Cirill főapát az apátkongresszusról

Ismerik-e Pannonhalmát Kínában? Hová tevődik át a bencés rend súlypontja? Jönnek-e afrikai bencések Európába? Mi a rend válasza az elöregedésre és paphiányra? Hortobágyi T. Cirill főapáttal a szeptemberi, római bencés apátkongresszus tapasztalatairól beszélgetett Kormos Gyula.

Főapát úr, nemrégen tértél haza a szokásos, négyévente megrendezett bencés apátkongresszusról, ahol a szervezőkkel együtt körülbelül 250 fő vett részt. Mielőtt rátérnénk a komoly dolgokra, megosztanád-e velünk, hogy milyen emlékezetes találkozásokban volt részed, mi az, amin magad is meglepődtél apát-társaid között?

Az egyik igazi meglepetés az volt számomra, hogy Pannonhalmát milyen sokan ismerik szerte a világon. Rengeteg ember szólított meg és ez nagyon jó érzés volt. Odajött például egy kínai perjel hozzám, aki közölte, hogy ő járt nálunk Pannonhalmán és milyen szép élménye volt. Találkoztam olyanokkal, akik San Anselmo-ban, a római bencés egyetemünkön tanultak és sorolták a magyar ismerőseiket, barátaikat: Jákó, Izsák, Imre, Fülöp. László atyát, aki ott professzor sok tanítványa emlegette. Az idősebbek Ádám atyára emlékeztek. Jó pár bencés azzal lépett oda hozzám, hogy az elmúlt években nyáron pannonhalmi diák dolgozott náluk és nyelvet tanult, jó benyomást tett rá.

Ha csak a számokat, adatokat tekintjük, akkor milyen állapotban van a bencés rend a világban?

Ha egyházjogilag teljesen pontosak akarunk lenni, akkor mi nem rend vagyunk, hanem monasztikus konföderáció, amely kongregációk laza szövetsége. A bencés konföderáció 19 kongregációból áll. Ezek egy része nemzeti kongregáció, mint például az osztrák és a bajor, amelyeket csak osztrák, illetve német monostorok alkotnak. De van olyan kongregáció, mint például a Subiaco-Cassinese-i, amelynek 66 monostora van 26 országban. A Magyar Bencés Kongregáció is nemzetközi, hiszen Sao Paulo Szent Gellért Apátsága hozzánk tartozik.

Ha csak a számokat nézzük, akkor jó állapotban vannak a közösségek, de jelentős változások zajlanak. Összesen 400 önálló és függő monostor alkotja a szövetségünket, 6 233 fő szerzetessel. Még mindig Európa és Észak-Amerika bencései vannak túlsúlyban, e két kontinens adja a szerzetesek bő kétharmadát. Érdekesség, hogy 1880-ban összegezték először azokat az adatsorokat, amelyek révén ötévente frissítve tudjuk nyomon követni rendünk statisztikai adatait szerte a világon. Ebből a bencés katalógusból az látszik, hogy 1955 és 1975 között voltunk a legtöbben, akkor bőven tízezer feletti taggal, ami azóta 6 ezer környékére csökkent. Érdekes tendencia viszont, hogy a szerzetesek számának zsugorodása ellenére a monostorok száma dinamikusan növekszik. Mit mutat ez? Azt, hogy mára lejárt a nagylétszámú, óriásközösségek ideje, amikor előfordult, hogy 150-200 szerzetes is élt egy-egy monostorban. Pannonhalmán is volt ilyen időszak, amikor az 1950-es feloszlatás után 90 körüli bencés élt Pannonhalmán, itt most harmincan vagyunk. Világszerte csökken az egy közösségben élők száma, az intenzívebb közösségi élet miatt. Így talán kevésbé oszlik meg az egymás iránti figyelem. A fiatalabb szerzeteseknek is az az igénye, hogy mélyebben szeretnék megélni a közösséghez tartozást.

Akkor Afrikában, Ázsiában ezért van egyre több új alapítású monostor?

Igen, bizonyára ez az oka. Afrika egyébként is nagyon fontos, mert látszik, hogy gyorsan el fog tolódni a hangsúly a feltörekvő országok irányába. Ha megnézzük, hány novícius jut száz szerzetesre, akkor szembesülhetünk a kijózanító valósággal. Európában a hármat sem éri el ez a szám, Afrikában majdnem 15, Dél-Amerikában 10 fő. És ahogy kiöregszik az európai, amerikai szerzetesség, úgy fog feljönni a harmadik világ. Jól látszik ez San Anselmo-ban is, a római bencés egyetemen, ahol ma már tíz diákból csak négy érkezik a fejlett nyugatról, a többi hat afrikai, ázsiai, dél-amerikai szerzetesnövendék. És az arány még ennél is eltérőbb, hiszen Afrikából a növendékeknek csak mintegy egynegyedét küldik felsőfokú tanulmányokra, Ázsiában egyötödüket, míg Európában több mint egyharmadukat.

Egyik oldalon fogyás és szűkülés, a másik oldalon növekedés és bővülés. Rányomta ez a kettősség a bélyegét az apátkongresszus hangulatára?

Egyáltalán nem, hiszen az alaphangulatot az optimizmus, a derű, és a jövő tervezése határozta meg. Nincs világvége hangulat, hogy most aztán elfogyunk, hanem a küldetésünkre fókuszáltunk. Mindegyik kongregáció prézes apátja tartott egy beszámolót, köztük én is.
Amikor az egyik európai prézes apát arról számolt be, hogy a csökkenő létszám és az elöregedés miatt számítani kell egy-egy monostor bezárására és a kapcsolódó társadalmi szolgálatok megszűnésére is, az egyik afrikai apát hozzászólásában felvetette, hogy náluk rengeteg a fiatal, hát miért nem akarnak kérni tőlünk. Az afrikai misszió eleve úgy kezdődött, hogy európai bencések mentek oda, most miért ne lehetne ezt megfordítani, hogy afrikai bencések jönnének ide! Ennek nyomán elindult egy beszélgetés ennek realitásáról. Afrikából ugyanis korábban mindenkit Európába küldtek tanulni, még alapteológiai képzésre is. De a kulturális különbségek, a kultúrsokk is jelentkezett és nem tett jót mindenkinek. Mára megteremtették az ottani alapképzést és már csak doktorálni, vagy egyetemi képzésre küldik a fiataljaik kisebb részét a fekete kontinensről. Sokan mélyebben elgondolkodtak a kérdésfelvetés jogosságáról és a kulturális különbségek áthidalásáról. Ha csak a hazai lazarista, verbita, vagy szalézi szerzetesekre gondolunk, azt látjuk, hogy sokan vannak közöttük Fülöp-szigetekiek, afrikaiak, dél-ázsiaiak itt Magyarországon és működik a dolog. Még magyarul is megtanulnak.

Nyilván régiótól és kontinenstől is függ, hogy egy-egy monostor, közösség éppen milyen lelkiállapotban van. Az apátkongresszus üzenete is kitér erre. Te személyesen mit tapasztaltál?

A legfontosabb tapasztalat a stabilitás, a „küldetésünk van” tudata bennünk. Éljük az életünket, tudjuk, hogy fontosak vagyunk Istennek, az egyháznak és a társadalomnak is. Vannak szolgálataink, küldetésünk, szükség van ránk. Ennek tudata békességgel tölt el, látjuk szerepünket az egyházban. Nem a válság útkeresése jellemző ránk – miközben vannak ilyen közösségek is – hanem egy öntudatos küldetés jellemez minket. Ez nem gőg, hanem annak tudatosítása és megélése, hogy tudjuk és megbecsüljük a helyünket.

Idézek az apátkongresszus üzenetéből: „Szent Benedek azt írja, hogy tanítványai „keressék a békét és járjanak utána”. Ez bátorítás arra, hogy „hagyjuk el saját komfortzónánkat”. Amikor kihívásokkal nézünk szembe, vagy új projekteket vállalunk, az átalakulás útjára indulunk, amely a lelki megújuláshoz vezethet minket.” Mire utalnak, mire hívnak ezek a mondatok?

Arra, hogy figyeljük az idők jeleit, ne lankadjunk el és ne feledkezzünk meg a küldetésünkről. Természetesen ez régiónként, országonként más és más feladatokat jelent. Mondok egy példát. Európában a paphiány és az elöregedés általános probléma és erre a kihívásra a monostoroknak is készen kell állniuk válasszal. Vállalnak-e aktívabb szerepet a pasztorációban, az egyházközségek szolgálatában? Vagy a monostor falain belüli liturgikus kínálatukat bővítik és arra hívják meg a környéken élőket, további lelkigyakorlatokat, közösségi alkalmakat szervezve? És a válaszok már a helyi adottságoktól függenek. A harmadik világban sokkal aktívabbak a monostorok a közoktatásban, egészségügyi-szociális ellátásban. Kínában például csak úgy jelenhetett meg a bencés rend, hogy először egy kórházat alapított a St. Ottilien-i Kongregáció és annak az ellátására érkeztek meg a szerzetesek.

Társadalmi feladatvállalása Európában is van a rendnek. Pannonhalma is tart fenn közoktatási intézményeket, szociális otthonokat…

A társadalmi felelősségvállalás konkrét formái szinte országonként változnak. A franciák például nem működtetnek iskolákat, plébániákat, ott visszavonultabb életet élnek a bencések. Ausztriában viszont a 14 önálló apátság jelentős plébániai szolgálatokat lát el. Kongregációnként kell megtalálni az ora et labora! egyensúlyát.

Ha a magyarországi bencésekre tekintünk, akkor nehezen lehetne azt állítani, hogy szűkében lennétek a szolgálatoknak, vállalásoknak: iskolák, szociális otthonok, vállalkozások, spirituális, turisztikai, kulturális programok, plébániák. És mindezekre vagytok 82-en…mennyire vagytok túlterhelve? Milyen tapasztalatokat hoztál haza?

Az egyik műhelybeszélgetés címe éppen így hangzott: „a törékeny közösségek”. Az egyik belső megosztásnak is ez volt a témája, hogy túl sok teher nyugszik az egyre kevesebb vállon. A csökkenő létszámú közösség szeretné megtartani, fenntartani a szolgálatait, ami feszültségekhez vezet. A helyi adottságokat különösen figyelembe kell venni és szükség van egy folyamatos reflexióra. Gondoljunk bele annak a németországi monostornak a helyzetébe, ahol a történelmi épület kétszáz szerzetes befogadására alkalmas és most hetvenen vannak. Az utolsó, még a múlt század elején alapított műhelyeiket (pl. cipész és autószerelő) az utolsó szakember testvér halálával be is zárták. De azt kiszámolták, hogy a hentes- és péküzemet például érdemes fenntartani civil munkatársakkal is, mert sokan vásárolnak a környékről náluk.

Ugyanakkor a rendezvények, lelkigyakorlatok szervezése, ami régen kevésbé volt központi kérdés, most sokkal jelentősebb. Megoldandó kérdés, hogy egyre élesebben jelentkeznek a generációs különbségek is. A fiatalabbak számára már talán kevésbé fontos a teljesítmény, sokkal fontosabb a szerzetesi élet jó arányainak megélése. Folyamatosan mérlegelni kell és megtalálni azokat a szolgálatokat, amelyekben a legjobbat tudjuk nyújtani a társadalomnak és amiben mi magunk sem égünk el.

Válaszút előtt áll akkor a Magyar Bencés Kongregáció? A Pannonhalmi Főapátságnak is át kell gondolni a szolgálatait?

Azt hiszem, mi már 1990 óta válaszúton járunk, és fejlődtünk: évek óta egyre több civil munkatárs segít minket. A szerzetesközösségnek a munka, a belső élet, illetve közösségi élet arányát kell a különböző igényekre figyelve jól kialakítania. Ez nem feltétlenül bezárást vagy leadást jelent, hanem inkább átadást, átszervezést. Meg kell fontolnunk, melyek azok a területek, amelyeket jobban átengedünk munkatársainknak működtetésre.

Mi a rend azon európai vonulatához tartozunk, ahol erős az aktivitás, a társadalmi szolgálat. Az évezredes jelenlétünk okán értelemszerű a turizmusban, vendéglátásban, gazdaságban vállalt szerepünk, de ugyanilyen jelentős az oktatás is. Elengedhetetlen az egyház egységtörekvésén dolgozni. Így fontos az ökumenikus, kulturális és közösségépítő jelenlétünk, amely a Bencés Kiadó, a Szent Három Nap, az Arcus Temporum, a lelkigyakorlatok és sorolhatnám hosszasan, hány és hány területen jelenik meg. Ez egy olyan gazdagság, amelynek mind a tárgyi, mind a személyi feltételei adottak nálunk.

Az Apátkongresszus üzenete