A végzős 12.B osztály az érettségit követően Belgrádból Isztambulba kerekezve zárta le a pannonhalmi négy évét.
Komálovics Zoltán tanár úr beszámolója
Nyeregben
(Nándorfehérvártól Sztambulig)
A Rákóczi-év keretében július végén Horváth Tamás tanár úr vezetésével 24-en szálltunk nyeregbe, hogy végigjárjuk azoknak a hadaknak a kanyargós, tikkasztó útját, melyek évszázadokon át vonultak Szambultól Nándorfehérvárig (persze, sokszor még tovább). A Balkán folyóvölgyein, hágóin át kígyózó útvonal főbb állomásai Nikápoly, a Sipka-szoros, Drinápoly, Rodostó és Isztambul voltak. A 10 napig tartó intenzív tekerés során a csapat (nem kis vérveszteség árán) megküzdött az Al-Duna félelmetes szúnyoghadaival, a Balkán-hegység véget nem érő emelkedőivel és (némi bőrveszteség árán) a forró, déli napveréssel. Ahogy a történelem során oly sokan, mi is kimerült, de megedződött hadként értünk le Tekirdagba (Rodostó), ahol a várost övező hegyekből leereszkedve először pillanthattuk meg a tengert. A csodálatos fekvésű város szinte fürdött a Márvány-tenger felszínén szétszóródó fényben. Addigra már magunkba szívtuk Thrákia csodálatos atmoszféráját, ami, mint egy ékszerdobozban, áthatóan volt jelen abban a kazánlaki sírkamrában, mely egy 2500 éve eltemetett thrák harcos végső nyughelye lett, s melynek máig ragyogó freskói egy nagy kultúra megrendítő üzeneteiként néztek ránk a falakról. A gazdag Thrákiáért azonban meg kellett küzdenünk. Az 1300 méterre felkígyózó Sipka-hágó megmászásán keresztül érhettünk csak le erre a lankásabb, szelídebb földre, amelyen áttekerve a nyolcadik napon török földre értünk. Az első állomásunk Drinápoly volt. Itt rögtön egy megoldhatatlan feladat tornyosult elénk: hogyan lehet egy pompás, birodalmi székhelyként működő várost bejárni, megismerni röpke fél nap alatt? Felhasználtuk az éjszakát és a napfelkelte utáni hajnalt is, melynek fantasztikus fényeiben láthattuk a Selimiye-nagymecset káprázatos belső terét, lenyűgöző harmóniáját. A mai Edirné szinte sugározza magából az egykori nagyság, gazdagság és hatalom erejét. Ezzel az élménnyel indultunk kora reggel Rodostóba. A Rákóczi-emlékházban egy kedves török vendéglátó (és az ott hozzánk csatlakozó Henrik atya) fogadott bennünket. Vendéglátónk kitűnően beszélt magyarul, s miután bemutatta a házat, rendőri felvezetéssel (!) kísért bennünket a szállásra. A másnapi végcél már Isztambul volt! Egy 15 milliós város. Valószínűleg nem csak én aggódtam amiatt, hogyan vesszük be ezt a fellegvárat – huszonnégy biciklivel. Tudtuk, hogy 30-40 km-t kell majd tekernünk a metropoliszban, hogy elérjük a végcélt, az Hagia Sophiát. S valóban, az ostrom heroikus volt! Elsősorban az elől haladó Horváth tanár úr rettenthetetlen sávváltásainak és Kiss Szabolcs, gps-szes nyomkeresőnknek köszönhetően bírtuk átverekedni magunkat a 6-8 sávos úton száguldó autók, buszok, kamionok siserehadán. Mint egy falanx törtünk előre a több órás, reménytelennek tűnő balkáni káoszban. Először akkor éreztem, hogy elérjük a célunkat, amikor az ősi (szinte épen megmaradt) bizánci falazat 6-os kapuján begurultunk a tulajdonképpeni Isztambulba. De még onnan is messze voltunk. Az esti megérkezés és az Hagia Sophia előtti bicikliemelés azonban kárpótolt bennünket mindenért.
Én ott, a téren azt éreztem, hogy győztünk, s azt is láttam és éreztem, hogy mindenki ugyanezt gondolja. Legyőztük a teret, az időt és, persze, önmagunkat. Másnap elkezdtük habzsolni a várost. Hagia Sophia, Kék-mecset, Szulejmán-mecset, Szulejmán türbéje, Topkapi szeráj, A Hét Torony és, nyilván, a Bazár. Cikáztunk a városban. Még mindig biciklin. Nyeregben. Horváth tanár úr még egy 80-ast rátett Isztambulban az eddig megtett közel 1400 km-es útra. (Ja, közben 9 km emelkedő!) Utolsó este a Boszporuszon áthajóztunk Ázsiába. Megrendítő volt onnan látni a naplementében elsötétülő Európa bizonytalan kontúrjait. Valószínűleg egyikünk se felejti el soha, hogy itt járt. Isztambulban. A Hagia Sophiában, melynek monstruózus szerkezete, ragyogó mozaikjai és leírhatatlan atmoszférája az embert azzal az erővel szembesíti, ami oly ritkán mutatja meg önmagát.
