Aktuális

A Pannonhalmi Főapátságban tartja ülését a Katolikus és az Ortodox Egyház közötti teológiai párbeszédért felelős Nemzetközi Vegyesbizottság Koordinációs Testülete június 15. és 19. között. A testület tagjai a tanácskozás mellett bekapcsolódnak a vendéglátó, bencés szerzetesközösségünk imádságába. 2026. június 16-án este Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Dikasztériumának prefektusa vezetett szentmisét a Szent Márton-bazilikában számos hazai püspök jelenlétében. Az ünnepi liturgián a testület tagjai és a bencés testvérek mellett részt vettek a testvéregyházak vezetői és képviselői, továbbá a hazai kulturális és társadalmi élet képviselői.

A találkozó nyitószentmiséjének kezdetén hat év után ismét kézi erővel megszólaltatták a pannonhalmi bazilika 2,4 tonnás történelmi nagyharangját, a Szent Márton-harangot, amely rekonstrukcióra vár. A harang megcsendülése méltó nyitánya volt az ünnepi liturgiának.

A szentmise elején Hortobágyi T. Cirill főapát testvéri szeretettel köszöntötte ahogy ő fogalmazott „monostori közösségünk szívében, a Szent Márton-bazilikában” az egybegyűlteket, köztük a Koordinációs Testület tagjait, a társelnököket – Kurt Koch bíborost és Job metropolitát. „Krisztus egyháza emberek bűnei miatt megosztott. Ám nem tudjuk feledni Krisztus Urunk Szent János evangéliumának 17. fejezetében megőrzött szavait, imáját: »…mindnyájan egyek legyenek; amint te, Atyám, énbennem, és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.«” – mondta.

Cirill atya hozzátette: „Jézus imájába kapcsolódunk most bele, amikor a keresztények egységéért imádkozunk.” Köszöntő szavai zárásaként pedig felkérte Kurt Koch bíborost a szentmise vezetésére és arra, hogy „tanítson bennünket az egység felé vezető úton járni.”

Kurt Koch bíboros igehirdetése: az imádság kiengesztelő ereje

A keddi szentmisén Kurt Koch bíboros, a Katolikus és az Ortodox Egyház közötti teológiai párbeszédért felelős Nemzetközi Vegyesbizottság Koordinációs Testületének társelnöke mondott homíliát. Igehirdetésének középpontjába Máté evangéliumának szavait helyezte: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)

A bíboros abból indult ki, hogy Isten tökéletessége nem az emberi elvárásokhoz igazodik, mert Jézus szemében Isten tökéletessége azt jelenti, hogy az Úr „felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt.” Mint fogalmazott Isten uralma abban mutatkozik meg, hogy „nem pusztán reagál az emberi viselkedésre, hanem ő szuverén, és az is marad a szó legmagasztosabb értelmében.” Ez a szuverenitás Jézus keresztjében mutatkozott meg a legtisztábban: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal” – idézett a korintusiaknak írt második levélből a bíboros. Azaz, nem mi egyezünk ki Istennel, hanem Ő jön ki elénk, mint az irgalmas apa a tékozló fiú elé.

Koch bíboros kiemelte, hogy Jézus nem oroszlánként, hanem bárányként érkezett „A keresztény hit szerint az emberiség megváltása nem a világ félelmetes hatalmain keresztül valósul meg, hanem Jézus védtelen szeretetének erejében. Jézus inkább hagyja, hogy bűneinkért keresztre szegezzék, mintsem bármiféle erőszakhoz folyamodjék.”

Majd XVI. Benedek pápát idézte, aki így foglalta össze a megváltás keresztény üzenetét: „Isten bárányként jön közénk; ez a világ megváltása.” Ahogy arra a bíboros emlékeztetett: Jézus tőlünk is szuverén cselekvést vár. Azt, hogy még ellenségeinket is szeressük. Azaz ne csak reagáljunk mások szeretetére, hanem legyünk kezdeményezők. „Mert a szeretet nemcsak meglátja a másikban a szépséget, hanem arra is megvan az ereje, hogy helyreállítsa az eltorzult szépséget. Az igazi szeretet arra is képes, hogy véget vessen az ellenségeskedésnek és legyőzze azt.”

A bíboros szerint az imádság az útja annak, hogy keresztény életünkben szuverenebbé váljunk. „Az imádság ereje abban rejlik, hogy általa az ellenségeskedés kiengesztelődéssé alakulhat át az emberek közötti mindennapi súrlódások és viták közepette. Az imádság segít Isten távlatában látni a másik embert, különösen azt, akivel nehézségünk van. Így ellenfélből ismét testvér lehet, és megnyílik a béke lehetősége.”

Koch bíboros a mai világpolitikai valóságra is utalt: ahol a kölcsönös fegyverkezés ördögi köre egymást erősíti: „Az egyik fél azért fegyverkezik, mert a másik már megtette; a másik pedig azért folytatja, mert az első sem áll le. Ennek az ördögi körnek nincs vége, hacsak az egyik fél nem dönt úgy, hogy leáll.” Mint fogalmazott „az imádság drága kincsében a béke nagy lehetősége rejlik számunkra.”

Koch bíboros az ökumenizmus spirituális lelkéről szólva rámutatott, hogy az ökumenikus törekvésünkben, hogy helyreállítsuk az Egyház egységét, mi is arra vagyunk hivatva, hogy gyakoroljuk a szuverenitsát. Majd a II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio határozatát idézte, amely szerint a keresztények egységéért mondott imádság „az egész ökumenikus mozgalom lelke”. Hozzátette: a hiteles ökumenizmus azon áll vagy bukik, hogy az egyházak mélyítik-e spirituális erejüket, és egyesülnek-e az Úr főpapi imájában: „Hiszen akkor válunk eggyé egymással, ha engedjük, hogy az Úr imája egybegyűjtsön bennünket.”

A bíboros a püspöki szolgálatot is új fényben értelmezte. Az „episkopos” görög kifejezés, amelyből a püspök szó származik, nem „felügyelőt”, hanem – Nagy Szent Gergely nyomán – „látó embert” jelent, aki Isten szemszögéből, szeretettel szemléli a rábízottakat. Ebből következik egy fontos intés az ökumenikus találkozásokra nézve is: „Milyen áldásos utak nyílhatnának meg előttünk, ha ökumenikus találkozásainkon legalább annyit imádkoznánk egymásért, mint amennyit egymásról beszélünk vagy olykor panaszkodunk.”

Szent Benedek szelleme és a pannonhalmi közösség

A bíboros örömét fejezte ki, hogy épp egy bencés monostorban ülhet össze a Koordinációs Testület, és megköszönte Hortobágyi T. Cirill főapát meghívását. Felidézte Paul Couturier abbé, a lelki ökumenizmus szenvedélyes úttörőjének képét, aki az ökumenikus mozgalmat egy láthatatlan monostorhoz hasonlította: „olyan közösséghez, amelyben különböző egyházak keresztényei, különféle országokban és földrészeken együtt imádkoznak az Egyház egységének helyreállításáért.” Majd hozzátette: a monostor emlékeztet arra is, hogy az ökumenikus mozgalom kezdettől fogva imádságos mozgalom volt, és Koch bíboros szerint annak is kell maradnia.

Igehirdetése külön hangsúlyt kapott azzal, hogy Koch bíboros a Pannonhalmi Főapátság szellemiségébe ágyazta mondanivalóját. A teológia és az imádság viszonyáról szólva Szent Benedek Regulájához fordult: „Szent Benedek arra int bennünket, hogy őrizzük meg a doxológia elsőbbségét a teológiával szemben, amikor Regulájában azt az elvet állítja elénk, hogy semmit sem szabad az istenszolgálat elé helyezni.”

Zárásként az ortodox hagyományra utalva emlékeztetett arra, hogy a „doxa” szó mindenekelőtt nem „tanítást”, hanem „dicsőséget” jelent, így az ortodoxia elsősorban úgy értendő, mint „Isten helyes dicsőítése.” Végül hozzátette: „Kérjük hát az élő Istent, hogy ökumenikus közösségben egyre mélyebben tanuljuk meg dicsőíteni Őt, és ebben az értelemben váljunk mindinkább ortodoxszá.”

A teljes igehirdetés

Pannonhalma, mint „a testvériség hídja”

A katolikus–ortodox nemzetközi vegyesbizottság 1979-ben létesült azzal a céllal, hogy előmozdítsa a két egyház közeledését, tisztázza a közöttük húzódó nézeteltéréseket és mindent megtegyen teljes egységük jövőbeli helyreállításáért. A pannonhalmi találkozóra Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Dikasztériumának prefektusa, valamint Job (Getcha) pisidiai metropolita társelnökökkel együtt összesen húsz katolikus és ortodox egyházi és világi teológus érkezett a monostorba.

Hortobágyi T. Cirill főapát szerint a találkozó illeszkedik a bencés közösség több mint harminc éve folytatott ökumenikus tevékenységébe. Épp harminc évvel ezelőtt látogatott Pannonhalmára II. János Pál pápa és II. Alekszij moszkvai pátriárka. A főapát Ferenc pápa szavait idézve fogalmazta meg a monostor szerepét: olyan helynek lenni, „ahol bencés vendégszeretettel fogadjuk a hozzánk érkezőket, akik előítéletektől és elvárásoktól mentesen, a testvéri szeretet légkörében találkozhatnak, imádkozhatnak és beszélgethetnek egymással és velünk.” Hozzátette: „A mennyei Jeruzsálem előízét érezzük a pannonhalmi Bazilikában, amikor az oly sokféle keresztény hagyomány képviselői együtt imádkozunk.”

A folytatás

Június 18-án ortodox vesperást tartanak a Szent Márton-bazilikában. Legutóbb 2023-ban, Bartholomaios konstantinápolyi ökumenikus pátriárka látogatásakor volt ortodox istentisztelet a nyolcszáz éves templomban.

A liturgiához online lehet csatlakozni:

A Bencés Kiadó a konferencia tiszteletére jelenteti meg Ökumenikus sorozatának 3. kötetét „Az igazság párbeszéde. A katolikus-ortodox párbeszéd dokumentumai és szövegei” címmel, Görföl Tibor szerkesztésében.

2026. június 15. és 19. között Pannonhalmán tartja ülését az ortodox és katolikus egyház közötti teológiai párbeszéd legmagasabb fóruma, a Koordinációs Testület. Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Előmozdítása Dikasztériumának prefektusa, valamint Job (Getcha) pisidiai metropolita társelnökökkel együtt összesen húsz katolikus és ortodox egyházi és világi teológus érkezik a monostorba a találkozásra.

A testület tagjai a tanácskozás mellett bekapcsolódnak a vendéglátó szerzetesközösség imádságába. 2026. június 16-án este Kurt Koch bíboros vezet szentmisét a Szent Márton-bazilikában számos hazai püspök jelenlétében. Az ünnepi liturgiára meghívást kaptak a testvéregyházak vezetői és képviselői, valamint a hazai kulturális és társadalmi élet képviselői.

2026. június 18-án ortodox vesperásra kerül sor ugyancsak a Szent Márton-bazilikában. Ez az imádság azért jelentős, mert legutóbb 2023. szeptember 24-én, Bartholomaios konstantinápolyi ökumenikus pátriárka látogatása alkalmával került sor ortodox istentiszteletre a nyolcszáz éves templomban.

A látogatás tiszteletére a nyitószentmise előtt kézi erővel hat év után ismét megszólaltatják a pannonhalmi bazilika történelmi nagyharangját, a 2,4 tonnás Szent Márton-harangot, amely rekonstrukció előtt áll. A Bencés Kiadó pedig a konferenciára jelenteti meg Ökumenikus sorozatának 3. köteteként „Az igazság párbeszéde. A katolikus-ortodox párbeszéd dokumentumai és szövegei” című kiadványát Görföl Tibor szerkesztésében.

A katolikus–ortodox nemzetközi vegyesbizottság 1979-ben létesült azzal a céllal, hogy előmozdítsa a két egyház közeledését, tisztázza a közöttük húzódó nézetéréseket és mindent megtegyen teljes egységük jövőbeli helyreállításáért. A bizottság mindeddig hét dokumentumot jelentetett meg az egyházak önértelmezését és életét érintő alapvető kérdésekről, és e dokumentumok mindkét egyházban, sőt a határaikon túlnyúlva is jelentős visszhangot váltottak ki.

Rendszeres találkozóin a Koordinációs Testület nem csupán a Katolikus és az Ortodox Egyház életének kiemelkedő eseményeit vitatja meg, de szintén fontos feladata, hogy előkészítse a további teológiai párbeszéd témáit és dokumentumait. Legutóbbi ülésén, amelyre 2025 szeptemberében került sor Krétán, a testület annak a szövegtervezetnek a munkálatait folytatta, amely 2024-ben hozott döntése értelmében a tévedhetetlenség kérdését elemzi.

A testület 2026. június 16. és 19. között Pannonhalmán tartott tanácskozása várhatóan jelentős lépéseket tesz a tévedhetetlenség teológiai kérdéseivel foglalkozó szöveg további szerkesztésében. Ahogyan a Koordinációs Testülethez intézett beszédében XVI. Benedek pápa kiemelte, a testület ülései a két egyház kapcsolatának igen jelentős eseményei. A Pannonhalmi Főapátság ezért örömmel biztosít helyet e kiemelkedő tanácskozás számára.

„Örömmel vettük a Koordinációs Testület pannonhalmi ülésével kapcsolatos felkérést, mert illeszkedik bencés szerzetesközösségünk több mint harminc éve folytatott ökumenikus tevékenységébe. Ne feledjük, hogy éppen harminc évvel ezelőtt látogatott el Szent Márton hegyére II. János Pál pápa és II. Alekszij moszkvai pátriárka. A közelmúltat tekintve pedig 2021-ben indítottuk el nemzetközi konferenciáink sorozatát, amelynek keretében párbeszédre hívtuk többet között Bartholomaios konstantinápolyi ökumenikus pátriárkát, Job pisidiai metropolitát, Musa Panti Filibus érseket (Nigéria), a Lutheránus Világszövetség elnökét. Ellátogatott hozzánk Mario Grech bíboros Rómából, Antoine Kambanda Bíboros Ruandából, Rowan Williams volt canterbury érsek, Najla Kassab lelkésznő, a Református Egyházak Világközösségének elnöke, Anne Burghardt lelkésznő, a Lutheránus Világszövetség főtitkára, és az ökumenikus mozgalom számos további kiemelkedő alakja.

Ferenc pápa szavai nyomán monostorunk »a testvériség hídja« szeretne lenni, ahol bencés vendégszeretettel fogadjuk a hozzánk érkezőket, akik előítéletektől és elvárásoktól mentesen, a testvéri szeretet légkörében találkozhatnak, imádkozhatnak és beszélgethetnek egymással és velünk” – fogalmazta meg Hortobágyi T. Cirill főapát úr.

Hozzátette: „A mennyei Jeruzsálem előízét érezzük a pannonhalmi Bazilikában, amikor az oly sokféle keresztény hagyomány képviselői együtt imádkozunk.”

2026/27-ben három évforduló egyszerre: száztíz éve született, nyolcvan éve tartóztatták le, és tíz éve távozott közülünk Olofsson Placid OSB. A Pannonhalmi Főapátság június 4-én és 5-én kétnapos egyháztörténeti konferenciával emlékezett a bencés szerzetes életére és örökségére – a Nemzeti Emlékezet Bizottságával és a CIHEC Magyar Nemzeti Bizottságával együttműködve.

A „Placid 110″ konferencia nem egy távolságtartó tudományos összejövetel volt, hanem – ahogyan a megnyitó köszöntők is jelezték – személyes ügy.

Rendtárs volt, nem szobor

Hortobágyi T. Cirill főapát köszöntőjében úgy fogalmazott: Placid atya emléke „nem csupán történelmi vagy intézményi kötelesség számunkra, hanem személyes ügy is.” A mai pannonhalmi szerzetesek közül sokan ismerték még őt személyesen.

„Ő egy közöttünk élő ember volt: derűs, jó humorú, érdeklődő, barátságos, figyelmes testvér” – mondta Cirill főapát. Ugyanazt a Regulát olvasta, ugyanazokra a fogadalmakra mondott igent, ebből a monostorból indult el az életútjára. Ezért is különleges, amit maga mögött hagyott: nem egy mártír elvont alakja, hanem egy konkrét, húsvér ember emléke él tovább Pannonhalmán.

A főapát „kincsnek” nevezte őt és nem elsősorban a rendkívüli életútja miatt. „Valami olyasmit őrzött és sugárzott, ami ritka ajándék: a megpróbáltatásokon át megtisztult emberséget.” Aki találkozott vele, nem a gulág foglyát látta benne, hanem azt az embert, aki a szenvedés ellenére megőrizte a humorát, a reményét és az emberek iránti bizalmát. Sokan emlékeznek, hogy történeteit hallgatva az ember egyszerre tudott nevetni és elgondolkodni – a legsötétebb tapasztalatokról is úgy tudott beszélni, hogy közben nem a gyűlöletet vagy a keserűséget adta tovább, hanem az emberi méltóság erejét. Ezt az adottságát egy mondattal is meg lehet fogni, amelyet Placid atya maga szeretett emlegetni, sajátos huncut mosollyal: „Én még élek, de hol van a Szovjetunió?”

Cirill főapát ezután arról szólt, miért van szükség arra, hogy – ahogy az a konferencián is történt – Placid atya életét, a kommunista diktatúra működését, a Gulág világát sok nézőpontból közelítsük meg. „A diktatúrák természetét nem lehet pusztán statisztikákból vagy politikai elemzésekből megérteni. Az emberi sorsok hozzák közel hozzánk azt, hogy mit jelentett a szabadság elvesztése, a kiszolgáltatottság, a félelem vagy éppen az ellenállás.”

Placid atya életében – folytatta – különösen jól látható, hogyan próbálta a diktatúra gépezete megtörni az embert: elszakítani közösségétől, megfosztani méltóságától, reményétől és hitétől. Az ő története azonban arra is emlékeztet bennünket, hogy ez a törekvés nem járt mindig sikerrel. „Az emberi lélek szabadságának vannak olyan mélységei, amelyeket még a legkegyetlenebb rendszerek sem tudnak teljesen birtokba venni.”

Ebben látja Cirill főapát Placid atya legfontosabb üzenetét korunk számára is: „Nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen volt egy diktatúra, hanem azt is, hogy milyen lehet az ember, amikor a legnehezebb körülmények között is hűséges marad önmagához, küldetéséhez, hitéhez és embertársaihoz.”

A történelem nagyszínpadán – és ami mögötte van

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke köszöntőjében egy kérdéssel indított: hogyan kerül valaki a történelem nagyszínpadára – nem nézőként, nem passzív elszenvedőként, hanem aktív szereplőként egy szabadsághiányos korban? Ki akar koncepciós per vádlottja vagy a Gulág rabja lenni? És mégis: hogyan lehet egy ilyen drámai helyzetben, személyes döntések nyomán, rendkívüli humánummal és hittel mégiscsak alakítója maradni a saját életének? Földváryné Kiss Réka felidézte azt a történelmi pillanatot, amelybe Placid atya sorsa beleágyazódik.

1945 után Magyarország egyetlen pillanatra sem nyerte vissza tényleges függetlenségét – több mint negyven évre a szovjet birodalmi érdekszféra részévé vált, a hatalomra jutó kommunisták pedig kezdettől politikai és világnézeti vetélytársaik erkölcsi, politikai, fizikai kiiktatására törekedtek. Csakhogy ezt a kortársak közül sem látták sokan az első pillanatban. A háború utáni valós eufória, a nyilas terrortól való megszabadulás óriási felhajtóerőt hozott a magyar társadalomba – miközben százezrek számára az újabb terrort hozta az első pillanattól kezdve, vagy nagyon hamar, az élet szerves részévé vált. Placid atyát 1946-ban ragadta magával ez az örvény.

Földváryné Kiss Réka szerint magyar családok százezrei kerültek lehetetlen döntések, súlyos erkölcsi és egzisztenciális dilemmák elé – „és ezeket a terheket máig hordozza az egész magyar társadalom.” Éppen ezért – mondta – mindnyájunknak, történészként, lelkipásztorként, tanárként óriási felelőssége van abban, hogyan beszélünk a múltunkról. „A mi dolgunk nagyon sokszor nem csak az, hogy miről beszélünk, hanem azt is megmutassuk, hogy legalább olyan fontos, hogy hogyan beszélünk a múltról.”

Ebben segít Placid atya öröksége. Nem a túlélés a legfontosabb, amit ránk hagyott – kétszázezer magyar ember nem élte túl a Gulágot, és ez nem egyéni döntés kérdése volt. Ami igazán maradandó, az az, ahogyan mindezt meg tudta formálni: „Lehet szabadsághiányban mégis belső szabadságból döntéseket hozni.” Az elnök hozzátette: „Egy tanárembernek, egy hitben járó szerzetesnek igazán nagy ajándék a közössége számára, hogy mindezt, amit végigélt, azt meg tudja úgy formálni, hogy mások számára is üzenetértékű legyen.”

Egy kor és egy ember – tizenegy előadásban

A konferencia nem csak Placid atyáról szólt. A két nap alatt tizenegy előadás és két kerekasztalbeszélgetés rajzolta meg azt a tágabb történelmi keretet, amelybe az ő sorsa beleágyazódik. Az első szekció a katolikus egyház helyzetét vizsgálta a kommunista hatalomátvétel árnyékában – a Szentszék és Magyarország viszonyától a protestáns párhuzamokig.

A második szekció Placid atya korai éveit és a bencések két világháború közötti időszakát tárta fel. A délutáni és másnapi előadások aztán egyre közelebb kerültek a gulághoz: a szovjet elhárítás hálójától a tényleges rabtáborokon és a hazatérésen át egészen az állambiztonság Placid atyát megfigyelő tevékenységéig. A kerekasztalbeszélgetéseken visszaemlékezések is elhangzottak – köztük olyan embereké, akik még személyesen ismerhették őt.

Az emlékév folytatása

A konferencia egy hosszabb emlékév részét képezi. A jövőben megjelenik Placid atya 1938 és 1945 között írt, eddig kiadatlan naplója, amely egészen közelről mutatja meg személyiségének és hitének belső fejlődését. Párhuzamosan kiállítás is készül az életéről. A Placid Alkotói Pályázat győztesei a konferencia első napjának estéjén vehették át elismerésüket – jelezve, hogy Placid atya öröksége nemcsak a kutatók, hanem a fiatalabb generációk számára is élő és megszólító. Színdarabokkal, középiskolásoknak és egyetemistáknak szóló programokkal igyekeznek még közelebb hozni a bencés szerzetes életútját, dilemmáit a ma emberéhez.

A Főapátság és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága reméli, hogy a konferencia előadásai könyv formájában is napvilágot látnak – hogy az, amit Placid atya egykor oly nagy gonddal adott tovább szóban, írásban is megmaradhasson.

Olofsson Placid OSB

Olofsson Placid bencés szerzetest 1946-ban egy szovjet bíróság koholt vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélte. 1955-ben ugyan hazatérhetett a gulágról, de sem papként, sem tanárként nem szolgálhatott. Papi hivatását jó ideig csak titokban gyakorolhatta. 100. születésnapja után néhány héttel, 2017. január 15-én tért vissza Teremtőjéhez. Derűlátása és Istenbe vetett hitte soha nem hagyta el.

A 2026. május 29-i általános káptalan döntése értelmében a Bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor önálló monostorrá vált. Izsák atyával, a bakonybéli közösség perjelével és Cirill atyával, a Pannonhalmi Főapátság főapátjával, a Magyar Bencés Kongregáció prézes apátjával beszélgettünk az önállóság útjáról, jelentőségéről és az előttük álló kihívásokról. Mindketten úgy fogalmaztak, hogy öröm és hála van bennünk.

A több mint ezeréves múltra visszatekintő bakonybéli monostorba a kommunizmus alatti kényszerszünet után 1998-ban küldött újra szerzeteseket a Pannonhalmi Főapátság. De mi volt az újraindulás célja?

Cirill főapát szerint nem egyszerűen a pannonhalmi élet leképezéséről volt szó. „A bencés hagyomány nagyon sokrétű. Amikor a ’89-es fordulat után gondolkodtunk, hogy merre induljon tovább a Magyar Bencés Kongregáció, úgy döntöttük, hogy nem az iskoláinkat vesszük vissza, hanem a régi monostorokat indítjuk újra. Szerzetesek küldtünk ezekre a helyekre – köztük Bakonybélbe – hogy a sokszínű bencés tradícióból ők válasszák ki, mit visznek tovább” – magyarázta.

A cél az volt, hogy a különböző bencés hagyományoknak teret engedjenek Magyarországon: Győr inkább a tanári és városi lelkipásztori munkát, Tihany a kultúrát és a Balaton-felvidék lelkipásztori szolgálatát, Bakonybél pedig a visszavonultabb életet, az imádság szolgálatát, a kézműves munkát, a vendégfogadást, a lelkivezetést és a lelkigyakorlatokat helyezte a középpontba.

Az alapítás magában hordozta az önállóság lehetőségét – tette hozzá Izsák atya, a bakonybéli közösség perjele. Ahhoz, hogy egy függő ház önálló monostorrá válhasson három feltételnek kell teljesülnie.

Az első a sajátos szerzetesi-spirituális profil. „Ez Bakonybél esetében már nagyon hamar kialakult: az imádság elsősége, a liturgia igényes végzése, a Szentírás elmélkedő olvasása, az intenzív testvéri élet egy kis közösségben olyan bencés értékek, melyek közösségünk legújabb kori történetét végig kísérték” – mondta Izsák atya. Mindehhez hozzájött a szemlélődő imádság tanulása és tanítása, az ökológiai tudatosság és teremtésvédelem, az ökumené, valamint az elköteleződés a kultúra és a művészetek – a zene és az ikonfestés – területén és a plébániai lelkipásztori munka.

A második feltétel a gazdasági stabilitás. A 2010-es évekre a monostor megtalálta a helyi adottságokra építő gazdasági tevékenységeket, amelyek fenntartható működést tesznek lehetővé. A 2018-as ezredik évfordulón állami támogatással felújították és bővítették az épített örökséget. „A Covid és a gazdasági válság próbáját is kiálló monostori gazdaság mára elég stabil és diverzifikált ahhoz, hogy jó reményekkel tekintsünk az előttünk álló kihívásokra” – összegzett Izsák atya.

A harmadik, egyben utolsó feltétel a szerzetesek létszáma. A Magyar Bencés Kongregáció Konstitúciója szerint legalább hat örökfogadalmas szerzetes szükséges az önállósághoz. A kilencfős bakonybéli közösség ma már ennek a kritériumnak is megfelel.

De mit jelent mindez a gyakorlatban?

Izsák atya szemléletes hasonlattal élt: olyan ez, mint amikor egy tagintézmény önálló iskolává válik, vagy egy fiókvállalat leválik az anyavállalatról. Eddig a bakonybéli szerzetesek jogilag a pannonhalmi közösség részei voltak, az új tagok felvételéhez és a fogadalmak engedélyezéséhez a főapát döntése kellett, a helyi vezető is az ő kinevezésével kapta a megbízatását. Az önálló monostor saját maga választja elöljáróját, autonóm módon dönt a tagsági és gazdasági ügyekben, és önállóan képviselteti magát egyházi és világi fórumokon egyaránt.

Cirill főapát hozzátette: „az önállósággal a közösségnek magának kell meghoznia az életüket érintő döntéseket, és ők viselik érte a felelősséget is.”

Hogyan éli meg a bakonybéli és a pannonhalmi közösség az önállóvá válást?

Izsák atya szerint öröm és hála jellemzi a közösséget. „Hálásak vagyunk a gondviselő Istennek, aki Szentlelkével arra indított embereket, hogy a monostor újraélesztésén munkálkodjanak, s aki ezekben az évtizedekben szeretetével megtartotta, kísérte közösségünket. És hálásak vagyunk annak a sok jó szándékú embernek is, akik támogatásukkal lehetővé tették, hogy Bakonybél megerősödjön és önállóvá legyen.” A perjel külön kiemelte Asztrik és Cirill főapát urakat, „akik néha minden józan megfontoláson túl is bizalmat szavaztak ennek az alapításnak.”

Ugyanakkor az önállóság nagyobb felelősséget is jelent – tette hozzá. A közösség szakember bevonásával feldolgozta az ezzel kapcsolatos félelmeit és aggodalmait. Ezalatt azt is felfedezték, hogy ez a lépés végső soron az egymás iránti bizalmat, valamint az egymás és a rájuk bízottak iránti felelősségvállalást erősítheti.

Cirill atya maga is így vallott az önállósodásról: „Nagy örömmel és hálával tölt el bennünket, engem mindenképpen.” A főapát a tágabb összefüggésekre is rávilágított. Mint kifejtette Európában ma a történelmi egyházak nem a virágkorukat élik: a szerzetesrendekben tartományokat vonnak össze, monostorokat kell bezárni, az iskolákat alapítványi formában mentik tovább. Ezzel szemben a Pannonhalmi Főapátság 1989 után három új monostort alapított: Győrt, Tihanyt és Bakonybélt. Most, hogy Bakonybél is önálló lett, ez a folyamat teljessé vált. Ezért pedig sokan példaként tekintenek Pannonhalmára. A főapát úgy látja, a különböző hangsúlyok – amelyeket Szent Benedek regulája és a közös spiritualitás fog össze – színesebbé és gazdagabbá teszik a magyar kongregációt.

A szerzetesi utánpótlás kérdése persze nem kerülhető meg. Cirill főapát szerint ugyanakkor minden viszonyítás kérdése: „Ne hagyd, hogy a számok terrorizáljanak” – idézte Michael Casey bencés szerzetes gondolatát. A mennyiségi szemlélet helyett a főapát szerint a lényeg, a hitelesség.

A Pannonhalmi Főapátságban közel harminc szerzetes él együtt – ez magyarországi viszonylatban kiemelkedő szám. A kongregációhoz pedig mintegy 80 testvér tartozik. Bár a ferencesek országosan többen vannak, mint a bencések, de miután nekik sok házuk van, így az egy helyen élő közösség kisebb a pannonhalminál – magyarázta. Majd hozzátette az elmúlt hét év mindegyikében volt örökfogadalom a Főapátságban és a többi házban is stabilitás, vagy növekedés tapasztalható. „Mi nem egy elöregedett közösség vagyunk” – szögezte le a főapát, hozzátéve, hogy a szekularizáció valóban elérte a szerzetesrendeket is, és „nem lehet a sült galambot várni.” Szerinte ma már egészen máshogy kell közelíteni a hivatásgondozáshoz, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Mint mondta sokat kell imádkozni és gondolkozni azon, hogyan tudják jobban megszólítani a fiatalokat.

Hogyan tovább a káptalan után

Az önállóság folyamata pontosan körülírt egyházi keretben zajlik. Miután előbb a pannonhalmi konventkáptalan majd a május 29-i általános káptalan – amelynek tagjai a kongregáció elöljárói, a prézesi tanács tagjai és a küldöttek – megszavazták az önállósodást, a közösségnek elöljárót kellett választania.

Cirill főapát június 1-jére hívta össze a választási káptalant, amin, mint prézes apát elnökölt. Ő tanúsította, hogy a választás szabályos volt és megerősítette, beiktatta hivatalába a bakonybéli közösség által megválasztott első konventuális perjelt, P. Dr. Baán Zsolt Izsák OSB atyát.

Az önállóságot ünnepélyesen július 11-én, Szent Benedek ünnepén hirdetik ki Bakonybélben: a prézes apát alapító okiratot állít ki, amelyet felmutatnak és felolvasnak a templomban a hívek előtt.