeszédének elősegítése.
Az alábbiakban a Társaság szakmai reflexióját olvashatják XIV. Leó pápa Magnifica Humanitas kezdetű enciklikájáról.
A Jáki Társaság reflexiója
XIV. Leó pápa Magnifica Humanitas kezdetű enciklikájáról
Társaságunk névadójának szellemiségéhez és munkásságához hűen szükségesnek tartjuk, hogy válaszoljunk XIV. Leó pápa felhívására, amelyben arra buzdít minden katolikus szervezetet, hogy tevékenyen gondolkodjon első enciklikájáról, a Magnifica Humanitas-ról (a továbbiakban: Enciklika), és mozdítsa elő annak megismerését. Ez a mérföldkőnek számító Enciklika a mesterséges intelligenciával (MI) foglalkozik – egy olyan témával, amely nemcsak Jáki atya munkásságában kapott kiemelkedő szerepet, hanem Társaságunk alapvető küldetésének is központi eleme: vezető szerepet vállalni a kibontakozó technológiákról folytatott katolikus gondolkodásban. Jáki atya és a Társaságot fenntartó Pannonhalmi Bencés Főapátság szempontjából az is lényeges, hogy az Enciklika Szent Benedek példájára támaszkodva megerősíti az emberi munka identitásformáló méltóságát.
Az MI az őt megalkotó emberi intelligenciát utánozza. Ezért az MI arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, mit jelent embernek lenni, és mi az emberiség szerepe a világban. Ha kreativitásunk valamilyen módon tükrözi Isten teremtő erejét, nem meglepő, hogy alkotásaink a történelem során gyakran a saját képmásunkra formálódtak. Technológiaként tehát az MI egyszerre tárgya az elmélkedésnek és alkalom arra, hogy emberi mivoltunk lényegéről gondolkodjunk. Ez utóbbi különösen fontos feladat a keresztények számára, főként akkor, amikor az MI-ről olyan elképzelések jelennek meg, amelyek az embert pusztán a technológia eszközeként vagy annak alárendeltjeként ábrázolják. Ez a kettős megközelítés az egész Enciklikát végig kíséri. Az alábbiakban az Enciklika általunk legfontosabbnak tartott fő üzeneteit emeljük ki.
Az ember technológiához való viszonya és pünkösd üzenete
Jáki éleslátóan rámutat, hogy az igazi veszélyt nem maguk a gépek, hanem az embernek a gépekhez fűződő viszonya jelenti. Amint az Enciklika fogalmaz: „Ha kizárólag az váratlan eseményekre összpontosítunk, azt kockáztatjuk, hogy a veszélyhelyzetek egymásutánja szabja meg utunk irányát.” Hiszen Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét (2Tim 1,7). „Krisztusban nem arra kaptunk meghívást, hogy szabadságunkat és felelősségünket korlátozó technológiai folyamatok közömbös szemlélői legyünk.”
Nem véletlen, hogy az Enciklika pünkösdkor jelent meg. Jézus megígérte a Szentlelket tanítványainak, akik félelmükben bezárták az ajtókat (Jn 20,19). Az Egyház abban kíván segíteni, hogy a technológiához – emberi mivoltunk és Istennel való kapcsolatunk fényében – félelem nélkül közelítsünk, annak érdekében, hogy az ember ne váljon puszta eszközzé a technológia kezében, hanem továbbra is annak alkotója maradjon, és az MI-t a közjó előmozdítására használja.
A katolikus társadalmi tanítás keretet ad az MI-ről való gondolkodáshoz
Amikor az Egyház az MI-ről gondolkodik, „nem kívánja magára vállalni az állam feladatait”. E lehetőséget arra kívánja felhasználni, hogy az Egyház társadalmi tanításával (KTT) összhangban előmozdítsa a közjót: minden ember méltóságának tiszteletét, a közjóról való gondolkodást, a munka méltóságának védelmét, valamint a szabadság megóvását a függőség és az „elüzletiesítés” minden formájával szemben. Az Egyház MI-ről szóló reflexiója ezért szorosan kapcsolódik a KTT-hez.
Imago Dei: Emberi mivoltunk lényege
Az Enciklika ezért szükségképpen a katolikus tanítással összhangban tárgyalja emberi mivoltunk lényegét.
Keresztényként részesedünk Jézus misztériumában: ő a testté lett Ige, és mi is részesedni kívánunk feltámadásában. Ő ugyanis a Kezdet és a Vég (Jel 21,6); emberi mivoltunk nagysága „Krisztusban tárul fel a maga teljességében”. Az Enciklika szerint: „A keresztény emberkép középpontjában az a nagy bibliai kijelentés áll, hogy a férfi és a nő a Szentháromságos Isten képére és hasonlatosságára teremtetett.”
Az emberi intelligencia és képességek arra szolgálnak, hogy Isten tervével összhangban gondozzuk és továbbfejlesszük a teremtett világot. Az Enciklika arra is rámutat, hogy „Krisztusban meghívást kaptunk a teremtés művében való együttműködésre”. Katolikusként valljuk, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a szeretet örök közösségében létezik (Jn 17,24). Isten léte maga kapcsolati. Az Imago Dei azt jelenti, hogy Istennel és egymással való kapcsolatra teremtettünk: „az élő Isten Jézus Krisztusban feltárt misztériuma, aki a személyek – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – közösségeként maga a kapcsolati szeretet, amely a kölcsönös önajándékozásban és a világgal való megosztásban fejeződik ki.” Isten országa köztetek van. (Lukács 17:21)
Az emberi munka a Teremtő képmására
Nursiai Szent Benedek példájára hivatkozva az Enciklika az imádság és a munka egységét hangsúlyozza, és a mindennapi munkát az Isten hívására adott emberi válasz részeként mutatja be. Mivel az ember a Teremtő képmására teremtetett, munkája bizonyos értelemben folytatja Isten teremtő tevékenységét. Munkájával hozzájárul a társadalmi fejlődéshez és a közjóhoz: „Ezért a munka nem pusztán eszköz; kifejezi és gyarapítja életünk méltóságát. Az emberi lét követelménye, az érettséghez, a fejlődéshez és a személyes kiteljesedéshez vezető rendes út.” A munka tehát nem csupán jövedelemforrás, hanem olyan alapvető élettér is, amelyben formálódik az identitás, barátságok és kapcsolatok születnek, elsajátítjuk a gyakorlati felelősségvállalást, és fokozatosan felismerjük hivatásunkat.
A gép csupán utánoz és szimulál
Az Enciklika hangsúlyozza, hogy az MI-rendszerek csupán az emberi intelligenciához kapcsolódó bizonyos funkciókat utánozzák. Eközben persze gyorsaságban és számítási teljesítményben felülmúlhatják az emberi képességeket. E kapacitás azonban teljes egészében az adatfeldolgozástól függ. Ezek a rendszerek nem rendelkeznek tapasztalatokkal vagy testtel, nem éreznek örömöt vagy fájdalmat, nem érlelődnek kapcsolatok által, és belülről nem értik a szeretet, a munka, a barátság vagy a felelősség jelentését. Erkölcsi lelkiismeretük sincs, hiszen nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, nem képesek felfogni a helyzetek végső értelmét, és nem tudnak felelősséget vállalni következményeikért. Noha utánozhatják a nyelvet, a viselkedést, az elemzőképességet, sőt az empátia vagy a megértés bizonyos formáit is, nem értik azt, amit létrehoznak: „hiányzik belőlük az az érzelmi, kapcsolati és spirituális perspektíva, amely által az ember bölcsességben növekszik.”
Ezért rendkívül kockázatos fontos és érzékeny – a foglalkoztatást, a hitelhez vagy közszolgáltatásokhoz való hozzáférést, sőt akár egy személy jó hírnevét érintő – döntéseket teljes egészében olyan automatizált rendszerekre bízni, amelyek nem ismerik az együttérzést, az irgalmat, a megbocsátást és mindenekelőtt azt a reményt, hogy az ember képes a változásra.
Az emberi intelligencia redukciójának veszélye
Jáki atya a gondolkodó gépek iránti lelkesedésben a klasszikus mechanikai fizika dicsőítését – a fizikalizmust vagy redukcionizmust – látja. Érvelése szerint e szemlélet problémája abban áll, hogy a klasszikus fizika minden nem mennyiségi jelenséget kizárt vizsgálódási köréből. Az ember esetében az intelligencia az egész személyt átfogja, és a lét különböző dimenzióit egyesíti; a mesterséges intelligencia esetében viszont rendszerint funkcionális feladatokra szűkül, azt sugallva, hogy az emberi mentális folyamatok digitalizálhatók és mechanikusan reprodukálhatók. Amint az Enciklika fogalmaz: „az intelligencia abszolutizálása elhomályosítja az élet más lényegi dimenzióit, például az érzelmeket, az akaratot, az elköteleződést és a kapcsolatokat.”
Amint Ferenc pápa a Centesimus Annus Pro Pontifice vatikáni alapítvány által szervezett nemzetközi konferencia résztvevőihez intézett beszédében hangsúlyozta: „Biztosak vagyunk abban, hogy továbbra is »intelligenciának« akarjuk nevezni azt, ami nem intelligencia? […] Nem lehetséges-e, hogy e rendkívül fontos és mélyen emberi szó helytelen használata már önmagában is a technokrata hatalom előtti meghátrálás?” Nem nehéz felismerni, mi ösztönzi a mesterséges intelligencia emberi intelligencia fölé emelését: a technológiából származó gazdasági előnyök megszerzése. Az Enciklika ezt a „Bábel-szindrómának” nevezi, amelyet a „profit bálványozása” hajt. Az Enciklika feltárja a redukcionista nézetek mögött meghúzódó profitérdekeket: „E problémák gyökerében egy technokrata és poszthumanista szemlélet áll, amely az emberi személyt manipulálható tárgynak vagy optimalizálandó erőforrásnak tekinti, és felszámol minden biztosítékot a profit korlátlan hajszolásával szemben.”
Az Enciklika a dehumanizáció veszélyére is felhívja a figyelmet, amelynek során az embert eredmények elérésének eszközévé, felhasználható és kizsákmányolható erőforrássá, végül pedig puszta adattá redukálják: „A személy értéke azonban nem attól függ, mit ér el vagy mit termel.”
Az Enciklika szerint: „Egyes poszthumanista irányzatok odáig mennek, hogy »másodosztályú« embereket képzelnek el, akik alá vannak rendelve a magukat felsőbbrendűnek tartó elitek érdekeinek. Ez a nyugtalanító kilátás még súlyosabbá válik, ha olyan technológiai eszközökkel párosul, amelyek megsokszorozzák az ellenőrzés és a kiválogatás képességét.”
A technokrata paradigma és a profit korlátlan hajszolása
Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában figyelmeztetett a technokrata paradigma növekvő uralmára a globalizált világban. Ez a paradigma azt a hajlamot tükrözi, hogy a személyes, társadalmi és gazdasági döntéseket a hatékonyság, az ellenőrzés és a profit határozza meg. „Ebből világosan látszik, hogy a technológia nem pusztán eszköz”; ha ugyanis kizárólag ez a logika irányítja, fennáll a veszély, hogy az embert egy mind nagyobb hatékonyságra törekvő rendszer alkatrészévé fokozza le.
Fennáll a veszély, hogy az emberiség saját vívmányainak áldozatává válik, ha a technológiai fejlődést nem kíséri erkölcsi előrelépés. Ha a technológia elszakad az etikától és a felelősségtől, az életről és halálról szóló döntések gyorsabbá, távolibbá és személytelenebbé válhatnak, az erő alkalmazása pedig azonnali és elfogadható lehetőségnek tűnhet. „Amikor a hatékonyság válik az érték végső mércéjévé, az ember kísértést érez arra, hogy önmagát optimalizálandó projektnek, ne pedig kapcsolatra és közösségre meghívott személynek tekintse.”
Az Enciklika szerint „nem szabad alábecsülni a »digitális figyelemgazdasághoz« kapcsolódó függőség finomabb formáit sem, mivel a platformokat és szolgáltatásokat gyakran úgy tervezik, hogy megragadják a felhasználók idejét és figyelmét, kihasználják sebezhetőségüket, és gyengítsék belső szabadságukat.” E problémák „abból a technokrata és poszthumanista szemléletből fakadnak, amely az emberi személyt manipulálható tárgynak vagy optimalizálandó erőforrásnak tekinti, és felszámol minden biztosítékot a profit korlátlan hajszolásával szemben.”
Az ember földi útja lelki természetű
„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14:6). Ezen az úton kell járnunk, ha el akarunk jutni az Atyához. Ez azonban nem a tökéletesség útja: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2:17). Keskeny út ez (Mt 7:14), amely rejtve marad a bölcsek és okosak előtt, de „kinyilatkoztatja a kicsinyeknek” (Mt 11:25); sőt: „ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Szent Benedek és a monasztikus hagyomány ezért tekinti a lelki békét az ember spirituális útja zálogának („az én békémet adom nektek” Jn 14:27), amelynek kulcsa az alázat.
A Jézus által felkínált lelki út szemben áll a tökéletesség és a mindentudás mai világban hirdetett eszményével, amelyen keresztül az MI-technológia az emberi racionalitást az ember fölé kívánja rendelni. Ez az a redukcionizmus, amely tagadja az emberi személy teljességét – beleértve spiritualitását is. Márpedig az emberi személy spiritualitást is magában foglaló teljessége olyasvalami, „amit semmilyen gép nem képes pótolni”.
Az Enciklika így fogalmaz: „Úgy tűnik, ma válságban van az élethez való viszonyunk. Mindent, ami »korlátnak« mutatkozik – a képességhiányt, a betegséget, az öregséget, a szenvedést, a sebezhetőséget –, elsősorban kijavítandó hibának tekintünk, nem pedig olyan valóságnak, amely által emberi mivoltunk érlelődik és megnyílik a kapcsolatok felé. (…) Az ember nem a korlátok ellenére, hanem gyakran éppen általuk bontakozik ki.” Egy algoritmus számára a hiba kijavítandó rendellenesség; az ember számára azonban mélyreható változás kiindulópontjává válhat: „az embert nem zárják saját természetének határai közé; önmaga meghaladására kapott meghívást.” „A szenvedés teljes megszüntetése végső soron a szeretet és a vágy kioltását is jelentené.” Amikor ugyanis „megtapasztaljuk korlátainkat – a sebezhetőséget, a szenvedést és a kudarcot –, felismerhetjük minden ember, önmagunk és mások sérthetetlen méltóságát.”
A technológiai üdvösség ígérete
A technológia azt ígéri, hogy „leértékeli az emberi korlátokat, és az üdvösség tisztán technikai formáját kínálja”.
A transzhumanizmus és egyes poszthumanista irányzatok, amelyek az emberiség továbbfejlesztett, szinte testetlen formájára törekszenek, egy teljesebb, a korlátoknak és a szenvedésnek kevésbé alávetett élet utáni vágyat fejezik ki. A megtestesülés azonban más utat mutat: Isten gyermekként lép a világba, és bennünket is gyermekként akar üdvözíteni. „Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). E technológiai forradalom ezzel szemben azt ígéri, hogy „a technológia révén meghaladjuk korlátainkat, és az uralom érvényesítésével mások fölé emelkedünk”. „Ezzel ellentétben egészen mást ígér annak misztériuma, hogy Isten Fia belép emberi állapotunkba. Az élő Isten belép történelmünkbe, hogy megszabadítson bennünket a szolgaság minden formájától. Magára veszi gyengeségünket, és az üdvösség terévé alakítja.”
A gép látásmódja, mint láthatatlan infrastruktúra
A KTT szemszögéből a döntő kérdés nem önmagában a technológia használata, hanem az azt megalapozó ember- és világkép. A technológia sohasem semleges, mivel tükrözi azok szándékait és előfeltevéseit, akik tervezik, finanszírozzák, szabályozzák és használják. Ezért az MI sem tekinthető erkölcsileg semlegesnek. Minden technikai rendszer sajátos döntéseket és prioritásokat testesít meg abban, hogy mit vesz tekinetbe, mit hagy figyelmen kívül, mit optimalizál, és miként osztályoz személyeket és helyzeteket. „Azt is meg kell vizsgálni, hogyan tervezték meg az adott rendszert, és milyen ember- és társadalomkép épült be az azt irányító adatokba és modellekbe.” Ellenkező esetben az MI felett rendelkezők saját erkölcsi keretüket kényszeríthetik rá a rendszerekre, amely így azok „láthatatlan infrastruktúrájává” válik: „Nem elegendő az erkölcsösebb MI, ha az erkölcsöt néhány ember határozza meg.” Hiszen „minden tervezési döntés egy emberképet tükröz. A fejlesztők ezért arra kaptak meghívást, hogy értékeket építsenek be projektjeikbe.”
A magánhatalom és a „láthatatlan kéz”
Az Enciklika hangsúlyozza, hogy a mindenki javát szolgáló modern „javak” körébe ma már a szabadalmaknak, algoritmusoknak, digitális platformoknak, technológiai infrastruktúráknak és adatoknak is be kell tartozniuk. Ha mindez csupán kevesek ellenőrzése alatt áll, méltányos hozzáférés és megosztás nélkül, egyenlőtlenséget teremt, és ellentmond a javak egyetemes rendeltetésének, mert tovább mélyíti a szakadékot a digitális forradalom haszonélvezői és a lemaradók között.
Az Enciklika szerint az adatok a hatalom új „ritkaföldfémjeivé” váltak. Az adatok ellenőrzői strukturális befolyással rendelkeznek a jövő felett, mivel alakíthatják az igényeket, a piacokat és a lehetőségeket. Ebben az értelemben fennáll a veszély, hogy a digitális korszak a gyarmatosítás új formájává válik.
Az Enciklika szerint korunk egyik „legsürgetőbb erkölcsi kihívása annak biztosítása, hogy a megosztott tudás valódi közjóvá, ne pedig az uralom eszközévé váljon”. A digitális gazdaságnak átláthatóbbá kell válnia, biztosítva, hogy rejtett kizsákmányolásra ne lehessen versenyelőnyt építeni.
Mint minden jelentős technológiai átalakulás, az MI is hajlamos tovább erősíteni azok hatalmát, akik már eleve gazdasági erőforrásokkal, műszaki szakértelemmel és kiváltságos adathozzáféréssel rendelkeznek. Az Enciklika ezzel összefügésben szól „lefegyverzésről”: megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy „a technikai hatalom automatikusan feljogosít a kormányzásra. Nem utasítja el a technológiát, hanem arra szólít fel, hogy akadályozzuk meg a technológia emberiség feletti uralmát, és szabadítsuk ki a monopolhelyzetű ellenőrzés alól.” Az ellenőrizetlen technikai hatalom nem tesz bennünket erősebbé; inkább elszigeteltebbé és az uralommal szemben sebezhetőbbé tesz.
Az Enciklika összecseng a Quadragesimo Anno tanításával, amikor kijelenti, hogy többé nem hagyatkozhatunk kizárólag a piac „láthatatlan kezére”. A politika feladata, hogy a gazdaságot és a technológiát a közjó felé irányítsa, előmozdítva a méltó munkát, a társadalmi befogadást és az innováció előnyeinek igazságos elosztását. Az Enciklika Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítására is utal, amely így fogalmaz: „Nem bízhatunk többé a vak erőkben és a piac láthatatlan kezében. (…) A gazdaság többé nem folyamodhat új méregként ható gyógymódokhoz, például ahhoz, hogy a munkaerő csökkentésével növelje a profitot, és ezzel tovább gyarapítsa a kirekesztettek számát.”
Összegzés
Az Enciklika átfogó és kifejezetten időszerű reflexiót kínál az MI-ről, és jelentősége messze túlmutat a Katolikus Egyház határain. Valódi és tartalmas etikai útmutatást kínálhat minden jóakaratú ember számára.
Katolikus nézőpontból különösen figyelemreméltó az Enciklika – monasztikus hagyományból is merítő – spirituális tartalma, amellyel emberi mivoltunk lényegéről gondolkodik. E tekintetben éles ellentétben áll korunk perfekcionista szemléletével; hitelességét azonban éppen ez adja. A sokakat érintő mai kiégés mögött a mechanikus, kognitív alapú tökéletességre törekvés egyik formája húzódik meg, amelyet az MI gyakran tovább erősít.
Fontos kiemelni, milyen világosan azonosítja az Enciklika az MI mögött meghúzódó technokrata elképzeléseket – különösen az ember leértékelését –, és tárja fel az ezeket gyakran mozgató profitszerzési indítékokat. Az Enciklika megismétli a korábbi pápai dokumentumokban megfogalmazott kritikát a „láthatatlan kézről”, amely Adam Smith liberális gazdasági gondolkodásához kötődik, és amelynek idén van a 250. évfordulója. Az MI kapcsán az Enciklika bevezeti a „láthatatlan infrastruktúra” fogalmát: ez a fejlesztők MI-be épített szemléletét jelenti, és a dokumentum sürgeti, hogy ezt erkölcsi mérlegelésnek vessük alá.
A KTT-t követve és Szent Benedek példájára támaszkodva az Enciklika megerősíti az emberi munka méltóságát és identitásformáló jellegét.
Forrás: Jáki Szaniszló Társaság
