A Pannonhalmi Főapátság 2021. november 12-én tartotta Szent Márton-napi ünnepségét. Az eseményen adtuk át a Herendi Porcelánmanufaktúrával és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtokkal közösen alapított Szent Márton-díjat Michael August Blume-nak, Magyarország apostoli nunciusának. Az ünnepségen  Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke Szent Márton örökségéről, a mai megélés lehetőségéről osztotta meg ünnepi gondolatait. A teljes beszédet alább olvashatják.

Szent Márton szerzetes-püspök szolgálatának három impulzusa

Fekete Károly 2021. november 12-én, Pannonhalmán elhangzott beszéde

Excellenciás Nuncius Úr! Excellenciás Főapát és Püspök Urak!
Kedves Bencés Testvérek! Tisztelt Meghívottak! Hölgyeim és Uraim!

Pannóniai Szent Márton püspök ünnepén azzal a hittel szólok református püspökként Ünneplő Testvéreimhez, amire a II. Helvét Hitvallás szavai bátorítanak: „nem vetjük meg a szenteket, és nem vélekedünk róluk közönségesen. Elismerjük ugyanis, hogy ők Krisztus élő tagjai, Isten barátai, akik a testet és a világot diadalmasan legyőzték. Szeretjük tehát őket mint testvéreinket, és tiszteljük is őket, de nem kultikus imádattal, hanem nagyrabecsülő tisztelettel és érdemük szerinti dicsérettel. Nemkülönben utánozzuk is őket. Mert mint hitük és erényeik utánzói, és mint részestársaik az örök üdvösségben, forró vágyakozással és óhajtással kívánunk örökre együtt lakni velük Istennél, és velük együtt örvendezni Krisztusban.” (II. Helvét Hitvallás 5. fejezet)

Vagyis, az imitatio Sancti Martini minden olyan ponton követendő, amelyekben Márton püspök (316-397) hűségesen gyakorolta az imitatio Christit.

Jóllehet, a mai este egésze sem lenne elegendő arra, hogy a császár katonájából Krisztus jó vitézévé lett Márton testvérünk Krisztus-követésének teljes palettáját számba vegyük, azért ez nem ment fel bennünket az utánzás, az imitatio kötelezettsége alól. Biztos vagyok abban, hogy nem siklik félre utánzásunk, ha Szent Márton szolgálatának három impulzusát szem előtt tartjuk.
Utánozzuk bátran szentéletűségét, átható erejű igehirdetését és irgalmas szeretetét, amelyekkel „a testet és a világot diadalmasan legyőzte”.

1. Utánzásra hív bennünket Márton püspök szentéletűsége, aki komolyan vette Péter apostol intését: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!” (1Pt 1,16)

Egy sok szempontból szentségtelen világban élünk, amely vonzóbbnál-vonzóbb formában akarja minél többekkel elhitetni, hogy a XXI. század embere számára természetes életfelfogás, hogy „semmi sem szent”. Vannak emberek, akiknek a jellemzésére csak azt tudjuk mondani, hogy „számukra semmi sem szent”. Azok, akiknek semmi sem szent, nem ismernek semmilyen határt. Nem rettennek semmitől sem vissza. Nem válogatnak az eszközökben, a módszerekben. Életük a két lábon járó szentségtelenség. Nem szent a becsület, a tisztesség, a szavahihetőség. Nem szent a hír, az információ, az adat. Nem szent a házasság, a tulajdon, a haza. Nem szent az élet, a lélek és a meggyőződés sem.

Ez a folyamat törékeny állapotot eredményez, igazi válsághelyzetet, mert a mértékvesztés életveszélyes.

A Szent Isten szándéka homlokegyenest más, mint a két lábon járó szentségteleneké. Isten azért közeledik a szentségtelen életű gyarló emberhez, hogy az Ő megszentelő erőterében minél többünk élete megváltozzon. A Szent Isten azzal lett páratlanul nevezetes, hogy úgy mutatkozott be, mint aki maga lett ebben a világban a két lábon járó életszentség Jézus Krisztusban, és úgy jött hozzánk, mint aki maga lett a bennünk hatni akaró Szentséges a Lélek által. Mindezt azért tette, hogy megszentelődésünk mindennapos feladatát előkészítse és lehetővé tegye.

Márton püspök életének egyik elengedhetetlen jellemvonása volt a tentatio: ellenállni a diabolosz széthajigáló, összezavaró törekvéseinek, életszentséget aláásó igyekezetének. Feladatunk, hogy szabad lelkiismerettel harcoljunk a gonoszság ellen és győzzünk fölötte. Ezt akkor teljesítjük, ha vállaljuk az emberellenes, gonosz struktúrák megszüntetését; ha fáradozunk az otthonteremtésben, a közösség-hiány pótlásában; ha megőrizzük és megadjuk az emberi méltóságot és tisztességet; ha tápláljuk a szabadságszeretetet és jó sáfárokként őrizzük a teremtett világot.

A kísértések pergőtüzében való helytállással és a gonosz praktikáinak legyőzésével érhetjük el a keresztyén erkölcsiséget, fegyelmezettséget és mértékletességet. Az ige erkölcsi következményekkel járó hatásának hiánya megkérdőjelezi a megtérés mindent átható voltát, a cselekedeteket befolyásoló hit erőteljes jelenlétét. A belülről, hitbeli meggyőződésből fakadó irányítottság minden téren kötelez: munkában, családban, társadalomban. A bibliai értékszempontok bátor képviselete és példaadó megélése szükséges a saját köreinkben. Komolyan venni: ne igazodjatok e világhoz! A puritán életszemlélet széleskörű újra vállalása prédikációval felérő dolog lenne: tisztes szegénység, nem haszon érdekeltségű feladatvállalás, lemondás, adósság elengedés, megbékélés, önkorlátozás, mértékletesség, megelégedettség. Ilyen életszentség születik a megszentelő Lélek erőterében!

Ebben volt a szentéletű Márton püspök hűséges tanítványa Jézus Krisztusnak, akit utánozhatunk a megszentelődésben. „Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!”

2. Utánzásra hív bennünket Márton püspök a hit példaképe, aki ragaszkodott Isten igéjéhez, és átható erejű igehirdető volt.

A Márton életművét megörökítő Sulpicius Severus azt írja: „Legtöbbször annyira megnyerte szentbeszédeivel a pogány lelkeket, hogy arra kérték, ne ő rombolja le szentélyüket, hanem a világosság fényét megismerve, ők maguk pusztították el templomaikat.”

Az Istentől küldetést kapott ember és egyház élete, szolgálata felértékelődik a mai, életszentségre legyintő világban, hiszen ma még inkább azt kell hirdetnünk, hogy uralkodik az Úr, a helyén van a Szentháromság Egy Igaz Isten, Ő ma is rendezi a sorokat és az erőviszonyokat.

A szentséges Úrtól átvett, hitelesen hirdetett, életváltoztató szóra várnak sokan. De ehhez a hiteles szóhoz le kell számolni gyönge keresztyénségünkkel. Gyönge a keresztyénségünk azért, mert sokféle álszentséggel terhelt. Azaz nem teljes és nem maradandó bennünk az evangéliumi tisztaság utáni vágy és a tisztaságot megtartani akaró akarat. (Ez a keresztyén álszentség még ösztönzi, és tüzeli is a szentségtelenek táborát…) Csak akkor válhat a mi keresztyénségünk erőssé, ha Jézus Krisztus tisztító jelenlétében lefoszlik rólunk minden álszentség, és az életünk válik átható erejű igehirdetéssé. Nem történik másként változás, fordulat, csak így.

A Krisztustól kapott kegyelem élménye csodát művel. A kegyelem lekötelezettjei a kegyelem Urának erejével legyőzik a betegséget, a hatalmi erőket, az érdekeket, a körülményeket, mert nagyszerű életerőket tud mozgósítani, küzdeni segít, és ez a megmentő erő át tud formálni. Tanúságtévővé tud alakítani.

A belső meggyőződés felvállalni tudása érdekében Jézus Krisztus nekünk is ad olyan személyes látás- és hallás-élményeket, amelyek védekező reakciót indítanak el, tisztánlátást adnak, bátorságot, szókimondást, hitvallást és helytállást.

Mindenkinél másképpen teszi ezt Isten Pártfogó Szentlelke, – de teszi. Bennünket is akkor tett tanúságtévőjévé, amikor már mindent eljátszottunk, amikor a legjobban fenekedtünk ellene, amikor a legnagyobb kudarc közepén tehetetlenkedtünk, és akkor jött Ő, aki kiemelt a mélységből, továbblendített a holtponton és adott egy újabb esélyt…

Saját életünk Isten-áldotta-pillanatai azok, amik miatt már nem tehetek meg bármit, és nem mondhatok meg akármit, akárhogyan. Nem élhetek ugyanúgy, mint korábban. Ezek miatt a pillanatok miatt lehetünk mi is tanúk és kaphatunk idézést a Krisztus ügyében történő megszólalásra.

A Krisztus ügyében méltóság megidézhető tanúnak lenni, amelynek mindenkori előfeltétele, hogy legyen látás- és hallás-élmény! Egy életre felejthetetlen lett Mártonnak a látomása, amikor a megszánt koldus képében Jézus jelent meg előtte álmában.

Aki nem látott meg semmit és nem hallott meg semmit abból, ami körülötte, érte és benne történt a Szentlélek által, az nem tud miről és kiről tanúságot tenni. Az csak mellébeszél és hamis tanúzni fog. A megidézhetőség előfeltétele, hogy belül kell lenni az eseményeken: látó és halló távolságon belül, mert egyébként nincs mit mondanunk.

A keresztyén ember nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Tanúságtételünk tartalma az, hogy az Atyaisten felfoghatatlan szeretetéből kegyelmet kaptunk a Krisztusban, és ezt a kegyelmet a Szentlélek segít elfogadni, és a magunkénak tudni.

A szentéletű Márton püspök hűséges igehirdető tanúja volt Jézus Krisztusnak. „Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!”

3. Utánzásra hív bennünket Márton püspök irgalmas szeretete,

mert szeretnének meghódítani bennünket egészen más indulatú világlátások. Már az apostoli korban is így volt ez, Márton püspök 4. századában is és így van ez ma is.

Voltak és lesznek is törvénycentrikus, merev, csőlátású világképre csábítók, akik irgalmatlanul kemény tilalomfák mögé rejtik életüket.

Voltak és lesznek is bálványcentrikusságra hajlók, hamis isteneknek engedők, manipulációknak behódolók, divatból kegyeskedők, ál-vallásosok, akik csak ritkán, vagy soha nem tudtak az igaz Istenig emelkedni.

Voltak és lesznek is ismeret-központú, mindent tudni vágyó, információmániás emberek, akik a tudás hatalom jelszavával visszaélve, szeretetlenül, kisajátítják maguknak az adatokkal, titkokkal együtt a magasabb rendű pozíciókat is.

Voltak és lesznek is egocentrikus világlátásúak, akik sztárolják magukat, akik könyörtelenül csak saját zsebre dolgoznak, erőszakos könyökléssel, gázoló lábakkal, akik a mondatot mindig „én”-nel kezdik és önmaguknál be is fejezik.

Ezekből a kategóriákból kerülnek ki a nagy túlélők, az életművészek, a magukat mindig átmenteni tudók. Mivel ezekkel a típusokkal számolnunk kell, ezért van olyan makacsul jelen a mi világunkban is a félelem. A törvényeskedőknek is, a hamis isteneknek engedőknek is, az információ-betyároknak is és az önzőségben szenvedőknek is eszközük a megfélemlítés és a félelemkeltés.

Szent Márton püspök életpéldája ezeket az életstílusokat, irányzatokat ismerve üzen nekünk: ezeknek a világképeknek lejárt az idejük, mert volt valaki a világtörténelemben, akiben nemcsak egy új alternatívát vagy vetélytársat kaptak az emberi elképzeléseken alapuló világképek, hanem amely felválthatja, felülírhatja azokat.

Megjelent ebben a világban a szeretetközpontú világkép: „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Az Isten Fia legyőzte a félelemre okot adó erőket: a halált, a törvényeskedést, a hamis isteneket és hamis krisztusokat, a racionalizmust és az önzést is. Nincs többé korlát, hogy az ember ne lásson tovább önmagán, mert Jézusban maga az Atya állt az ember elé, és ez az Isten szeretet-köntösben jött, örömhírrel, szabadítással, végtelen bocsánattal, mélységes bizalommal. Integratív és nem szeparatív, magához ölelő és nem eltaszító.

Utánzásra hív bennünket Márton püspök irgalmas szeretete, akiben életre kelt az irgalmas samaritánus lelkülete és Krisztus beszéde átformálta őt egy irgalmas szeretetű pannóniai keresztyénné, akinek a köntöst megfelező mozdulata kiütötte a gonosz kezéből a fegyvert.

A néhány éve meghalt német teológusnő, Dorothea Sölle írta az irgalmassággal kapcsolatban, hogy „társadalmunk a rablók és a járókelők társadalma, amelyben egyre több ember válik nézővé. Nézői ők saját életüknek és nézői a másikénak. Mindenben résztvesznek, de csak, mint nézők – a sportban, a játékban, a másik ember szenvedésében. A rablóknak jobb szolgálatot nem is tehetnének.” Jézus éppen ezért egészen határozottan a nézőszám csökkentéséért mondta el az irgalmas samaritánus történetét, hogy növekedjen azoknak a száma, akik elkezdenek cselekvőkké válni. A cselekvő irgalmasság ugyanis rányitja az ember szemét a kifosztottság, a sebezhetőség, a cserbenhagyottság és elkerültség állapotára. Hol hallunk róla, hol meg velünk történik.

Csakhogy a kifosztó nem mindig egy rabló. Elég egy hirtelen jött betegség, az testi-lelki épség elvesztése, elég egy váratlan gyászhír, egy nem várt csalódás és már ránk is tör a kifosztottság. A lelkünkbe tipor egy-egy kiüresítő hazugság, megalázás, mocskolódás és az ember egyik pillanatról a másikra sebzetté válunk. Elvett álmok, meghiúsított lehetőségek, bevádolt becsület, kiüresedett házasság, megszűnt munkalehetőség, blokkoló közöny…

Az elkerültséghez ma sem kell vérbefagyottként feküdni az út szélén. Elég, ha helyben hagy bennünket a megélhetésért folytatott küzdelem, a feladatunk súlya; elég, ha magadra maradsz a kétségeiddel és a félelmeiddel. – Elég, ha gondterhelt, kétségbeesett vagy ideges és mérges vagy; elég, ha szerencsétlen, alulöltözött és rosszarcú vagy, és már egészen másként mérnek meg a pillantásukkal az emberek és elkerülnek nagy ívben. – Elég, ha nem kifizetődő, időt rabló és veszteséges a megállás melletted, vagy ha kockázatos és veszélyes az érintkezés veled.
Ha igaz az, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, akkor kétszeresen igaz, hogy nem jó a bajban lévő embernek egyedül lenni.

Az irgalmas szeretet gyógyított a történetben, gyógyított Márton püspök idejében és gyógyít a jelenben is.

Jézus nem az ugyanúgy cselekvésre, hanem a hasonlóképpen cselekvésre hív.

Márton püspök példája is a lelkület utánzására indít. Az életben nincs két teljesen egyforma eset és azonos helyzet, de ehhez hasonló sok, és nekünk ezt kell felismerni és hasonló módon cselekedni.

Nem a kifinomult elkerülő-taktikák, védekezések, kifogáslisták mentén kell haladni, hanem meglátni, megszánni, odamenni, bekötni, feltenni, elvinni, ápolni és költeni rá. Szem és szív, láb és kéz, száj és együttérzés, zseb és pénztárca nyílik meg, azaz a teljes ember és az őszinte emberség lép működésbe.

Ha az egyház az imitatio Christi helye, akkor irgalmasságra indító hellyé válik, ahol együtt van a beszéd és a tett, az Ige és az irgalom. „Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!”

Utánozzuk hát bátran Szent Márton szerzetes-püspök szentéletűségét, átható erejű igehirdetését és irgalmas szeretetét, akinek életéért hálát adunk a Szentháromság, egy, igaz, Istennek!

Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás,
a szentek Urának légyen örök magasztalás,
kiben soha nincs megváltozás,
vagy ígérettől elhanyatlás,
Tőle fejünkre, szálljon áldás!