Hol voltál? – Halottak napi megemlékezés

Közösen emlékeztünk iskolánk öregdiákjaival, munkatársainkkal, a tágabb bencés családdal rendi halottainkra és minden elhunytra. November 2-án, Halottak napján értük imádkoztunk a Nagyboldogasszony-kápolnában. A konventmise szónoka, Imre atya szavai reményt közvetítettek minden jelenlévőnek. Mint mondta, bár a halállal szembesülve olykor feltesszük a kérdést – amit Lázár halálakor többször is Jézusnak szegeztek – „hol voltál”, életünk végén nem leszünk egyedül, mert Jézus kísér majd minket.

„Vannak az életünkben olyan események, amikre évtizedekkel később is egészen élénken emlékezünk” – kezdte homíliáját Imre atya. Majd megrendítő őszinteséggel vallott egyik kisgyermekkori emlékéről. Még három éves sem volt, amikor öccsét – akit nem is láthatott, mert mindössze 7 napot élt – eltemették. Bár akkor még nem értette, mi történik körülötte, de a gyász, ami körülvette, beleivódott emlékezetébe.

„Amikor életünk folyamán felnőtt fejjel kell elbúcsúznunk egy számunkra pótolhatatlan személytől, megint kizökken az idő. Egyetlen végtelen pillanatban élünk, olyan intenzitással, hogy a haldoklás napjai és az utolsó találkozás képei sosem törlődnek ki többé az emlékezetünkből. Szeretnénk segíteni, osztozni abban, amit a haldokló átél. Szeretnénk mellette maradni, próbálunk reménykedni és erőt sugározni, miközben alig tudjuk visszatartani a könnyeinket” – mondta. Bűntudatunk van, amiért nem voltunk ott, hogy megakadályozzuk mindezt, vagy épp azért mert úgy érezzük, nem szántunk egymásra elég időt. „Mivel nincs visszaút, szeretnénk ott lenni a haldokló utolsó leheleténél – talán attól félve, hogy ha ezt nem tesszük meg, egy életen át mardos majd a bűntudattal teli mondat: »Hol voltál?«” – idézte az evangéliumi történetben is elhangzó kérdést, amikor Lázár halálakor Jézust háromszor vonják felelősségre.

Ugyanezt a kérdést tesszük fel akkor is, amikor szembesülünk a halál visszavonhatatlanságával. Hol volt Isten, miért nem akadályozta meg? „Isten nem veszi el tőlünk a halál megkerülhetetlenségét. Többet kínál. Jézus is megkönnyezi Lázárt. Velünk együtt gyászol. Ő maga is elszenvedi a magányt, a kiszolgáltatottságot. Velünk együtt haldoklik, és oda is el tudja kísérni szeretteinket, majd életünk végén bennünket is, ahová mindannyian egyedül, eszköztelenül, feltétlen ráhagyatkozással kell elindulnunk. Hiszen Jézus már meghalt. Harmadnapra pedig feltámadt” – zárta szavait Imre atya. Majd a szentmisét követően a jelenlévők a Nagyboldogasszony-kápolna kriptájában közösen imádkoztak rendi halottainkért és minden elhunytért.

Halottak napját először a 10. század végén a clunyi bencés apátságban tartottak. A november 1-én ünnepelt Mindenszentek után ugyanis szerettek volna saját halottaikról is megemlékezni. A szokás végül az egész egyházban elterjedt, így lett november 2-a Halottak napja, amikor minden elhunyt szerettünkről megemlékezünk.