Ahogy az utolsó vacsora előtt Jézus megmosta a tanítványok lábát, példáját követve a nagycsütörtöki szentmisében Cirill főapát mosta meg szerzetestársaiét. A liturgia végén pedig szintén ő végezte el az oltárfosztás szertartását. Minden díszt eltávolított az oltárról jelképezve Jézus elfogását és elhurcolását. A szentmisén igehirdetésében Konrád atya is erre a gesztusra irányította a figyelmet. A következőkben a 2026. április 2-án, Nagycsütörtökön elhangzó homíliáját teljes egészében közöljük. 

Kedves Testvéreim!

Nagycsütörtöki ünneplésünk a bazilika oltára köré gyűjt minket. S az oltár az ünneplésre készen áll. Rajta terítő, kétoldalt gyertya, a szentélyben a kereszt. A gyertyákat Szilveszter atya a mise előtt kicserélte, hogy frissen gyújtsuk meg őket a mai ünnepre. Kivasalták a lenvászon oltárterítőt is, a hosszabbikat, amelyik kétoldalt lelóg, és betakarja az oltárt. Ez a szebbik. Az oltár előtt virág.

Most még. Aztán a liturgia végén főapát úr fogja, és egyesével elveszi ezeket az oltártól. Elviszi mindazt, ami most széppé teszi: kezdve a kereszten elveszi a gyertyákat, az evangéliumoskönyvet, a terítőt, a virágot. Hogy meztelenül, csupaszon álljon előttünk az oltár.

Az oltárnak ez a lemeztelenítése valahogy a szentek szentjének elpusztítását és lerombolását fejezi ki. Azt, hogy megszűnik a kapcsolat Isten és ember között. Nincs közvetítő, nincs párbeszéd, nincs áldozat. Hallgatás van, magány és halál.

Középkori liturgikus könyvekből tudjuk, miként alakult lassanként ez a rítus. A csupasz oltáron az evangéliumoskönyv alatt volt egy kendő, amelyet két diakónus az oltárfosztáskor feltűnés nélkül, minden különösebb ceremónia mellőzésével kihúzott alóla. A 11. században a diakónusok már nemcsak kihúzzák a kendőt, hanem ketté is tépik; s ha bencések vagy apácák monostorában van a liturgia, akkor ezeknek kukullájuk alá kell rejteniük a terítő részeit és úgy kicsempészniük a templomból. Tolvajok módján. Odáig alakul az oltárfosztás rítusa, hogy egyes nyugati székesegyházakban két diakónus lóháton bevágtat a templomba, s a kezükben lévő lándzsákkal leverik az oltár gyertyáit és gyertyatartóit, lerángatják az oltár terítőit. Nem hagynak maguk mögött mást, csak pusztulást. Igen: ez történik a Golgotán. Ráront a káosz az Istenre, s az Isten alulmarad. Meghal.

Kedves Testvérek, akár csendben, akár csatazajban történik az oltár lecsupaszítása, érdemes felfigyelnünk arra, hogy ki végzi el. Mert a mai estén a helyi egyház vezetője, főapát úr csupaszítja le az oltárt. Ma este ő kölcsönöz személyt a káosznak. Az imént még Krisztusként lépett oda a testvérekhez, hogy megmossa lábukat. Empatikus volt: oda ment, ahol ők vannak, az élet és a templom különböző helyzeteiben. Odahajolt hozzájuk, gyengéd volt. A liturgia végén viszont az ő keze képviseli a halál kezét, amely széttépi a kommunikációt Isten és ember között.

Van a liturgiában valami végtelenül realista és őszinte. Az apostolok az elsők, akik elmenekülnek Jézus mellől azon az éjszakán, a mai estén az apostolutód az első, aki kezet emel az oltárra. S ezzel vallomást tesz: igen, a hierarchikus egyház kezet emelt Krisztus testére. A hierarchia, a főnök, a tekintély volt az első, aki engedte és újra meg újra engedi, hogy maga is eszköz legyen a halál kezében. Futó pillanat lesz csak, ha nem nézünk oda, talán el is szalajtjuk. De mégis döntő: az őszinteség egyik első dramatizált pillanata az egyházban, nagycsütörtök estéjén.

Persze nem kellene egyedül hagynunk az oltárfosztás szembenéző és bűnbánó pillanatában a liturgiát vezető főpapot. Mert bevallhatjuk: a mi kezünk is ejtett sebeket Krisztus testén, nemcsak a hierarchiáé, a főnöké, az elöljáróé. Hallgatásommal én is cinkos vagyok, hűtlenségemmel én is áruló. Tapintatlanságommal, metsző szavaimmal én is tettes. Milyen érdekes volna főapát úrral együtt végezni az oltárfosztást. Segíteni neki, akár félreállítani őt, hogy majd én. Nem egyszer előfordult ez is. Jó volna kibírni ennek a pillanatnak is az őszinteségét.

De lehet, hogy volnának olyanok, akik lebeszélnék az egyházat az oltárfosztás rítusáról. Vagy, ha tehetnék, az őszinteségnek ebben a kitüntetett pillanatában becsuknák a szemüket. Mert az oltárfosztás drámai pillanatában a rajtuk esett erőszakot élik újra. Mert a lecsupaszított oltár ők maguk.  És míg az oltárfosztás erőszakos tette nem tart végtelenségig, szinte egy szempillantás alatt véget ér, addig a következménye végtelennek tetszik. Az oltár itt áll közöttünk csupaszon két éjjel és két nappal. És míg az oltárt valamikor majd csak feldíszítik újra, az áldozatok, a sebesültek a lecsupaszítottságban maradnak, tovább, sokkal tovább, mint két nap és éjszaka. Szóval inkább hagyjuk ezt a drámai őszinteséget, mert nem vezet sehová.

Kedves Testvéreim, nagycsütörtöki ünneplésünk a bazilika oltára köré gyűjt minket. És arra kell ráébrednünk, hogy közösségünket nemcsak az elfogyasztott bor és kenyér hozza létre, de közösen vagyunk benne ebben az oltárfosztásban is. Mindenki: főpap, elkövetőtárs, áldozat. És amikor rádöbbenünk – mert most vagy később rádöbbenünk –, talán akkor futnánk csak el igazán. Pedig a közösség, az egyház a megrendültségben születik meg. Akkor, amikor Péter sírni kezd.

Milyen szép a csupasz oltár. Semmi, és mégis minden. És itt lesz velünk szép és mégis zavaróan fájó sebként két napon keresztül. Fordítsuk el arcunkat? Ne nézzünk rá? Kedves Testvérek, talán erre jöttünk most össze, erre kaptunk két napot: hogy nézzük és nézzük. Kitartunk abban, hogy körülvesszük a csupasz oltárt: mi, az elfutottak, a megsebzettek, a megrendültek közössége. És arra várunk, hogy Isten tegyen valamit, nem mi. Nem kell döntést hoznunk, nem kell eltervezzünk semmit, nem kell útnak indulnunk. Elég, ha újra meg újra visszatérünk a csupasz oltárhoz. Néha meg is érinthetjük. De főleg: engedjük, hogy Isten cselekedjen, ha akar.

Persze, tudjuk: két éjjel és két nap elmúltával feldíszítik az oltárt. De már azt is tudjuk: más kezek lesznek ezek, mint akik elvették az oltár díszeit. Olyanok kezei, akik kitartottak a döbbenet csendjében és a várakozás közösségében. Fiatalok kezei, akik meglepő módon erősek ahhoz, hogy gondozzanak minket, még ha kiderült rólunk árulásunk titka is. Igen, azok a kezek is, akik elvették az oltár díszeit, igen, a hierarchia is, a szolgálattevők kezei is. De két napig ők is kitartottak velünk a döbbent csendjében.

Felteszik a terítőt, odaállítják a gyertyákat, odateszik a virágot, hogy újra vacsorát ülhessünk. De már egy átalakított, megváltozott közösségben. A Feltámadott közösségében, aki úr lett a káoszon, és legyőzte a halált.