„A szinodalitás nem szervezetfejlesztő technika, és nem hatékonyságnövelő projekt, hanem az egyház lét- és működési módja.” E gondolat hatotta át a Vatikánban október 24–26. között a szinódusi teamek és a részvételt segítő szervezetek jubileumát. A Pannonhalmi Főapátságot Hortobágyi T. Cirill főapát megbízásából Kisnémet Fülöp OSB képviselte.  A következőkben Fülöp testvér személyes beszámolóját adjuk közre.

Biztonsági ellenőrzés miatt állok sorban a VI. Pál pápáról elnevezett aula előtt a Vatikánban, bebocsátásra várva. Nagyon hamar megszólít egy úr: Jean-Philippe a dijon-i egyházmegye küldötte, aki negyedmagával érkezett a szinódusi teamek és a részvételt koordináló szervezetek szentévi jubileumára. A húsz perces várakozás során főleg a fiatalokról beszélgetünk; arról a tapasztalatról, hogy a dijon-i egyházmegyében is egyre több fiatal felnőtt kéri a keresztséget, és hogy miként készítik fel őket a Jean-Philippehez hasonló szolgálattevők. Én az iskoláról kezdek el beszélni; azokról a kegyelmi pillanatokról, amelyeket olykor hosszú, csendes, és a részemről sokszor türelmetlen várakozás előz meg… Figyelmesen hallgatjuk egymást, és bár küszködünk a szabatos nyelvi kifejezéssel, hiszem, hogy igaz testvériséget építünk. A következő két napban amikor látjuk a másikat a több mint ezer résztvevő között, mosollyal üdvözöljük egymást.

Október utolsó hétvégéjén az ehhez hasonló találkozásokból bőven adódott a Szent Péter tér környékén, a szinódusi csoportok szentévi jubileumán. Cirill főapát megbízásából Pannonhalmát képviselhettem az eseményen, és oszthattam meg apátságunk és kis egyházmegyénk tapasztalatait az együtt-haladás élményéről. Mario Grech bíboros és Nathalie Becquart nővér, a szinódusi titkárság vezetői melegen üdvözölték Pannonhalmát rövid találkozásainkkor. Az elmúlt években mindketten monostorunk és intézményeink vendégei lehettek Magyarországon. Grech bíboros legfontosabb élménye gyanánt csak ennyit jegyzett meg: „gyönyörűen ünnepelhettem nálatok a liturgiát.”

Nem gondoltam volna, hogy nekem is hasonló benyomáson támad a két napos program során: az aulában a pénteki programot megkezdő imádság, és a vasárnapi szentmise is a Szent Péter bazilikában XIV. Leó pápával nagy hatást gyakorolt rám! Az imádságok során ugyanis egyszerre visszhangzott az evangélium és a szinódusi folyamat során eddig megtett közös út, hidat képezve nemcsak a jubileum résztvevői, hanem kinek-kinek a saját egyházmegyéje között. A sok-sok megerősítő, vigasztaló és az úton új lendületet, erőt adó üzenet közül, három gondolat volt számomra a legmeghatározóbb a jubileumi napok alkalmával.

Rengeteg szó esett a nyelvezetről, arról, ahogyan beszélünk egyházunkról, és tanúságot teszünk az örömhírről. És ezen a ponton világossá válhat a sokak számára még talán kevésbé befogadott üzenete a szinodalitásnak: a szinodalitás nem szervezetfejlesztő technika, és nem hatékonyságnövelő projekt – bár lehet ehhez hasonló gyümölcse – hanem az egyház lét- és működési módja! Ahogyan él egyházunk a világban, és ahogyan teljesíti küldetését a világban, ami nem más, mint a Jézus Krisztusról szóló tanúságtétel, a mindenki számára adott missziós küldetés! Ezért nemcsak az nem mindegy, hogy mit mondunk, és milyen üzenetet „élünk bele” a világba, hanem az is abszolút lényeges, hogyan tesszük ezt… Ahogyan Luis Marín de San Martín püspök atya, szinódusi altitkár fogalmazott az egyik workshop alkalmával: „az evangelizáció emberi kapcsolatokban bontakozik ki, ami pedig közelséget feltételez – a közelség pedig az együtt imádkozó keresztények között bontakozhat ki”. Valójában Leó pápa is ennek hiányára – ami egyben a szinodalitás hiánya is – hívta fel a figyelmet vasárnapi homíliájában: hiszen az evangéliumi történetben a farizeus és a vámos is egymagukban imádkoznak, és nem együtt fordulnak az irgalmas Istenhez.

Egy másik fontos mondat a nemrég Pannonhalmára látogató Grzegorz Ryś lengyel bíborostól hangzott el, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy az egység nem feltételezi az egyformaságot! A szinodális úton az egyformaság kategóriája helyett sokkal inkább arról a közös alapról érdemes beszélnünk, amelynek a keresztségi méltóságunk a letéteményese. Hiszen ebből a méltóságból fakad mindazon ajándék – a karizmák –, amelyek révén egyházi közösségeink és világunk szolgálatába állhatunk a magunk sokszínűségében! Valójában ennek mikéntjére kérdezett rá Csiszár Klára teológus, amikor az európai kontinens képviselőjeként a női méltóság, valamint a nők egyházi szolgálatának elismerése kapcsán kérdezte Leó pápát. Ugyanis a péntek késő délutáni plenáris alkalmon arra nyílt lehetőség, hogy a kontinensek képviselői röviden bemutassák a pápának a szinodális út tapasztalatait, és hogy egy konkrét kérdést megfogalmazzanak Róma püspökének címezve.

Nagyon erőteljes másfél óra volt ez, amikor a pápa figyelmes meghallgatásának, és spontán, ugyanakkor elmélyült válaszainak lehettünk tanúi! A női méltóság kapcsán a pápa valójában elődjének gondolatát idézte a kultúrák megtéréséről: „sajnos hitünk kifejeződését még mindig sokkal inkább kulturális formák, és nem az evangélium értékei határozzák meg”. És bár jelezte a kérdés mélységét, kiemelve az erre a célra létrehozott szinódusi szakértő munkacsoport tevékenységét, ugyanakkor egyértelműen hangsúlyozta: a nők egyházi szolgálatának elismerését sok helyen a kulturális és társadalmi formák akadályozzák!

Végül a formáció, a közös képződés jelentőségét szeretném kiemelni Isten szent népének együtt-haladása során. Nem egy felszólalás hangsúlyozta, hogy ki kell építenünk egyházi közösségeink minden szintjén azokat a formációs alkalmakat, amelyek segítenek megértenünk és befogadnunk a szinodalitás jelentőségét a harmadik évezred egyházában. Ebben számos spirituális hagyomány segítségünkre lehet; egészen konkrétan nekünk a pannonhalmi monostorunk környezetében keresnünk kell Szent Benedek regulájának és a bencés életformának azokat az értékeit, amelyek rezonálnak a szinodális vízióra! Kis csoportunkban, amelyben a „Lélekben való beszélgetés” módszerének segítségével osztottuk meg tapasztalatainkat számos ilyen spirituális erőforrást említettünk még meg: a cserkészet, a Fokoláre Mozgalom, a rendi karizmák, de azoknak a régióknak az évszázados tapasztalata is mérvadó lehet ezen a téren, ahol a vallásközi párbeszéd gyakorlata napi valóság…

Utolsó élményemként azt emelném ki, hogy kelet-közép-európai térségünk és a magyar anyanyelvű egyházak „rajta vannak a térképen”! Nem volt olyan kiscsoportos együttlét, ahol szlovákiai, romániai, cseh vagy akár albán résztvevővel ne találkoztam volna, de olyan helyzet sem állt elő, hogy egyedül lettem volna magyar anyanyelvű résztvevőként egy szemináriumi alkalmon – az már más kérdés, hogy magyarországi magyar résztvevőre én személyesen nem találtam, bár hallottam, hogy voltunk néhányan… Jelenlétünk pedig az örökségünkre is „kiterjed”: Dario Vitali neves ekkléziológus prezentációm után ugyanis megjegyezte, hogy neki az 1990-es évek elején Alszeghy Zoltán jezsuita volt a doktori témavezetője, aki azért biztatta a hitérzék (sensus fidei fidelium) kutatására a fiatal teológust, mert „a következő évtizedekben ez lesz a téma”! Megérzése beigazolódni látszik… Csak remélni tudom, hogy hazai közösségeinkben van annyi muníció és ambíció, hogy ne csak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is hozzá tudjunk járulni a termékeny dialógus, valamint az „ajándékok cseréjének” egész egyházunkat alakító, meghatározó folyamatához.