2025. szeptember 30-a és október 2-a között a Pannonhalmi Főapátság vendége volt Lucsok Miklós a munkácsi egyházmegye püspöke. Mint mondta a gondviselés és a hálaadás vezette Pannonhalmára. Több mint egy éve már ugyanis, hogy a Főapátság szerzetese, Hortobágyi Arnold atya a munkácsi egyházmegyében szolgál. Miklós püspökkel látogatása alkalmával a háború sújtotta közösségek kihívásairól, lelkipásztori szolgálatról beszélgettünk.

A kárpátaljai domonkos szerzetes a gondviselés emberének tartja magát. „Hallgatok a Jóistenre és oda megyek, ahová küld” – mondta. Ezzel a lelkülettel érkezett Pannonhalmára is, Hortobágyi T. Cirill főapát meghívására. Ugyanakkor szerette volna megköszönni a bencés szerzetesközösség segítségét, amit az utóbbi években a munkácsi egyházmegyében tapasztalnak, egyrészt Arnold atya jelenlétével, másrészt az értük mondott imákkal és anyagi támogatással. A látogatás arra is jó alkalmat teremtett, hogy elinduljon egy közös gondolkodás, hídépítés a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és a Munkácsi Szent István Líceum között.

Püspöki jelmondata: Irgalmasság

Lucsok Miklós püspök jelmondata az Irgalmasság. Mint elmondta, ez nem csupán egy választott szó, hanem kinyilatkoztatás volt számára: amikor püspökké nevezték ki, mélyen megérintette az irgalmasság gondolata, az amögött lévő életmód és élettapasztalat.

Tanulmányait domonkos szerzetesként Krakkóban végezte, ahol 2000-ben, Szent Fausztina szentté avatásának napján tett örökfogadalmat, az Irgalmasság vasárnapján, április 30-án. Rendszeresen ellátogatott az Irgalmasság szentélyébe.

Az 1900-as években élt Szent Fausztina lengyel szerzetesnő előtt Jézus különleges módon tárta fel az isteni irgalmasság üzenetét és arra hívta, hogy hirdesse ezt az emberek között. Fausztina nővér mindent feljegyzett naplójában, amelyet számos nyelvre, köztük magyarra is lefordítottak. Írása azóta is sokak számára jelent útmutatást az irgalmasság útján.

„Az irgalmasság Isten szeretetének azon formája, ahogy Ő a sebzett emberhez fordul” – fogalmazott a püspök. Ő maga is sokszor megtapasztalta saját lelki sebei gyógyulását és tanulmányozta, hogyan lehet segíteni az embereket a megbocsátás és a lelki gyógyulás útján. Hozzátette: mindannyian hordozunk kisebb-nagyobb sebeket, ezért életünkben nagy szükségünk van az irgalmasságra. Különösen aktuális ez most, a háború idején, amikor Ukrajnában rengeteg testi, lelki és szellemi seb kiált gyógyulásért.

„Ez határozza meg legbelül a lelki életemet: meg kell gyógyulnunk, és be kell fogadnunk Isten irgalmasságát. Arra kaptam meghívást, hogy magam is nyitott legyek rá, és mások felé közvetítsem” – mondta Lucsok Miklós püspök.

Hogyan válik az irgalmasság a mindennap szolgálat részévé?

Az irgalmasságnak sok szintje van – vallja a püspök. Mint mondta domonkosként a tanítás, hogy az embereket Istenhez vezesse szintén az irgalmasság szolgálata. „Amíg az ember nem tudja, ki ő valójában, miért van a világban, és mi élete célja, addig nem találja a helyét. Én magam is így tértem meg 19 évesen, amikor meghallottam, hogy az én életem értelme, hogy a mennyei Atya szeret engem. Ez a felismerés hozta el számomra a kiutat, a megtérést és a gyógyulást.” Mint mondta, a szovjet és posztszovjet világban felnőve kevés igazságot tapasztalt meg, hazugságok között éltek. „Vágytam az igazságra, és ez vonzott a szerzetesi élet felé.”

A rendalapító Szent Domonkos is az eltévedt embereknek segített felismerni az igazságot. „Ez tulajdonképpen Jézus tanításának folytatása. Jézus, mielőtt gyógyított vagy csodát tett, a fő szolgálata a tanítás volt. Azt tanította, hogyan lehet megnyitni a szívünket Isten országa felé. Ha valaki nem ismeri a saját igazságát – hogy mennyire szereti őt Isten –, nem tud továbblépni. A gyógyulás útja a megbocsátásban, a bűnbánatban és a szentségekben valósul meg. Ezek a szentségek az irgalmasság forrásai.”

A mindennapi irgalmasság azonban nemcsak a szentségekben jelenik meg, hanem az egymás iránti figyelmességben is. „Sokféle kérés érkezik hozzánk Kárpátalján az egyházmegyében. Én elsőként a lélek igényeire figyelek, de a szellemi és testi szükségleteket sem szabad figyelmen kívül hagyni. A karitatív szolgálat, a szegények és sebzettek segítése mindennapi feladatunk, amelyet hűséggel igyekszünk gyakorolni” – fogalmazott a püspök.

A háború árnyékában: több-e a hívő?

Arra a kérdésre, hogy a háború idején többen fordulnak-e Isten felé, Lucsok Miklós püspök így válaszolt: „Nem számolom, hogy több-e a hívő. Dávid bűne volt, hogy megszámolta a népet.” Miklós püspök pedig nem akarja számokban mérni a lelki életet. Amikor megkérdezik tőle, hány pap van az egyházmegyében, vagy mennyi a hívek száma, mindig azt mondja: nem számolja. „Jézus azt tanította – és én is ezt vallom –, hogy a mai napnak elég a saját baja, ugyanakkor megvan a maga kegyelme és szolgálata is. Ha én ma elvégzem, amit küldetésként kaptam, az ad értelmet annak a napnak.”

A püspök szerint a számok hajszolása tévút, és különösen a háborúban fárasztó. „Elfáradtunk a háborútól, elfáradtunk a számolgatástól, a geopolitikai várakozásoktól, hogy mikor ér véget a háború, és attól, hogy ki-kivel mit beszél. Ezek kimerítenek. Ez a fáradtság ugyanakkor megtéréshez vezet, elmélyít bennünket. A mélységben pedig nincsenek számok, csak személyek vannak.”

Hozzátette: „Ha én és Jézus minden tanítványa nyitottak vagyunk az Ő működésére, akkor mindig lesz elég ember, mindig lesz elég szolgálat, és mindig lesz elég kegyelem. Jézusnak is csupán tizenkét tanítványa volt. Ez sok, vagy kevés? Neki elég volt. Az ’elég’ a teljesség megélése. A teljesség itt és most van.” Életét is így éli, hogy csak a most és a jelen van. „Ez egy nagy szabadság: nem gondolkozni arról a jövőről, ami most nem fontos és nem érinti a jelent.”

Mélyítette a háború ezt az életszemléletét?

„Igen, mélyítette. A háború nagyon konfrontál, hiszen egzisztenciálisan is nehéz állapot: az élet és a halál kérdése rendkívül közel került hozzánk. Emiatt lecsupaszít mindent, ami nem fontos, és kiélesíti, ami igazán lényeges. Mit keresek, mit teszek, miért vagyok itt? Ez az érzékenység sokkal erősebben jelen van most bennünk.”

A püspök szerint azok, akik megszenvedik a háborút különösen érzékennyé váltak, figyelmesebben hallgatják egymást, és könnyen sebezhetők, ha valaki nem mutat valódi empátiát. „Ha valaki elveszítette egy szerettét, ott az üres vigasztalások – hogy ’minden rendben lesz’ – nem segítenek. Inkább minél kevesebb üres szót kell mondani, és egyszerűen jelen lenni. A válság engem is elmélyített.”

Mi, vagy ki segít a püspöknek, amikor ő maga sebződik?

Lucsok Miklós püspök szerint a legfontosabb a kölcsönös támogatás, valamint a szentségek ereje. „Segít a gyónás, a személyes lelkigondozás, és segítenek a közös tapasztalatok is. Az elmúlt időszakban különösen sokat jelent számomra a csendben való imádság. Minden évben részt veszek egy a nyolcnapos lelkigyakorlaton, teljes silentiumban, amikor csak hallgatok és szemlélődöm.”

Úgy érzi, a külső események – hírek, képek, gyorsan változó információk – könnyen megterhelik a lelket. „A háború – és a mai civilizáció – egyik nagy nehézsége, hogy túl sok időt töltünk a hírekkel, és ezek befolyásolják a belső állapotunkat. Én rájöttem, hogy dönthetek másként: nem engedem, hogy a külső körülmények határozzák meg, hogyan érzem magam. Inkább belül keresem Isten jelenlétét, világosságát és szavát, és azt kínálom fel a külvilágnak. Ez nagy változás volt számomra. Nem a külső események uralják a szívemet, hanem belülről próbálok erőt meríteni és így ’válaszolni’ – vagy épp csendben jelen lenni.”

Mit kapott kegyelemként Pannonhalmától?

„Nagyon mélyen megérintett a Szent Márton-bazilika és a szemlélődő vesperás, amit én vezettem. Jó volt csak hallgatni Isten szavát, miközben az emberi hang elcsendesedett. Nem tartottam prédikációt, csak a zsoltárokat, antifónákat énekeltük. Ez a csend és jelenlét olyan szegénységet hordoz, amelyről Jézus mondta: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Miklós püspök részt vett a vigílián is, amelyen egy különösen mély jelenlétet tapasztalt meg. „Érezni lehetett az ősiséget és a monasztikus lelkületet.”

A püspök személyes élményt is megosztott: Idén január elsején az egyik plébánián egy kosárból szenteket lehetett kihúzni. Száz közül ő éppen Szent Benedeket, a bencés rend alapítóatyját választotta ki. Mi ez, ha nem a Gondviselés?

Tours-i Szent Mártont is példaként említette, aki Pannonhalma és a munkácsi egyházmegye védőszentje is. „Őt leginkább arról ismerjük, hogy megosztotta köpenyét egy szegénnyel. Irgalmas és figyelmes ember volt. Bár próbált kibújni a püspöki szolgálat alól, végül elfogadta. Püspökként is közösségben élt, és ez a lelkület ma is fontos.”

Hozzátette: „Arnold atya is szerzetesként érkezett hozzánk Kárpátaljára, ahol papi közösségben él. Én is szerzetesi családból származom, a domonkosoktól. Fontos, hogy az egyházmegyében is megtapasztaljuk a közösséget. A kereszténység mélysége ugyanis az Istennel és a testvérekkel való közösségben jelenik meg – ez Isten műve köztünk és általunk.”