Hol születik a béke a mai világban? Erre kereste a választ Hortobágyi T. Cirill főapát szenteste az éjféli misén a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában. „Az a béke, amelyről a Szentírás beszél, nem a konfliktusmentesség állapota, hanem bizonyosság arról, hogy az Úr velünk van!” – mondta. Cirill atya igehirdetését változtatás nélkül közöljük.

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: tartsanak népszámlálást az egész birodalomban. Ez az első népszámlálás akkor történt, amikor Szíria helytartója Quirinius volt. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. József is felment a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, melyet Betlehemnek neveznek – ugyanis Dávid házából és nemzetségéből való volt –,hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki gyermeket várt. Történt pedig, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. Az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal azonban ezt mondta nekik: »Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, ami az egész nép öröme lesz. Ma Üdvözítő született néktek Dávid városában: az Úr Krisztus. Ez lesz számotokra a jel: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.« Hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, és így dicsérték Istent: »Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség az embereknek, akiket szeret.«” (LK 2,1 – 14)

Lukács evangéliumának elhangzása után Cirill főapát így elmélkedett:

Kedves Testvérek!

Ezen a karácsony éjszakai szentmisén újra hallottuk az angyal hirdette jó hírt, az örömöt, amelyik minden népnek szól! Az éjszaka titka, karácsony titka, látható és láthatatlan egyszerre, a zaj és a csend között, a történelem sodrása, napjaink minden kuszasága és az örökkévalóság nyugalma között húzódik.

Most, amikor ünneplünk itt a Pannonhalmi Bazilikában, hazánk legősibb szentélyében, ezer esztendő imádságának terében, nem csupán egy jól ismert történetet hallgattunk meg újra, hanem egy kérdés irányul felénk, egy napjainkban, a háborúk idején, különösen is aktuális kérdés: hol születik a béke?

Lukács evangélista nem véletlenül kezdi elbeszélését a császári rendelettel. Augustus császár neve akkoriban egyet jelentett a renddel, a stabilitással, a pax romana ígéretével. Ám a béke az ő felfogásában a hatalom jól szervezett működésének eredménye volt: utak, törvények, hadsereg, adminisztráció. Ezt a fajta békét bizonyára sokan meg csodálták. Ugyanakkor ez a béke kívülről érkezett, harcban született, és fegyverek tartották fenn. Éppen ezért tartós nem lehetett.

Jézus ebbe a világba, a császár teremtette békébe születik. Ám ő azt a törékeny békét, amit a politika saját eszközeivel kényszerített ki, nem akarta az ő istenségével szentesíteni! Ezért nem a birodalom központjában, nem főúri családba, nem királyi pompába születik! Hanem a birodalom peremén, egy istálló félhomályában, jelentéktelen emberek gyermekeként jött közénk.

Jézus Krisztus és nyomában a kereszténység már a kezdetektől fogva másfajta békét hirdet. Nem a külső rend, nem a világ békéjét hozza, hanem annál mélyebben keresi, az ember szívére figyel, a békét a szív rendezettségében találja meg.

Az angyalok éneke nem mellékes részlet ebben a történetben, hanem kulcsfontosságú: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön az embereknek.” Ez a mondat nem költői párhuzam, hanem ok-okozati összefüggés. A keresztény tapasztalat szerint a béke ott születik meg a földön,
ahol Isten a maga helyén van az ember életében, ahol az ember élete az Isten dicsőítése!

Amikor Istent dicsőítjük, nem veszítünk el semmit saját méltóságunkból, sőt, inkább megóvjuk azt.
Mert amíg létezik Valaki, akit magunknál nagyobbnak tartunk, addig nem kell magunkat mindenáron igazolnunk, nem kell mindenáron győznünk. Isten tisztelete felszabadít minket az önistenítés terhe alól.

Testvérek!

Korunk egyik legnagyobb kísértése talán éppen az, hogy úgy tekintsünk magunkra, hogy fölöttünk már nincs senki. Ám ha nincs nálunk nagyobb mérce, akkor saját vágyaink, sérelmeink és érdekeink válnak abszolúttá. És amikor az ember önmagát teszi a végső mércévé, akkor óhatatlanul megsérti a másikat, megsebzi a társát, kihasználja a többieket, még akár a Földet is. A valódi béke ilyenkor lehetetlenné válik. Ilyenkor csak külső béke lehetséges, ami tartós nem lehet, csupán fegyverszünet egy időre!

Ha viszont Istent – azt az Istent, aki nem riválisa az embernek, hanem Teremtője és Megváltója – bevonjuk gondolkodásunkba, ha rá alapozzuk az életünket, akkor másképp látjuk önmagunkat is és egymást is. Akkor nem kell minden érzésünket, gondolatunkat végső igazsággá emelni, nem kell minden érdekünket és vágyunkat erkölcsi parancsként kezelni. Akkor Isten jelenléte humanizál, emberségünk kiteljesedését szolgálja.

Ezért hangzik el az angyal első szava így: „Ne féljetek!” Hiszen a béke akkor kezdődik, amikor megszűnik a félelem. Nem azzal, hogy minden veszély eltűnik, hanem azzal, hogy az ember nincs egyedül.  A pásztorok amikor meghallják az örömhírt, tudják, hogy már nincsnek magukra hagyva a pusztaság sötét éjszakájában. Jóllehet a veszély megmarad, de már nincsenek vele egyedül!

Az a béke, amelyről a Szentírás beszél, nem a konfliktusmentesség állapota, hanem bizonyosság arról, hogy az Úr velünk van! Jézus születése nem oldja meg azonnal a világ tragédiáit, de új középpontot ad a világnak. A történelem tengelye elmozdul: többé már nem a hatalom, nem az érdekek, nem a politikai taktikázás körül forog, hanem az emberi kapcsolatok, az elfogadás, az egymásra hagyatkozás körül. Isten és ember kapcsolata teremti meg a szív békéjét, ez lesz a béke garanciája.

Ebben az összefüggésben válik különösen beszédessé az a szerzetesi tapasztalat is, amelyről Szt. Benedek atyánk ír, Regulája nem véletlenül kezdődik hallgatással, meghallással: „Hallgassd meg fiam…” A béke ott kezdődik, ahol az ember nem saját magát hallja folyamatosan.  A közösség – akár egy monostorban, akár egy családban – nem a tökéletes emberek közössége, hanem az egymásra figyelés, az egymásra hallgatás, a megbékélés gyakorlótere.

Pár éve, a bencés apátok konferenciája találkozott Ferenc pápával. A prímás apát biztosította a pápát arról, hogy mi, bencések hozzá akarunk járulni a világ békéjéhez, a pápa válasza rövid volt és kihívó: „Akkor kezdjétek magatokon!” – mondta.

Ez a mondat, a pápa válasza, nem relativizálja a világ problémáit, hanem konkretizálja a felelősséget.
A béke nem globális jelszavakkal kezdődik, hanem azzal, ahogyan beszélünk egymással. Azzal, ahogyan vitatkozunk. Azzal, hogy képesek vagyunk-e hallgatni, meghallgatni egymást, nem pedig azonnal reagálni, nem azonnal védekezni, nem azonnal visszatámadni.

Az éjféli mise, az énekek, az imádságok, ha most ezekre igazán hallgatunk, betöltik a szívünket. Ha itt elcsendesedünk, akkor talán holnap nem fogunk kiabálni. Ha észrevesszük, hogy a középpont a kisded, a kisdedben közénk jött Isten, akkor holnap képesek leszünk átadnia helyünket, helyet adni embertársunknak.

Kedves Testvérek!

Jézus születésének üzenete az, hogy a béke nem az emberi fortélyokkal és politikai taktikával manipulált külső rendben születik – de megszülethet ott is, mert Isten még ettől sem riad, ha a jászoltól nem tartott.

A béke nem az Istentől távoli szívben születik – de megszülethet ott is, mert Isten folyamatosan bebocsátást kér a szívünkbe. S arra vár, hogy elfoglalhassa a maga helyét az életünkben.

A béke a szomjazó, küzdő, kifáradó emberben születik, aki kinyitja szívét a másik, a szomjazó, a küzdő, a kifáradó ember előtt. Karácsony éjszakáján ott talál otthonra az Isten. Ott talál otthonra a béke.
Itt, miközöttünk.

Ámen!