„Adjunk hálát örömmel az Atyának!” Ez nem csak a mottója, hanem az egyik fő megélése is volt a nagyböjti lelkigyakorlatnak, amelyet a Pannonhalmi Főapátság szerzetesei tartottak. A testvérek – Szilveszter és Dávid atya, valamint Lőrinc és Fülöp testvér – a Szent Negyven Napban elcsendesedésre és arra hívták a résztvevőket, hogy közösségben, a közösséggel együtt megtapasztalják, mennyi mindenért lehetünk hálásak, még akkor is, ha a külső körülmények látszólag nem adnak rá semmi okot.

Előbb a koronavírus-járvány, majd az Ukrajnában dúló háború miatt éreztek és éreznek jelenleg is sokan bizonytalanságot, félelmet és szorongást. Úgy tűnik, mintha az ezekkel kapcsolatos információk tömkelege szakadatlanul zúdulna ránk a televízióból, az újságokból, az internetes felületekről, vagy csak a hétközponti beszélgetésekből. Ugyanakkor sokszor mi magunk sem tudunk szabadulni a már-már kényszeres hírvadászattól – fejti ki Lőrinc testvér. Közben elismeri, alkalmanként saját magát is azon kapja, hogy a kelleténél többet böngészi a híroldalakat. „A körülöttünk zajló események miatt bizony úgy tűnhet, mintha nem lenne miért hálásnak lennünk. A nagyböjti készületen azonban pont arra hívtuk a lelkigyakorlatozókat, hogy ebben a zaklatott időszakban is fedezzék fel a hálaadás örömét, és az elcsendesedés békéjét” – mondja.

„Ha az Istennek való hálaadás nem válik belső attitűddé, akkor nem csak valami alapvető fog hiányozni az életünkből, de a nehézségeket sem tudjuk majd olyan erővel hordozni” – teszi hozzá Fülöp testvér. Mint mondja, ha már csak teszünk egy sétát a közelben lévő parkban, erdőben és ott rácsodálkozunk a teremtett világra, az egy olyan impulzust nyújthat, ami feléleszti a hálát a szívünkben. Erre egy örömsétával igyekeztek rámutatni a lelkigyakorlaton, amelyen egyebek mellett az imaműhelyeken azt is megtapasztalhatták a résztvevők, hogy az imádságnak mennyi formája létezik a festészettől kezdve, a szemlélődő meditáción keresztül a „levelezésig” egy szentírási szereplővel.

Ahogy Lőrinc és Fülöp testvér mondja a lelkigyakorlaton nem csak a résztvevők, de ők, kísérők is gazdagodtak. Például a közösség élményével. Mindketten nagyra becsülik ugyanis azokat az alkalmakat, amikor a többi testvérrel együtt szolgálhatnak, és ilyen volt a mostani nagyböjti készület.  Azt is megtapasztalhatták, ahogy az addig egymás számára idegen – nemben, korban, családi állapotban, társadalmi státuszban – teljesen különböző emberek között közösség alakult ki.

Szent Benedek a Regulában meghagyja a szerzeteseknek, hogy „minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust”. Ennek a szellemében pedig az ilyen alkalmakon nem csak a lelkigyakorlatot tartó testvérek, hanem valamiképp az egész szerzetesközösség befogadja a résztvevőket. Közösen vesznek részt az imaórákon, az arra felkért atyák gyóntatnak és a lelkigyakorlatosok bekapcsolódnak a monostor ma is élő, ezeréves hagyományaiba. Mint mondják értékes tapasztalata lehetett a jelenlévőknek, a közös asztal – az imádság és a valós asztal, azaz az étkezések – megosztásán keresztül megélhető közösség és testvériség.

lelkigyakorlatnagyböjtszerzetes