Miként válik nyilvánvalóvá Isten éltető világossága éppen a sötétségben? December 25-én, Jézus Krisztus születésének főünnepén erről elmélkedett igehirdetésében Márk atya. Mint mondta „küldetésünk, hogy életünkkel tegyünk tanúságot a világosságról: gyertyalángként, pislákoló mécsesként, időnként fáklyaként vagy tűzoszlopként.” A főapátság perjelének  homíliáját változtatás nélkül közöljük.

Kedves Testvérek!

Az egyik adventi estén Budapesten, a dunai rakparton haladtam végig autóval. Ködös idő volt, a Citadella és a Budai vár kivilágított épületei sejtelmesen derengtek fel, a fények összemosódtak, távolabb már szinte a körvonalakat is alig lehetett látni. Igazi, karácsonyváró hangulat fogott el akkor, csakúgy, mint a hajnali miséken, ahol hétről hétre egyre több gyertya világította be a bazilikát. Valahogy ösztönösen is hatása alá kerültem a fénynek, amely megtörte a sötétséget és varázslatossá tette a ködöt.

Visszagondolva az adventi készültre ez a cseppet sem tolakodó fény többször is felvillant, akár valóságosan, akár csak képletesen: a gyóntatások és beszélgetések idején, egy kórházi szobában, az autópályán lassan haladó kocsisorokban, egy megosztott gondolatban, egy csendesen, rejtekben ünneplő közösségben. Különbözőképpen ugyan, de mindegyik fénynek megvolt a maga ereje. És ez egészen megváltoztatta azt a valóságos vagy képletes sötétséget, amelyben felragyogott: hol békéssé, hol varázslatossá, hol merengővé tette. Ami rendszerint inkább tűnik félelmetesnek, megkötözőnek, reménytelenséget sugallónak, az most biztonságot adó menedékké, új utakra invitáló megállóvá, a reményteljes világosság tanúságtevőjévé alakult át.

Már-már az volt az érzésem, hogy a sötétség nélkül ez a fény nem is lenne igazán észrevehető. Nappal a köd szürke maradna, az autópálya monoton, a kórházi szoba rideg és steril, a megosztott gondolat egyszerű házi feladatként megírt beadandó, a közösség szétszórt, hiszen mindenki a saját munkájával van elfoglalva. Mintha szükségünk lenne a sötétségre ahhoz, hogy észrevegyük és rácsodálkozhassunk a világosságra. Mintha az élet nem is lenne igazi, ha nem volna benne időnként, újra és újra valami sötétség. És ez vigasztaló.

János úgy kezdi evangéliumát, mintha maga is egy ilyen sötétségben éppen most döbbenne rá a fény éltető erejére. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett. Ami létrejött, abban Ő volt az élet, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel.”

Az Ige, az igazi világosság maga az élet, ami felragyog a sötétségben. Feltartóztathatatlanul. Ez pedig azt is jelenti, hogy a sötétség nem elrejti, hanem éppen nyilvánvalóvá teszi az életet. Legalábbis azok számára, akik befogadták. Akik Istenből születtek. Akik hatalmat kaptak arra, hogy Isten fiai legyenek.

Karácsony titka éppen ez: a Fény igazán a sötétségben akar és képes nyilvánvalóvá lenni, és éppen így akar minket Isten fiaivá fogadni. És hatalmat ad: nem erőszakos, mindent megváltoztató, a sötétséget megszüntető vagy letagadó hatalmat, hanem csendesen közeledő, békés, kapcsolatot és értelmet kereső, megértést és elfogadást kínáló, s ezáltal lassan átformáló és megvilágosító hatalmat, amely túl tud látni a sötétségen és ezért képes arra is, hogy elviselje. Sőt, észrevegye benne az életet.

Életünk sötétségei – hiányosságaink, fájdalmaink, tévedéseink és félelmeink – vágyakoznak a fényre, várják az isteni világosság felragyogását, a Fiú dicsőségét, aki „az igazság ajándékával teljes”. Annak az igazságával, hogy szeretettek és megváltottak vagyunk, és így már mi is magunkban hordozzuk a fényt. És Keresztelő Jánoshoz hasonlóan küldetésünk is, hogy életünkkel tegyünk tanúságot a világosságról: gyertyalángként, pislákoló mécsesként, időnként fáklyaként vagy tűzoszlopként.

Éppen ezért elveszítünk valamit, ha a sötétséget nem megvilágítani akarjuk, hanem letagadni – akár reflektorfénnyel elvakítva szemünket, hogy ne kelljen szembesülnünk vele, akár falak közé zárva, hogy ne férhessünk hozzá. Pedig ilyenkor is érezzük és tudjuk, hogy attól a sötétség még ott van, így viszont esélyt sem adunk az igazi fénynek, hogy megmutassa magát és világosságot gyullasszon benne.

Szóljon ez az idei karácsony az Istengyermek megvilágosító fényének kereséséről és befogadásáról, hogy ez a világosság bennünk is élővé és éltetővé váljon. Hogy amikor épp sötétségben járunk, akkor is lássuk önmagunkban és magunk körül is a megváltottság fényét. És higgyünk erősen abban a hatalomban, amit kapunk, amely felragyogtatja bennünk Isten igazságát, és segít, hogy átalakuljon körülöttünk a világ.

Így legyen, ámen.

Fotók: Orosz Sándor / Győr+ Média