2025. október 5-én a Pannonhalmi Területi Főapátság az egyházmegye híveit és lelkipásztorait hívta közös útra: a Kiengesztelődés zarándoklatára, amelynek célja a béke, a gyógyulás és a megbocsátás ajándékainak közös kérése volt. A szentévi zarándoklat a Szent Márton-bazilikába vezetett, ahol a hívek a Szent Kapun átlépve, bűnbánati liturgián és szentmisén vettek részt.
A zarándoklat középpontjában a kiengesztelődés és az engesztelés állt, amely négy fő területre irányult. „Imádkoztunk a háborúk befejezéséért és a békéért, a gyermekekért, akiket az Egyházban ért bántalmazás, a családokban keletkezett sebek és szakadások gyógyulásáért, valamint a teremtett világ helyreállításáért” – fogalmazott Halmos Ábel bencés szerzetes, a Pannonhalmi Területi Főapátság vikáriusa.
A zarándoklat öt útvonalról érkezett Pannonhalmára: a gyalogos csoportok Tarjánpusztáról, Győrságról, Ravazdról és Pannonhalmáról indultak, míg a távolabbról jövők, vagy akik a sétát nem tudták vállalni, busszal csatlakoztak. „Az első útszakaszon beszélgetésre hívtuk a résztvevőket, és az első állomásnál az engesztelésről szólt a szentírási rész és a tanúságtétel. A második szakaszt csendben tettük meg, a megbocsátásról elmélkedve, majd az utolsón rózsafüzért imádkoztunk” – mondta Ábel atya.
A zarándokokat Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát várta a Szent Márton-bazilikánál, majd vele együtt vonultak be énekelve a Szent Kapun keresztül a templomba. A bazilikában bűnbánati liturgia, gyóntatás, énekes áhítat és elmélkedések segítették a lelki felkészülést. A bűnbánati liturgia alatt tíz szerzetespap várta a megtérni szándékozókat, a mintegy 250 résztvevő közül sokan éltek a bűnbánat szentségének lehetőségével.
Az esti szentmisét Varga László kaposvári püspök vezette. Homíliájában négy igét ajándékozott a jelenlévő mintegy kétszáz hívőnek.
- „Mi pedig azt reméltük, Uram…” (Lk 24,21)
- „Evezz a mélyre” (Lk 5,4)
- „Reményben legyetek derűsek” (Róm 12,12)
- „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye” (Kol 1,27)
„Mi pedig azt reméltük, Uram…”
A püspök az emmauszi tanítványok szavaiból indult ki: „Mi pedig azt reméltük…” – idézte. Mint mondta, a tanítványok mélységesen csalódtak Jézusban. Nem ezt várták, nem ezért csatlakoztak hozzá: Jézus engedte, hogy megkínozzák, megöljék, keresztre feszítsék – és ezzel együtt a tanítványok minden reményét is keresztre feszítették.
A mi szívünk mélyén is sokféle remény él, amelyet keresztény életünkhöz kapcsolunk – hívta fel rá a figyelmet a püspök. Reméljük, hogy ha hiszünk Krisztusban, követjük tanítását, imádkozunk, erkölcsösen élünk, akkor Ő megóv bennünket a bajoktól, a betegségektől; hogy anyagi biztonságot ad; hogy a terveinket sikerre viszi.
Ígért-e olyan Egyházat Jézus, amelyik ütőképes, amelyikben nem lesznek botrányok? Igért-e olyat, hogy aki követi őt egészséges, hosszú életű lesz és anyagilag is biztonságban tudhatja magát? – tette fel a kérdéseket. „Jézus semmi ilyet nem ígért” – adta meg egyből a választ. Majd hozzátette: „Mi mégis, valahol a szívünk mélyén olyanba reménykedünk, amit ő nem ígért meg nekünk, és ilyenkor a remény krízisébe kerülünk. Nem értjük Istent.” Vagy azt hisszük, hogy nem szeret bennünket, vagy úgy véljük bűneik miatt méltatlanok vagyunk arra, hogy reményeinket teljesítse.
A püspök arra hívott minket, hogy a remény zarándokútján vizsgáljuk meg, milyen reményeket fűzünk hitünkhöz, papi vagy szerzetesi életünkhöz, és egyeztessük ezeket az evangéliummal, Jézus tanításával és példájával.
„A remény küszöbén”
Amikor Simon nagy krízisben volt, mert egész éjszaka fáradozott és semmit nem fogott, találkozott Jézussal, aki azt kérte tőle: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán.” Simon Jézus szavára engedelmeskedett.
Az emmauszi tanítványoknál is azzal gyógyítja a reménytelenséget, hogy egyrészt meghallgatja őket, másrészt magára irányítja a figyelmüket. Kifejti nekik az Írásokat, mindazt, ami róla szól – és ez gyógyító hatású. Mert a tanítványok már nem a saját veszteségeik, fájdalmaik és csalódásaik körül forognak, hanem Jézusra figyelnek, és mikor felismerik ők maguk mondják, „Ugye lángolt a szívünk…?”
A mi életünkben is gyógyító ereje van annak, ha a krízisben, csüggedésben, reménytelenségben levesszük a tekintetünket a hiányról, a veszteségről, önmagunkról – és odafordulunk ahhoz, aki megígérte: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig” – hangsúlyozta a püspök. Ilyenkor mi is átélhetjük, amit az emmauszi tanítványok: a szívünk lángra lobban, mert Jézus szava életre kel bennünk.
„Szent II. János Pál pápa a harmadik évezredbe lépve azt kérte az Egyháztól, „Lépjünk át a remény küszöbén” – idézte fel Varga László. „Ne a vészjósló próféciákra, a világvége-hangulatra figyeljünk, hanem a remény küszöbén lépjünk át.” A remény zarándokútján emlékeztetnünk kell szívünket nemcsak Isten tetteire, hanem azokra az igékre is, amelyek tetté váltak, elérték szívünket. „A Krisztushoz fűzött remény nem csal meg minket.”
Szent Pál apostol buzdítása: „A reményben legyetek derűsek.”
„Az én tapasztalatom az, hogy minél közelebb kerül valaki a Jóistenhez, minél közelebb húzódik a köztünk jelenlévő Istenhez, annál több lesz benne az öröm” – osztotta meg a püspök. Mi azonban gyakran úgy gondoljuk, hogy a „normális” állapot a morgás, az elégedetlenség, a panaszkodás. Ritkán hallani hálaszavakat – sokkal inkább a hiányról, a nehézségekről beszélünk: mi a rossz a társadalomban, az Egyházban, a világban.
Pedig a természetes állapotunk a derű, mert Isten gyermekei vagyunk, és Isten Szentlelke bennünk él – hangsúlyozta Varga László. „A szeretet él bennünk, mert Isten maga a szeretet. Ha közelebb húzódunk ehhez a szeretethez, ha megengedjük, hogy Ő szeressen, és mi is válaszolunk szeretetére, akkor az felszínre hozza az örömöt a szívünkben.” Az öröm abból fakad, hogy tudom: szeretve vagyok – fejtette ki. Mint mondta, jogunk van még ebben a vészterhes világban is örömmel járni zarándokutunkat.
Szent Ferenc egyszer azt mondta követőinek: „Ha látják rajtatok az emberek, hogy örültök, akkor elhiszik, hogy Krisztushoz tartoztok.” Varga László hozzátette: „Szüksége van Egyházunknak és a világunknak is derűs keresztényekre.”
„Krisztus bennetek: a megdicsőülés reménye.” (Kol 1,27)
Az utolsó ige, amit ajándékba hozott a püspök a kolosszeiekhez írt levélből volt. „Nekünk biztos reményünk van, mert Krisztus elment, hogy helyet készítsen számunkra, feljegyezte a nevünket, és hazavár bennünket” – mondta. „A mi igazi reményünk nem a hosszú, egészségben leélt élet, a mi igazi reményünk a mennyek országa, az Isten dicsőségében való részesedés.”
„Krisztus bennetek: a megdicsőülés reménye” – ez azt jelenti, hogy bennünk él, egyesült velünk, és Ő maga a garancia, hogy eljuthatunk a mennyei Atya dicsőségébe. A mi reményünk az, hogy bennünk él Krisztus, és Ő hazavisz bennünket a mennyek országába. „Ez a mi igazi nagy reményünk: hogy mindannyian részesedhetünk az Atya dicsőségében.”
