Több verseskötete is megjelent, és most készül a regénye, mégis az éneklés áll hozzá a legközelebb. Színész, rendező, író és „civil” foglalkozásai is vannak. Meghökkentőnek tűnhet, de saját bevallása szerint a halottmosdatástól kapta a legtöbbet. Röhrig Gézával a huszadik, jubileumi Arcus Temporum irodalmi díszvendégével beszélgettünk. Az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplője ezúttal írói oldaláról mutatkozik be a művészeti fesztiválon augusztus 23-25. között.

Az idei Arcus Temporum ünnepel. Húszévesek lettünk, a Szent Márton-bazilikát pedig 800 éve szentelték föl. Fontos az Ön életében az ünnep?

Nagyon. Én egy született homo festivus vagyok. Szükségletem az ünnep, és most nem csak a magasztos, egyházi vagy nemzeti ünnepekre gondolok, de a farsangra, a lagzira, a szüretre is. Szeretem, sőt vágyom az ünnepek után, hisz ha sikerül, ha bekövetkezik: az ünnep ellenvalóság. Színeváltozunk, elragadtatunk, azzá válunk bennük, akik igazából is volnánk.

Ritkaságszámba megy ma már az ilyesmi.

Sajnos, igen. Az ünnep előfeltétele a valahová tartozás. Az online világ pedig csak tovább növeli a lelkek közti távolságot.

Színészként ismerik a legtöbben, de emellett rendező, író, zenész és „civil” foglalkozásai is vannak. Melyiket érzi leginkább a magáénak, és miért?

A legtöbbet a halottmosdatástól kaptam. Ilyenkor nem valakit, hanem magát az embert látom az enyhén ferdére billentett asztalon. Az egész olyan, mintha a Szentélyben szolgálnék. Ha van, kiveszem az atyámfiából a vénakatétert, a hólyagkatétert, a bal vállára fordítom, hogy először a háta és a lába jobboldali részét mossam le, aztán megismétlem ugyanezt a másik vállára fordítva is, majd ha egy fogpiszkálóval a lába körmét is kipucoltam, és teljesen tiszta már mindenütt, a fejétől a talpáig háromszor leöntöm hideg vízzel. Közben az Énekek énekéből recitálunk el részeket, mert minden halottat hárman mosdatunk. Amikor a haját fésüljük, azt a verset kántáljuk, hogy „Az ő feje, mint a választott, drága, megtisztított arany; fodor haja fekete, akár a holló”. Amikor kivesszük a szájából a protézist, azt mondjuk, „A te fogaid hasonlatosok a juhok nyájához, melyek feljőnek a vízből, s ikreket ellenek, meddő azok között nincsen.” A leöntése után szárazra törülgetjük, ráadjuk a csomótlan, hófehér lenruhát, és a haját is megfésüljük. Miután betettük őt a koporsóba, bocsánatot kérünk tőle, hátha elfelejtettünk valamit, vagy nem figyeltünk oda kellőképpen. Végül szórok egy marék jeruzsálemi földet a szalmapárnájába. S amíg ezt végzem, nincs idő. Nem vagyok se éhes, se szomjas, se nős, egyedül a rám bízott felebarátra koncentrálok.

Megváltoztatta az élet végességével való viszonyát a halottmosdatás?

Nem. A halál botrány, és ezt semmi nem képes elfedni.

Mitől botrány?

Clément írja, hogy bizonyos fokig minden halál gyilkosság, mert egy olyasvalakit pusztít el, aki az örökkévalóságra teremtetett.

Elpusztítja?

A testét elpusztítja. Átmenetileg mindenképp. Még akkor is, ha hiszünk a feltámadásban.

Meg tudunk békélni ezzel a botránnyal?

Muszáj megbékülnünk vele. A gyakorlatban legalábbis. Keresztény értelmezés szerint a halál nem volt része az Atya tervének. Isten összegzése tehát a hatodik napon, „és láta mindent, amit teremtett vala, és ímé, nagyon jó”, még a bűn előtti világra vonatkozik. A zsidó hagyomány ezt másképp látja. A midrás szerint Ráv Méir Tórájában úgy állt, hogy „és láta mindent, amit teremtett vala, és ímé, a halál jó”. Rabbi Jehosua ben Karcha pedig azt mondja egy másik midrásban, hogy Isten előbb teremtette a halál angyalát, mint Ádámot. A Biblia második mondatából, „setétség vala a mélység színén”, a setétség szerinte már a halál angyalára utal. Akárhogy is van, a vég kiszolgáltatottá tesz minket. A gyásztól sújtott lélek néha éppoly védtelen, mint elhunyt szeretteink teste.

Egy interjúban azt mondta, hogy a hit nem megszerezhető adomány.

Ezt mondtam volna? Na, ezért nem szabad interjút adni.

Ma már másként gondolja?

Igen. Aki valóban hinni akar, az már hisz is, mert megtette, ami tőle telhető.

Azt is mondta, hogy Ön csak a saját létezésében tud kételkedni, Istenében soha.

Nézze, azt, hogy milyen odakint az időjárás, kétféleképpen tudhatjuk meg. Vagy kinézünk az ablakon, vagy hiszünk másoknak. Én az előbbit preferálom. Ha tudok, igyekszem a tapasztalatból kiindulni. Amikor tehát Isten létéről beszélünk, engem elsősorban a fizikusok véleménye érdekel, és nem a filozófusoké. Az már gyerekként is föltűnt nekem, hogy a csillagászok mennyivel nyitottabbak Istenre, mint az eticisták.

Tanult modern fizikát?

Csak amatőr szinten. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy tudjam, az én hitem nem abból fakad, hogy Isten jó, hanem abból, hogy van. Nem érzem magam elégségesnek arra, hogy megértsem az Úr cselekedeteit.

Több verseskötete is megjelent, és jövőre várható a regénye. Melyik műfaj áll közelebb Önhöz?

Nem akarom megkerülni a kérdést, de a legközelebb az éneklés áll hozzám. A szavak és hangszerek nélküli kiáltozás. A haszidok nigunnak nevezik ezt. Az ember elkezdi, és van, hogy öt percig, de van, hogy egy óráig is emeli őt az ár. Szöveg nincs, bimbibimbim, ojjojojjoj, tehát ilyenkor csak fonémák szakadnak ki a lélekből. Minden valamirevaló haszid mesternek vannak nigunjai. Én mostanában a szlonimi rebbe dallamait szerettem a legjobban. Ám ez változó. Az ő melódiáihoz tánclépések is tartoznak.

Hol és mikor éneklik ezt?

Bárhol, feltéve ha másokat nem zavarunk vele. A minap a legkisebb fiam rákezdett egy nigunra a metrón. Kértem, várjon még. Egy távoli fa alatt aztán kieresztettük a hangunkat. A szövegnélküliség nagyon felszabadító. A szót mindig a hang hitelesíti, ezért a hangot fontosabbnak érzem a szónál. Olvastam egy kabbalistáról, aki altatás helyett egy nigunt énekelt a műtőasztalon.

Készülő regényéből is fölolvas majd egy részletet az Arcuson. Mit lehet tudni erről a műről?

Tizennégy évesen kezdtem el írni, de hamar beláttam, hogy anyám életében ez nem jelenhet meg. Pár éve ez a probléma sajnos megoldódott. Nehéz erről a könyvről beszélnem, várjuk meg, be tudom-e egyáltalán fejezni.

Miként lehet egy könyvet ilyen hosszan írni?

Úgy, hogy majdnem negyven évig hozzá se nyúltam. Akkor észrevettem, hogy József Attila pár órával a Mama születésnapja előtt halt meg. Pőcze Borbála december 4-én született, a költőt pedig december 3-án este fél nyolckor ölte meg a vonat. Ez a tény indította be újra bennem a szöveget. De többet erről tényleg nem szeretnék mondani.

Köszönöm, hogy ennyit is elárult. Pannonhalmához van-e kötődése, járt-e már az apátságnál?

Jelentem, még soha nem jártam Pannonhalmán. Bakonybélben már igen, és van némi olvasmányélményem is a bencés szellemiségről, ám Pannonhalmára még nem jutottam el, úgyhogy örömmel és kíváncsian érkezem majd.