Hogyan is lehet hinni abban, hogy van túlvilág, örök élet és létezik a mennyek országa? Erről szólt Albin atya 2025. november 2-án a Halottak napi szentmisén a Szent Márton-bazilikában. A pannonhalmi bencés szerzetesközösség a hívekkel együtt imádkozott az elhunytakért és adott hálát életükért.

A szentmise elején Márk atya, a Pannonhalmi Főapátság perjele fordult az egybegyűltekhez. Mint mondta Krisztus teljes odaadása, kereszthalála és feltámadása által győzelmet aratott a halálon. „Ez a mi reménységünk, erre a feltámadásra tekintünk mi is akkor, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk és hálát adunk életükért” – fogalmazott a bencés szerzetes.

A liturgián Albin atya hirdetett igét, aki homíliáját egy személyes emlékének felidézésével kezdte. Évekkel ezelőtt az amerikai Saint Meinrad apátság akkori főapátja egy temetésen azt mondta neki, hogy mennyire örül.  Meglepődve kérdezett vissza, hogyan lehet örülni egy temetésen, mire Lambert főapát így felelt: „Mert végre ő meghalt, és ott van, a célban, ahol kell lennie.” Albin atya így folytatta gondolatait: Ott, helyben, és azóta is, visszagondolva egyszerre lehet botránkozni ezen a főapáti örömön és egyszerre elnémító az a hit, amelyre nehéz mit felelni. Lambert főapát, akkor már túl volt egy súlyos betegségen, ő már „megjárta az életet”, másképp látta a halált és az életet.

„Legyünk egy kicsit Lambert főapát urak.” Vagyis próbáljuk meg átélni ezt a „szerfeletti örömöt” azáltal, hogy komolyan vesszük, azaz magától értetődő valóságként kezeljük, hogy van túlvilág, van mennyek országa, van feltámadás. Mi van akkor, ha tényleg nem csak erről a pár évtizedről szól a mi életünk?

Hiszen valójában minden fontos értékünk csak így nyer értelmet. Például az emberi méltóság is csak az örök élet fényében érthető meg igazán. Életünk az isteni valóságból egy csepp. Ha viszont nincs örökkévalóság, akkor semmik vagyunk. Csak por és hamu, ami aztán eltűnik a semmiben.

Ugyanígy van a szeretettel is. Ez az itteni világ ugyanis nem teljesen a szeretetről szól. Elég, hogyha csak egy cikket elolvasunk: mennyi gyűlölet! Féltjük ezt a világot, és ezért elkezdtünk gyűlölködni, pontosan ezzel téve tönkre mindent. Ha azonban komolyan vesszük Lambert főapát szavait, ha van túlvilág, van örök élet, van Isten országa, akkor nem ezen az ezer éven, nem ezen a tizenhaton vagy négyen múlik semmi sem. Akkor sokkal több időnk van. Egy örökkévalóság. A szeretet csak így érthető: ha az örökkévalóság távlatában éljük meg. Máskülönben hamar úgy járunk, hogy csak a gyűlölet és a félelem marad járható útként.

Sőt, a megbocsátást is csak Lambert atya botránkoztató öröme által válik valósággá. Hetvenszer hétszer kell megbocsátanunk, és ehhez nagyon-nagyon hosszú idő kell, néha nem elég az életünk. Megbocsátani annak, aki rászedett minket – főleg, ha Isten az illető – ha Isten szedett rá minket, akkor ahhoz nagyon sok idő kell. Csak ha elhisszük, hogy van örök élet, akkor áll rendelkezésre annyi idő, hogy kijöjjön a 70×7 matematikája.

A keresztény hitünk tanítása néha úgy tűnik, mintha csak egy doktrína lenne – hát azért, mert be vagyunk zárva ebbe a világba. És már nem értjük, mi is a mi méltóságunk, mit jelent a szeretet, és hogy mi a megbocsátás ereje. Marad a szorongás és a félelem. Féltem a családomat, Pannonhalmát, féltem ezeket a falakat. Mi lesz például ennek a monostornak a sorsa? Megélt ezer évet – mi van, ha a mi nemzedékünk alatt történik valami? Ha a jövő végtelen, a jövő az örök, akkor lassan szerte foszlik minden szorongásunk. Egyelőre be vagyunk zárva a saját gondolatunkba, ennek a világi végességébe. De Isten örök.

Éppen most vett részt küldöttségünk a Szent Péter téren, a pápa szentmiséjén, ahol Newman bíborost avatták egyházdoktorrá, és az oktatás jubileumi évét zárták le.  A pápa azt mondta: „Az oktatásnak az a feladata, hogy szentekké neveljünk mindenkit, hogy legyetek szentek.” Mit is jelent ez? A szentek példája néha elérhetetlennek tűnik. Hamar előjön bennünk a kisebbrendűség. Nekem úgysem sikerül. Ott álltam a nagy pápák sírjai mellett, lenyűgözve azon, hogy mennyi mindent tettek, amikor egyszer csak az jutott az eszembe, hogy még nekem is mennyi dolgom van. Nem olyan, mint nekik. Én ilyen vagyok, én ez vagyok, nekem ez az életem… Nekem itt van feladatom, hogy valahogy szentté legyek, és ezt vagy én teszem meg, vagy senki. Egyetlen pápa sem képes helyettem cselekedni.

Az evangéliumban ezt olvassuk: „Aki meghallja az én szavamat, annak örök élete van, és az már átment a halálból az életbe.” A kényelmesebb olvasata ennek a szakasznak az, hogy elhunyt testvéreinkről szól. Holott minekünk, élőknek mondja ezt az Úr. A mindennapi megszokásban, a rutinban úgy tűnik, mintha megfásultan, lélektelenül, mintegy halottként tennénk a dolgunkat. Olyan ez, mintha egy zombifilm szereplői lennénk a lelketlen hétköznapi létmódunkban. János apostol nekünk írta le ezt a Jézusi megelevenítő mondatot: „Aki meghallja az én szavamat, az a halálból az életre támad fel.”

Meghallani a szót – egy másik evangéliumi szakasz jut az eszembe: „Ugye lángolt a szívünk?” Amikor Isten belép az ember szívébe, akkor érezzük ezt. Bezárt világunkba, amikor azt gondoljuk, hogy már semmi sem lephet meg minket, akkor hirtelen megszólít minket Isten. Nem történik látszólag semmi, hanem csak rájövünk arra, hogy nem ez a „minden”, és Isten cseppnyi valósága beletalál a szívünk közepébe. Akkor végre elkezdjük kinyitni a fülünket az isteni szóra. Ez a folyamat hosszú is lehet, évtizedekig is eltarthat. De ha egyszer is meghalljuk Isten szavát, azaz ha egyetlen egyszer is lángol a szívünk, akkor máris megtudjuk, mi az, hogy Isten országa.

Három dolog is segítségünkre van ebben: kilépni zárt zombi-világunkból az életre. Az imádság, azaz a csönd, ahol helyet adunk a saját gondolataink és a világ zaja közepette az Élet szavának. A közösség, hiszen kellenek itt a földön is közvetítők, akik segítenek meghallani ezt a szót. És a kitartás, amit a hagyományunk úgy hív, hogy szolgálat, mert nem én vagyok a középpontjában, hanem a külvilág: a másik és Isten.

Még nem tartunk ott, ahol Lambert főapát. Ha most idejönne hozzánk, hogy szerfölött örül, mert meghalt valaki, éppen úgy meglepődnék, mint annak idején, mert hogy mi vár ránk, azt még nem tudom. De hiszem, és ez a mi hitünk.

A halottak napját először több mint ezer éve Szent Odiló cluny bencés apát kezdeményezésére tartották meg. Szerette volna ugyanis, ha a Mindenszentek után saját halottaikról is megemlékeznének. Az ünnep aztán az egész egyházban elterjedt és ma már november 2-án világszerte ünneplik Halottak napját.