Donato Ogliari, a római Falakon kívüli Szent Pál apátság apátja volt a főcelebránsa a Pannonhalmi Főapátság Szent Márk napi ünnepi szentmiséjének. 222 évvel ezelőtt Szent Márk ünnepén állították vissza a bencés rendet, miután 16 évvel korábban, 1786-ban feloszlatták. Erről és a 800 éve újjáépített és felszentelt bazilika  jubileumi évfordulójáról emlékeztünk meg az ünnepi liturgián.

Egy több mint 1200 éves, 7-8. századi himnusszal köszöntötte Hortobágyi T. Cirill, pannonhalmi főapát a 800 éves bazilikában egybegyűlteket, amely így hangzik:

Urbs beata Jerusalem                                                                              Boldog város Jeruzsálem
dicta pacis visio                                                                                         békességes látomás,
quae construitur in caelis                                                                        melyet égben építettek
vivis ex lapidibus                                                                                       élő kőből rakva fel.
et angelis coronata                                                                                  s angyaloknak kara díszít:
ut sponsata comite.                                                                                 menyegzői koszorú.

Tunsionibus, pressuris,                                                                            Ütések és verések
Expoliti lapides,                                                                                         csiszolták a köveket,
suis coaptantur locis,                                                                               jó helyükre elkerülnek
per manus artificis,                                                                                  dolgos kezek művivel,
Disponuntur permansuri,                                                                       a legszentebb épületnek
sacris aedificiis.                                                                                         így lesznek majd részei.

A himnusz, amely a templomot, mint a mennyei Jeruzsálem városát mutatja be, két mozzanatot idéz a szemünk elé – mondta Cirill atya. Urbs beata Jerusalem, dicta pacis visio – szól a szöveg. Azaz, boldog város, Jeruzsálem, amelynek másik neve így hangzik: béke látomása. „Ma, amikor Szent Márk ünnepén összegyűltünk, a bencés béke látomását hordozzuk szívünkben, a bencés béke képét látjuk a templomban, és a béke áldozatát, Krisztus testét vesszük magunkhoz” – fogalmazott a főapát.

A másik kép: Tunsionibus, pressuris, Expoliti lapides: Ütések és verések csiszolták a köveket. „A köveket, amelyek mi vagyunk, s amelyek Isten templomává épülnek” – mondta Cirill atya. Majd hozzátette, hogy a bencés közösséget, amelyet 1786-ban óriási ütés ért a feloszlatással, 222 évvel ezelőtt Szent Márk ünnepén állították vissza. „Szerzetesközösségünk, plébániai közösségünk, osztályközösségünk, hazánk gyakran nem a béke, hanem a csiszolódás, a sarkosság és aztán talán az összeilleszkedés helye is. Ma azért jöttünk össze, hogy a templom harmóniájában közösségeink harmóniájáért imádkozzunk, és elgyászoljuk az ütések, verések okozta sebeket.”

Az ünnepi szentmisével a magyarországi bencés közösségek helyreállításáról és az Uros apát idejében megépült szerzetesi templom felszentelésének 800. évfordulójáról emlékeznek meg – emlékeztetett Donato Ogliari igehirdetése elején. Mint mondta Uros nevéhez fűződik a Monte Cassino-i apátsággal kötött úgynevezett “imaszövetség” is, amely hosszú megszakítás után 2012-ben, megkötésének 800. évfordulója alkalmából állt helyre.  Szerinte arról sem szabad megfeledkezni, hogy Uros apátnak többször volt alkalma ellátogatni Róma városába, és így a Falakon kívüli Szent Pál apátságba is, ahol a pogányok nagy apostolának, Szent Pálnak a földi maradványait őrzik.

„Jelenlétem célja, hogy életben tartsam és felélesszem azt az imádságos és testvéri kapcsolatot, amely a pannonhalmi szerzetesközösséget összeköti azzal a két szerzetesközösséggel, amelyekben apáti szolgálatra kaptam megbízást, előbb a Monte Cassinó-i közösségben, majd a Falakon Kívüli Szent Pál Apátságban, ahol jelenleg élek” – mondta Donato apát. Majd a felolvasott evangéliumi szakaszra irányította a figyelmet, hogy „olyan ihletet és fényt merítsünk belőle, amilyenre szükségünk van ahhoz, hogy megerősítsük és hitelesebbé tegyük keresztény életutunkat.” A homília további részét teljes egészében közöljük.

Az evangélium, ahogy hallottuk, Jézus mennybemenetelének történetét mondta el. Nyilvánvaló, hogy ez nem egy kozmikus-földrajzi esemény. Ahogy XVI. Benedek írta:

»Amikor az evangélista azt mondja, hogy Jézus „felemeltetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján”, az, hogy Isten jobbjára ül (vagy áll), nem egy távoli kozmikus térre utal, amelyben Isten mintegy felállítja trónját, és azon helyet ad Jézusnak is. (…) Isten maga az Isten. (…) Jelenléte nem térbeli, hanem valóban isteni. (…) A búcsúzó Jézus nem egy távoli csillagösvényre lép. Ő az élő Istennel való élet- és hatalomközösségbe lép be, Isten minden térbeliséget meghaladó felsőbbségének helyzetébe.«

Jézus tehát mennybemenetelével belépett a Szentháromság isteni dimenziójába. Másrészről a mennybemenetel olyan esemény, amely Jézus feltámadásának misztériumára épít. Ez egyfajta kísérlet arra, hogy leírjuk egy emberi test – a keresztre feszített Jézus testének – misztériumát, amely belépett Isten mélységeibe, ahol most már örökké él.

Emiatt Jézus azzal, hogy felment a mennybe, és eltűnt tanítványai tekintete elől, a közelség új módját kínálta fel, egy másfajta, valóban titokzatos, de annál bensőségesebb, mélyebb és mindenekelőtt maradandó közelséget. Jézus jelenléte most már olyan jelenlét, amelyből mindenki részesülhet, mert most már »nem a világ egy meghatározott pontján található, mint a „mennybemenetel” előtt; az ő minden térbeliséget meghaladó hatalmának köszönhetően most már mindenki mellett jelen van, és mindenki segítségül hívhatja – a történelem folyamán bárhol és bármikor« (XVI. Benedek).

Jézus visszatérése Isten mélységeibe tanítványai életére is konkrét hatást gyakorol. Amíg Jézus befejezte útját és Isten jobbján foglal helyet, tanítványai megkezdik útjukat, és elindulnak a világ négy sarka felé. Jézus már felment a mennybe, az ő útja most tanítványai útjában folytatódik. Az ő mennybemenetele ad számukra küldetést az egész világba.

Az utolsó szavak, amelyeket az Úr mond, és amelyekkel Márk evangéliuma zárul, a tanítványok missziós parancsáról szólnak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot”.

Jézusnak ezek a szavai – amelyek végrendeletként hangzanak el – lehetővé teszik számunkra, hogy bepillantsunk Jézus szívébe, és megragadjuk legnagyobb szenvedélyét, az evangélium, a „jó hír” hirdetését minden embernek az egész világon.

Megdöbbentő, hogy Jézus nem arra kéri apostolait, hogy Jeruzsálemben kezdjék el és szervezzék meg a missziót, hanem előre tekint és minden irányba. „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. Arra buzdít tehát, hogy az evangéliumot állítsák a középpontba, vagyis amit Jézus mondott és tett. Ez az a „jó hír”, amelyben benne van életünk, földi vándorlásunk igazi és mély értelme, várva, hogy elérjük a végső célt a mennyben, Istenben.

Az is meglepő számunkra, hogy Jézus a szeretet tervének megvalósítását a tanítványaira bízta. Tökéletlen emberekre, akik gyengének és törékeny hitűnek mutatkoztak azzal, hogy Jézust éppen abban a pillanatban hagyták magára, amikor a legnagyobb próbatétel előtt állt. Jézus hároméves nyilvános működése, szabadsága és konfliktusai úgy tűnt, hogy kudarccal végződnek: tizenegy rettegő férfi zárkózott be az emeleti terembe a zsidóktól való félelmük miatt!

Éppen ezek azok a tanítványok, akik iránt Jézus megújítja a bizalmát, arra kérve őket, ne hagyják, hogy eluralkodjon rajtuk a félelem és a magukba fordulás kísértése, hanem győzzék le minden ellenállásukat, hogy bátor és örömteli hirdetői és tanúságtevői legyenek az életet teremtő és megváltó evangéliumnak.

Ugyanezzel a bizalommal van az Úr irántunk, mai tanítványai felé. Arra buzdít bennünket, hogy legyőzzünk minden önző kísértést, és legyünk az ő csodáinak hírnökei és tanúságtevői, szavakkal és mindenekelőtt tettekkel, úgy élve mindennapjainkat, hogy az egyre inkább tükrözze azt a mérhetetlen szeretetet, amellyel Isten az embereket és az egész világegyetemet átöleli.

Nem vagyunk egyedül abban a küldetésünkben, hogy hirdessük az Evangéliumot a világban és abban a környezetben, ahol élünk. Nagyon vigasztalók azok a szavak, amelyekkel Márk evangélista az apostolok küldetését illeti: „az Úr együtt munkálkodott velük”. A Márk által használt görög igét (szünergeó) szó szerint így kellene fordítani: „Az Úr szinergiában cselekedett velük”, azaz „részese volt energiájuknak”.

Az a keresztény, aki tettekre váltja Jézus evangéliumát és tanúságot tesz róla a világban, tudja, hogy sosem kizárólag a saját erejéből cselekszik. Az ugyanis mindig törékeny, mivel nagyon is emberi. Krisztus ereje, a belőle származó és bennünk ható isteni energia járja át, kíséri és tartja fenn. Minden friss és élő szóban és a jóság minden hiteles gesztusában, amely egy igazságosabb és békésebb együttélés építésére irányul, az Úr cselekszik bennünk és velünk; Ő, aki erőnk ereje és életünk élete.

Márk felsorol néhány jelet, amelyek az apostolok evangelizáló küldetését jellemzik. Ezeknek a mi mai küldetésünket is jellemezniük kellene: „ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.”

Valószínűleg soha nem fogunk ördögöket kiűzni vagy csodákat tenni. Van azonban egy csoda, amit az Úr arra kér, hogy éljünk meg és tegyünk róla tanúságot, ez pedig a hitünk. Ez utóbbit ugyanis olyan mértékben éljük meg hitelesen, amennyiben az élet növekszik bennünk és körülöttünk. Ha hagyjuk, hogy a belé vetett hit támogasson és vezessen bennünket, Isten képessé tesz bennünket arra, hogy szembenézzünk a rossz minden formájával, és gyógyítókká tesz bennünket, valahányszor kezünk a szegények és rászorulók iránti szeretet eszközeivé válik; amikor az erőszak és az elnyomás elősegítése helyett az igazságosság és a béke érdekében munkálkodunk. Ahogy arra Ferenc pápa emlékeztette két napja a Rómában fogadott magyar zarándokokat: ez az a béke, amikor „a lakásom ajtaja előtt, amikor még mielőtt kilépnék, eldöntöm, hogy a napomat a béke embereként szeretném megélni, azaz békében kívánok élni másokkal”.

A másik jel, az új nyelveken szólás, úgy is felfogható, mint az a képesség, amelyet az Úr ad nekünk, hogy megnyíljunk mások meghallgatására, és hogy elsajátítsuk a szív intelligenciáját. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy mindenkivel a tisztelet, a gyengédség, a törődés, egyszóval a szeretet egyetemes nyelvén kommunikáljunk. Amikor képesek vagyunk egy kicsit is időt szánni másokra, bizalmat és reményt ébreszteni azok szívében, akik csalódottak vagy a szorongás és a kétségbeesés szorításában vannak, új nyelveket beszélünk. Amikor képesek vagyunk újra mosolyt csalni azok arcára, akik fájdalmat, elnyomást, igazságtalanságot élnek meg, új nyelveket beszélünk. Amikor szavaink simogatásként hatnak a rászorulókra, és ők megtapasztalják a Jézus követéséből fakadó közelséget, szolidaritást és osztozást, akkor új nyelveket beszélünk!

Vagyis azok a keresztény jellegzetességek, amelyekről az evangélium beszél nekünk – ahogy arra megintcsak Ferenc pápa emlékeztet bennünket – »Isten „stílusát” tükrözik, amely a gyengédségből, a közelségből és az együttérzésből áll«.

Egy híres imádság úgy fogalmaz, hogy: „Krisztusnak nincs más keze, csak a mi kezünk”. Mi azonban megfordíthatnánk ezt az imát, és azt mondhatnánk: Nekünk nincsenek kezeink, hacsak nem Krisztus kezei cselekszenek velünk; nekünk nincs hangunk, nekünk nincsenek igaz szavaink, vágyaink vagy jeleink, hacsak nem azok, amik Jézus evangéliumából származnak; bennünk nincs szeretet, hacsak nem az Úr szeretetével szinergiában, (vagyis vele együtt munkálkodva)! Így legyen. Ámen.

A szentmise után nyílt meg a Bazilika800 emlékévre rendezett Uros apát és műve kiállítás.