Elmélkedés 2021 adventjének harmadik gyertyagyújtásán

Mire lehet használni egy megrepedt nádszálat? Már a szél sem tudja meghajlítani, csak eltöri azt.

Kinek van szüksége egy épphogy pislákoló mécseskanócra? Fényt már nem ad, csak halványul, majd kialszik.

Azt gondolhatnánk, hasztalanok, megérettek a cserére.

Izajás jövendölését olvasva két kép villan elém. Mindkettőt idén tavasszal tapasztaltam, akkor, amikor komoly válsággal kezdtünk szembenézni.

Életet próbáltam varázsolni társasházi lakásom balkonjára, ahol ládákba a virágok mellé ültettem haszonnövényeket is. Az egyik palánta szára eltörött. Nem szakadt le, de majdnem teljesen szétrepedt, és szinte élettelenül hintáztatta a szél. A természetre bíztam. Több nappal – talán hetekkel – később vettem észre, hogy az eltört szár derékszögben kipótolta saját magát, mintha könyöke nőtt volna. A nyár folyamán, magam és családom örömére szép termést is hozott ez az ág.

A másik kép az az, amikor egy hétfői napközi imaóra után a szerzetesek már kivonultak, a világítást is lekapcsolták, félhomály volt itt, a Bazilikában. Ekkor egyikük – mielőtt távozott volna – elfújta az oltár melletti gyertyákat. Ő is kiment. Közben a már eloltott, de még izzó-parázsló gyertyabelekből ezüstfehér füstcsíkok szálltak magasba, melyeket a rózsaablak fénye megvilágított. Hosszasan néztem és örömet okozott.

Isten a megtört, megrepedt nádszálat nem zúzza össze, a már csak pislogó, füstölgő mécsest nem oltja ki, pedig megtehetné, mégsem teszi meg.

Sok megmagyarázhatatlan, bizonytalan dolog vesz körül mindannyiunkat, de az biztos, hogy Isten megóv, mert szeret; személyesen ismer, nevünkön szólít; erőt, új életet, erős lelket ad, üdvösséget kínál, akkor is, ha minden veszni látszik.

Izajás jövendölése is egy reményvesztett időben, a babiloni fogság idején született, amikor kilátástalan volt a választott nép – és benne az egyének – sorsa. Akkor prófétája révén üzent a Szabadító. Hangját ma is meghalljuk, ha feltesszük a kérdést: mi haszna van Istennek belőlünk, miért szereti Ő az embert; miért nem tör össze, miért nem oltja ki életemet, amikor az már hasztalannak tűnik.

Ismerek egy kalandort, akit évtizedekkel ezelőtt, Afrikában, le akart győzni egy vírus. Majdnem sikerült neki. Már a remény is kevés volt, sőt az idő még kevesebb, a körülmények is idegennek tűntek, de egy nem várt csapatáthelyezés megmentette életét. Meglepő, nem várt helyről jött a segítség. Aznap, amikor ő is, egy másik válságterületről kiváló katonaorvos, a kór specialistája került a tábori kórházba. Így megmenekült, az orvos lett úrrá a gyilkos kóron.

Az emberek életét és megélhetését veszélyeztető, bizonytalanságot és sok-sok keserűséget okozó Covid-19 miatt, ma is sokan megrepedt nádszálként, pislogó mécsesként próbálják újraépíteni életüket. Ők azt érezhetik, hogy szükségtelenné, értéktelenné váltak. Nekünk azonban mindenkinek szóló örömhírünk van; az, hogy nincs többé gyógyíthatatlan, helyrehozhatatlan élethelyzet.

Jézus Krisztus eljövetele felértékeli az életet. Mindannyiunk életét. Nem kijavít, hanem elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Elfogad akkor is, ha már kedvemet veszítettem, ha magamat már töreknek érzem és csak pislákol a hitem.

Ugyanakkor e jóindulatú és megértő fellépés nemcsak az elfogadásról szól, példa is egyben, hogy elesett embertársainkban mi is értéket lássunk.

Azt mondják Stradivari túl szegény volt ahhoz, hogy a hegedűihez jó minőségű fát vásároljon, ezért azt falujának szennyezett kikötőjéből szerezte be. Amikor a szakértők ezeket a híres hegedűket vizsgálták, azt tapasztalták, hogy a fertőzött vízben levő mikrobák felemésztették a sejtek belsejét a fában. A sejtekből visszamaradt egyetlen dolog azok külső szerkezete, sejtfala volt. Így, amikor egy hegedűművész Stradivari-hangszeren játszik, akkor láthatatlan méretű hangkamrák ezrei adnak életet a megszólaltatott műnek.

Az érkező, mindannyiunk életébe bekopogtató Megváltó is ezt teszi velünk.  Értéktelennek tűnő életünket különleges kinccsé formálja, még akkor is, ha közben azt gondoljuk éppen elveszünk. Azért jön, hogy “megkeresse és megtartsa az elveszettet”. Nem hibátlannak, sebezhetetlennek akar látni, hanem szentnek.

Az sem baj, ha nem szítasz égig érő lángot, akkor is felemel, akkor is éltet.

Készüljünk figyelmesen, mert közeleg a Megváltó. Szelíden érkezik, „nem kiált majd, s nem emeli fel a hangját, szava se hallatszik az utcákon”.

Te azonban fennhangon hirdesd: biztosan eljön az Úr!

– Már közel van.

 

Siska Gábor Krizosztom OSB oblátus