Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.  (Róm 5,1-5)

Pál apostol számtalan helyen kifejti a remény keresztény értelmezését. Az idézett fejezet arra tanít, hogy a hit útja nem a menekülés a világ elől, hanem a megbékélt élet Istennel. Azaz béke a múlt bűneivel, kegyelem a jelenben, reménység a jövőre nézve és a mindent átfogó szeretet. Pál a keresztény élet egész belső dinamizmusát foglalja össze pár mondatban: a hitből fakadó megigazulástól a szenvedésben megérlelt reményig.

Az ember nem a törvény megtartása, hanem a Krisztusba vetett hit által válik igazzá Isten előtt. A „béke” nem csak lelki nyugalmat jelent, hanem a kiengesztelődött kapcsolatot Istennel — azt, hogy a bűn miatti ellenségeskedés megszűnt. A megigazulás tehát nem pusztán erkölcsi állapot, hanem isteni ajándék, amely helyreállítja a közösséget Teremtőnkkel.

Az Istennel vállalt közösség, a keresztényi kapcsolat szép jelképe például a kert, amely az eszmény, a harmónia, a tökéletesség megtestesítője is. Egy kertben az ember újra a paradicsomban érezheti magát, ahonnan eleink kiűzettek a bűnbeesés után. Oda vágyódunk vissza újra és újra. Egy monostor kertje a Paradicsomkertre emlékeztet. Amikor otthonra próbálunk találni benne, a tisztább, a gyógyultabb, a harmonikusabb énünket keressük. A teremtett zöld szeglet alkalmas arra, hogy ott reflektáljunk életünkre és a lelki munkánk, az imádság helye is legyen. A növények életfázisainak ciklikussága pedig szembesít bennünket az életünk múlásával.

A kegyelem, amelyben élünk, az az új létforma, az üdvösség jelen ideje: hívőként már most a kegyelemben élünk, Isten barátságában, nemcsak reméljük azt. Hitünk nem egyetlen döntés, hanem életállapot. Dicsőségünk pedig abban áll, hogy Isten gyermekei vagyunk, és ennek teljességét majd az örök életben nyerjük el. A keresztény remény tehát nem bizonytalan vágy, hanem a hitből fakadó bizonyosság: amit Isten megígért, azt be is teljesíti nekünk. És a Szentlélek az, aki valóságosan kiárasztja Isten szeretetét bennünk, ami az igazi béke forrása: a Lélek jelenléte, működése szívünkben.

A szentév számtalan gyakorlati lehetőséget kínált nekünk: a gyógyulás, a bűnbocsánat és kiengesztelődés reményét. Mindenki élettörténetében ott vannak ugyanis az elakadások, nehézségek, feszültségek, a háborúk és természeti katasztrófák réme. A szentév fontos üzenete, hogy bár újra és újra erőt vesz rajtunk a csüggedés vagy nyugtalanság, Jézus egyik fontos kérdésének, mindig a szívünkbe kell találnia: mit féltek kicsinyhitűek? És ilyenkor világossá kell válnia számunkra, hogy Jézus az utolsó pillanatban, amikor tanítványaitól elbúcsúzik megígérte, hogy megtanít minket arra a bátorságra, ami végül elvezet a békéhez és megnyugváshoz.

A baracskai börtön fogvatartottjainak, akikkel rendszeresen találkozunk erre a lelki békére van a legnagyobb szükségük. A pasztorációk során mindig biztatjuk őket, hogy nézzenek szembe a múltjukkal, azzal, amit elkövettek. Az önmagunkkal való leplezetlen szembenézésre szükség van, mert az segít. A külső kényszert, azt a valóságot, amiben létezünk, azt el kell fogadni, ami nemcsak a rabokra érvényes szabály. Viszont kell egy megélt belső szabadság, amit nem vehetnek el tőlünk. Amit elrontottam az életemben, azt érdemes átgondolni. Hogyan tudnám újrakezdeni, másképp csinálni? Egy ilyen határozott lépés, sohasem késő senkinek.

A krisztusi „alapüzenet” – ne nyugtalankodjék a szívetek és ne csüggedjetek – erősítő és bátorító lehet egy ilyen megfontolásban is. Jézus példabeszédben is közvetíti, hogy Mennyei Atyánk törődik a virágokkal, a madarakkal, eteti és pompás ruhába öltözteti őket. Nem még inkább törődik és gondoskodik-e hát rólunk? Erre a fajta reményre nagy szüksége van hívő embereknek, mert nem alaptalanul aggódunk, de mégse élhetünk reményvesztetten.

Szokásos nyári, Szent Benedek zarándoklatunk is a remény témája köré épült. Rómában az egyházmegyei fiatalság az ifjúsági zarándoklaton, míg azok a hívek, akik oda nem tudtak eljutni,a szentévi zarándoklat keretében a Pannonhalmi Főapátságba érkeztek. A „remény zarándokai” a háborúk befejezéséért és a békéért, az Egyházban bántalmazást elszenvedő gyermekekért, a családokban keletkezett sebek és szakadások gyógyulásáért, valamint a teremtett világ helyreállításáért imádkoztak.

A háború és a béke feszítő kérdésében egy keresztény nem maradhat közömbös, hiszen emberi életek válnak a gyűlölet és a hatalmi érdekek áldozatává. Jézus a békére nem, mint pusztán politikai állapotra, hanem mint Isten ajándékára tekintett és a szívből fakadó kiengesztelődést hirdette. A hívő ember feladata, hogy imádságával „a béke eszköze” legyen a világban. Sajnos vannak aggodalomra, töprengésre és imádságra okot adó történések bőven, elég csak a szomszédunkban dúló háborúra gondolni. Még mindig a békéért kell imádkoznunk, mert a háború réme itt van közöttünk.

Ahogy a rendszerszinten bántalmazott kiskorúak is. A bántalmazást elszenvedő gyermekek sebei nemcsak az emberi méltóságot, hanem Isten arcát is felsértik. A keresztény közösség imádsága a gyógyulás, az igazság és a megtisztulás útja, hogy Egyházunk ismét a védelem és az irgalom otthona lehessen.  Az Egyház Krisztus teste – ha egy tagja szenved, az egész test szenved vele. Épp ezért kiemelten fontos, hogy imádkozzunk a családokban keletkezett sebek gyógyulásáért is. Mert a család az a hely, ahol az ember megtapasztalja a szeretetet, ám sajnos sokszor ennek megtörését, tökéletlenségét is egészen a szeretetlenségig. Az evangélium hirdetése a kiengesztelődésért, a megbocsátásért és a szeretet helyreállításáért felajánlott imádságokkal válhat teljessé.

Egyén, család és a tágabb közösségek mind az Isten teremtette világban létezünk. A teremtés a legnagyobb ajándék, amelyet az Atya a gondjainkra bízott. A környezet válsága lelki válság is: az önzés, a felelőtlenség és a közöny következménye. Imádságunk a teremtés védelméért nemcsak ökológiai cselekvés, hanem egy hitvallás is, miszerint Isten még mindig jónak látja a világot és nem annak kizsákmányolásra, hanem megőrzésére hív minket. A keresztények imádsága nem elmenekülés a világ elől, hanem a szeretet és felelősségvállalás legmélyebb formája.

Itt lényeges megemlítenünk, hogy Jézus tanítása a reményről mindenkinek szól, amit az egyháznak a nem hívők felé is kell közvetítenie. Kapaszkodókra, fogódzókra ugyanis a ma emberének nagy szüksége van. Ilyen kapaszkodó lehet mindenki számára a remény. Valamint azok az emberek, akik életpéldájukkal bizonyítják Isten irgalmába és szeretetébe vetett reményüket. A magyar bencés közösség egyik leghitelesebb embere, egykori legendás testvérünk, a 2017-ben elhunyt Placid atya. Akinek egész élete arról szólt, hogy amikor már látszólag tényleg elveszett a remény, mert amikor évtizedekre elvittek a gulagra és a bajtársaid ott halnak meg melletted embertelen körülmények között, akkor a szívedben megszületik a felismerés: azért létezek, mert küldetésem van. Mert a szenvedés nem az ellentéte, hanem útja a megigazult életnek.

A szenvedésben megtapasztalt kitartás teszi éretté a hitet. Ez a tapasztalatunk nem keserű fatalizmus, hanem krisztusi szemlélet: az ő szenvedéseiben is Isten szeretete munkálkodik. Keresztényként tehát nem keressük a szenvedést, de felismerjük benne a kegyelem működését. Ha büntetnek, ha el is akarnak pusztítani, az életemnek akkor is találok egy mély tartalmat, ami szerint nekem küldetésem van: másokért élni, másokban tartani a reményt minden körülmények között.