2019. június 17. hétfőn mutatta be a Bencés Kiadó Andrea Riccardi: Ferenc pápa és az ő ideje című kötetét az Akadémiai Könyvtár Konferenciatermében, Budapesten. Összefoglalónk első részében az elhangzott beszédek szerkesztett változatait olvashatják.

Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát

Ferenc pápa világosan látja, hogy ma nem csupán egy változó korban élünk, hanem egy korszakos nagy változás következett be! Az is világos számára, hogy az új kihívásokat megérteni is nehéz, pedig csak a megértés után lehetséges valamilyen stratégia szerint reagálni.

Erre a helyzetre Ferenc pápa egy buzgóbb, örömtelibb, merészebb evangelizációs korszak ébresztésével szeretne válaszolni! „Mennyire szeretném megtalálni a szavakat, hogy egy buzgóbb, örömtelibb, merészebb evangelizációs korszakot ébresszek, amely telve van a végsőkig menő szeretettel és a másikra átragadó élettel!” (Evangelii Gaudium 261.)

Nem titok, hogy mi pannonhalmi bencések nagy szimpátiával viseltetünk Ferenc pápa iránt. Ferenc pápa jezsuita. Ezért sok tekintetben közös nyelvet beszélünk, hasonló a mentalitásunk, hiszen szerzetesi, emberközpontú, szókimondó, megtérésre hívó egész lénye.

Ferenc pápa megszólítható ember maradt pápaként is, korábban is emberek között élt, nem vonult ki a világból egyházi hivatalokba zárkózva. Örülünk Ferenc pápa egyszerűségének, közvetlenségének. Példaértékűnek tartjuk első kérését, első szavát, gesztusát, amikor egyszerű, dísztelen öltözékben megjelent a Szent Péter téren várakozó tömeg előtt, azon a bizonyos erkélyen. Meghajolt az összeverődött emberek előtt és azt kérte: „Imádkozzatok értem!” (A tévéközvetítést figyelve, amikor néma csönd lett a téren, végigfutott a hideg a hátamon!)

Persze, Ferenc pápa nem bencés, hanem jezsuita. Ez is érezhető: ő nem a liturgia szerelmese, inkább pasztorális beállítottságú, ám mélyen imádságos ember. Inkább aktív, szolgálatkész, mintsem kontemplatív. A missziót helyezi előtérbe, nem a közösséget.  Tipikusan jezsuita az elvált újraházasodottak problémájára adott útmutatása is, amikor ősi szerzetesi megoldást követ: a lelkek megkülönböztetését javasolja. Ferenc pápa kérdéseket támaszt, ellenállást vált ki, elbizonytalanít, főleg akkor, ha a jól megszokott sémáinkban akarunk megmaradni, mindenféle reflexió nélkül.

A leghatározottabban úgy látjuk, hogy Ferenc pápa megválasztása nem a véletlen műve,

nem üzemi baleset volt, hanem a Szentlélek inspirációja, aki az idők jeleire nem a kisebbségi katolicizmus megerősítésével válaszol. Nem azzal, hogy az identitást, a nem alkuképes értékeket rendületlenül őrzi és a (csak) saját maga számára fontos fogalmakat tovább pontosítgatja, vagy éppen kodifikálja. Ő a globalizáció kihívására, az evangéliumot a maga frisségében megélni próbáló, misszionáló, kifelé tekintő, mások felé lépő, kilépő egyházban látja a jövőt.

Maximiliano Gabriel Gregorio Cernadas, az Argentin Köztársaság magyarországi nagykövete

Mivel nem vagyok szakértője a vallási és teológiai ügyeknek, a figyelmüket egy olyan vonásra szeretném felhívni, amely Ferenc pápát jól jellemzi. Az egyik argentin honfitársam jellemvonására, amely segít megértenünk ezt az embert és az élettapasztalatát.

Ferenc pápa nagyon különös helyen nőtt föl. Buenos Airesben, a 20. század során, egy olyan városban, ahol milliók jöttek össze, közöttük rengeteg emigráns a világ minden részéről, akik menekültek háború elől, üldöztetés elől, éhínség elől, különféle intoleranciák elől. Hozták magukkal a sokféle vallásosságukat, faji hovatartozásukat, kulturális beállítottságukat, s ennek ellenére sikerült békében élniük, mert már olyan sok szenvedésen mentek keresztül korábban. Képzeljük el, hogy a 20. század elején, gyakorlatilag a pápa születésének idejéhez közel Buenos Airesben több idegen élt, mint helyi lakos!

Az argentin társadalom sikeres tapasztalatokkal rendelkezik a multikulturális identitás területén, amelyben az emberek nem elkülönült gettókban élnek kultúrájuk vagy vallásuk szerint, elszeparálódva egymástól, hanem összekeverednek, egy színes egységet alkotnak, gazdag életformát hoznak létre. Minden argentin család egyfajta mini Egyesült Nemzetek Szervezete, osztoznak és összekapcsolódnak különféle hitek és szokások szerint és ezek ellenére is, beleértve a gasztronómiai szokásaikat is és az arc szerinti, fizikai megjelenésüket is. Beleértve még azt is, hogy Istenről is más-más elképzelésük van.

Ferenc pápa ilyen talajban nőtt fel, ilyen közegben érlelődött felnőtté, amelyet a különbözőség és a tolerancia jellemzett, és azt hiszem, ez az egyik legfontosabb eleme annak, amit figyelembe kell vennünk, hogyha meg akarjuk érteni az ő személyiségét, a gondolatait és az eredményeit.

Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója

Amikor találkoztam Sólyom László elnök úrral, ő hívta fel a figyelmemet Andrea Riccardi könyvére. Ez a könyv egy komoly sorozatba, a Napjaink Teológiája sorozatba illeszkedik bele, amelynek olyan szerzői vannak, mint Georg Braulik, aki Ószövetség és liturgia című tanulmánykötetével a nemzetközi Deuteronómium-kutatásba vezetett be bennünket, vagy a 2017-ben megjelent A Názáreti Jézus című monográfia Gerhard Lohfinktól amely a legaktuálisabb ismereteket adja át Jézus Krisztus történeti személyével kapcsolatban.

Ahogy a legújabb kötet felelős szerkesztője, Komálovics Zoltán tanár úr mondta: „Valódi heurisztikus élmény ez a könyv.” A munka során nagyon sokat tanulhattunk elnök úrtól, a könyv pedig egy ismeretlen világot tárt fel. Dél-Amerika egyházáról, a szegények melletti döntésről, arról, hogy mi a perem teológiája. Ezért is hallgattunk abban is elnök úrra, hogy a könyv végén egy beszélgetést helyezzünk el, a tanulás tapasztalatának lenyomatát, amely a fordító és Juhász-Laczik Albin atya között zajlik. A könyvvel szeretnénk mindenkit meghívni a tanulásnak ebbe a folyamatába, arra, hogy folytassuk mindannyian Ferenc pápának és az ő korának megismerését kritikus szemmel.

Hadd fejezzem ki köszönetemet Szőke Péter úrnak, a magyarországi Szent Egyed Közösség vezetőjének. Ő és közössége, ahogyan alapítójuk, Andrea Riccardi is, a hétköznapok gyakorlatában, a mindennapok kereszténységében éli hitelesen azt, amiről Ferenc pápa beszél. Isten adjon erőt ahhoz a munkához, amit a Szent Egyed Közösség a peremen lévőkért, a szegényekért végez. Azokért, akiket az evangélium boldognak mond. És talán mi, mindannyian, arra is kapunk inspirációt ebből a könyvből, hogy az ismereteken túl az evangélium életre váltása terén is elinduljunk Ferenc pápa nyomában.

Dobszay János újságíró, szerkesztő könyvbemutató beszéde

Nehéz megragadni egy olyan ember alakját, aki ma is köztünk jár. Ferenc pápa esetében még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy olyan emberről beszélünk, aki már eddig is gyakran meglepte a világot, és bizonyára a jövő is számos váratlan döntést tartogat vele kapcsolatban. Tovább nehezíti az elemzők dolgát, hogy ő nem az a pápa, aki a végletekig finomítgatja a beszédei szövegét. A közvetlen kommunikációra épít, nem riad vissza a rögtönzéstől sem.

Erénye a könyvnek, hogy nem akarja történelemmé avatni a jelent (hiszen a pápa munkássága sem lezárt mű), nem akarja „szentté avatni” őt. A tanulmányok Ferenc pápa eddigi tevékenységére és annak hatására összpontosítanak. Nem hallgatva el az azzal kapcsolatos ellentmondásokat sem.

Ilyen ellentmondásoknak magam is tanúja voltam a minap csíksomlyói pápa-látogatás zarándokai között. Ahogy az egyik pap megfogalmazta: „Ferenc pápa miatt biztos nem keltünk volna útra”, majd mintegy mentegetőzésképpen azt is hozzátette: „de hát Ferenc pápa sem miattunk kelt útra”.

A könyv választ próbál keresni arra, mi az oka annak az ellentmondásnak, hogy miközben Ferenc pápa annyira népszerű, folyamatos ellenállásba ütközik. Ezzel kapcsolatban különösen érdekes az a – kötetben idézett – felmérés, amely szerint az olaszok kétszer jobban bíznak Ferenc pápában, mint az egyházban. (Amikor ilyeneket olvas az ember, rögtön megfogalmazódik a kérdés: Magyarországon vajon mit mutatna egy hasonló közvélemény-kutatás? Nem fordítva áll-e a helyzet?)

„Ferenc pápasága a lelkesedés és az ellenzés eseménydús krónikája, amely a média figyelmét is a pápaságra vonja – fogalmaz a szerkesztő, Andrea Riccardi, a  római Szent Egyed közösség alapítója. A pápa mindezt úgy látja, hogy „prófétának kell lenni, és a prófétálás zajt csap”.

Ahogy említettem, a könyv nem életrajz – inkább korrajz, amiben Ferenc pápa él, cselekszik, kezdeményez, illetve reagál a minket körülvevő világra. Különös világ ez, amelyben a pápaság ősi intézménye találkozik a XXI. századdal. És amelyben a világ összetettsége ellenére, Ferenc pápa a maga egyszerűségével, közvetlenségével ragadja meg az emberek figyelmét.

 

A könyv érdeme – köszönhetően a szerzők sokszínűségének –, hogy különböző nézőpontokból közelíti a kérdések megválaszolásához. Már azzal is ablakot nyit a világra, hogy a tárgyalt témákat (legyen szó a világegyházról, a perifériák szerepéről, a laikusokról) a globalizáció folyamatába illesztve tárgyalja. Nekünk talán szokatlan is ez, hisz’ hajlamosak vagyunk mindent kicsit provinciálisan szemlélni. Pedig óriási szükség van erre nyitottságra Magyarországon, ahol – a fordítót, Sólyom Lászlót idézve – „önelégülten őrizzük állítólagos védőbástyáinkat, miközben a világ már elment mellettünk.”

 

A könyvet lehet hívő, illetve világi szemmel is olvasni (vagy mindkettővel egyszerre), attól függően, hogy az egyházat valaki egy hatalmas szervezetnek látja csupán (amely „világcégnek” a mindenkori pápa a „vezérigazgatója”), vagy misztériumként is. Ez a könyv nem szervezet-szociológiai elemzés. De nem is klerikális olvasmány, – a szónak abban értelemben semmiképp, ahogy Ferenc pápa is küzd a „klerikalizmus” ellen.

A szerzők körbejárják azt a kérdést is, milyen hatást gyakorol Ferenc pápa más vallásokra, vagy épp a nemzetközi helyzetre. A pápa ugyanis fontos részt-vevője a kormányokkal folytatott párbeszédnek – és nem csak a nagyhatalmakéival, hanem a periféria, a katolicizmus hagyományos körein kívül állókéval is. Erről is olvashatunk például a Kínai laboratórium vagy a Latin-Amerikáról szóló fejezetekben. Az efféle földrész- vagy ország beszámolóknak ugyanakkor némi fogyatékossága, hogy a tanulmányok javarészt olasz szakértők tollából származnak, így e téren olykor akadhat némi hiányérzete az olvasónak.

A könyv ugyanakkor nem esik abba a kísértésbe, hogy a szükségesnél nagyobb terjedelemben foglalkozzon, netán leragadjon Ferenc pápának a menekültekkel kapcsolatos álláspontjánál. Magyar szemmel talán furcsa is, menyire nem hangsúlyos része ez a könyvnek. Illetve nagyon is hangsúlyos, abban az összefüggésben, hogy amikor a pápa a világ legidőszerűbb témáiról véleményt mond – legyen szó menekültekről, a szegényekről, a klímavédelemről – mindig az ember érdekli, az egyénről beszél. Ahogy a leszboszi útján fogalmazott: „a migránsok nem számok, hanem személyek, akiknek arcuk, nevük, történetük van.” Ferenc pápa számára pedig a migráns „a szegények szegénye”.

Külön fejezetet érdemelt a könyvben a „politikai kereszténység” valamint a politika és az egyház kapcsolta. Itt is világos iránymutatást ad Ferenc pápának az a – mexikói püspökökhöz intézet beszéde, amelyben úgy fogalmazott: „Ne helyezzétek a bizalmatokat az aktuális fáraókba, lovaikba és harci szekereikbe”. Bergoglio szerint – olvassák ki a szerzők a pápai megnyilatkozásokból – a „keresztény” (a katolikus) és „párt” két ellenkező távlat. És valóban, magam is úgy gondolom, hogy ha minden levezethető lenne például a vallási tanokból, akkor nem lenne sokszor egymással is ellentétes két, magát kereszténydemokratának valló kormányzat politikája (amire mostanság számos példát kaphattunk az uniós viták kapcsán is).

Ferenc egyébként nem azt mondja, hogy nem kell részt venni a politikában; az ellen a magát kereszténydemokrata politikaként jellemző politikai ellen emeli fel a szavát, amelyik kizáró, démonizálája az ellenfelet, mindent a jó és a rossz, az angyal-ördög ellentétek síkjára terel, és nagyon felületesen, gyorsan elintézhetőnek látja a problémák megoldását.

Ha a könyv egyes fejezeteit olvasva néhol kissé az a benyomása támadhat is az embernek, hogy nem azonos fajsúlyú írásokat olvas (ez abból is adódik, hogy a könyv alapját egy, 2017-ben megrendezett konferencián elhangzott beszédek képezik), a szerzők mindegyike egyetért abban, hogy Ferenc pápasága egy korszak vége és valami újnak kezdete. Ahogy Riccardi fogalmaz: „nem vagyok biztos abban, hogy Róma még Rómában van.”.

Ferenc az első olyan pápa, akit II. vatikáni zsinat után szenteltek pappá, és aki a harmadik évezred urbánus világból, a Buenos Aires-i megapoliszból érkezett, ahol katolikusnak lenni, a kisebbségi létet jelentette. A sokáig lenézett-lekezelt perifériáról jött, és a maga „népi egyháztanával” a nép tapasztalatából és tanúságtételéből induló pasztorációt, a meghallgatást képviseli. Ez merőben más  mint a mi európai, Szent Ágoston óta tartó jogászias, szabályokat számon kérő és büntető katolikus gondolkodásunk.

S bár a római Kúria reformja kapcsán azt a szerzők is elismerik, hogy a strukturális reform lassan megy, azt is hozzáteszik: Ferenc azt vallja, hogy: „az első reformnak a magatartás reformjának kell lennie” és „a reform nem öncél, hanem a megtérés folyamata”.

A pápát leginkább a középszerűség aggasztja. Ezért is hirdeti: „Az egyház nem süllyedhet a középszerűség védelmezőjének a szintjére” – mondja. Legfőbb ellenfelei azok, akik az egyházat olyan „önálló valóságként” értelmezik, amely állandóan csak magára  hivatkozik, leginkább önmagával foglalkozik.

A könyv azzal is részletesen foglalkozik, hogy a pápa fölé tornyosuló problémák nagy része nem a vallásosság gyengüléséből ered. A történelem legszekularizáltabb, XX. századában – Európán kívülre tekintve – rendkívüli vallási újjáéledés történt, ami az élmény alapú vallások, a keresztény területeken a pünkösdista mozgalmak térhódítását jelentette. Már a pápa iránti szimpátia gyors ki-bontakozása is azt jelezi, hogy a szekularizáció ellenére megnőtt az igény a spirituális vezetőkre.

Ismét Sólyom Lászlót, a fordítót idézve: „a periféria két nagyon erős üzenetet küldött az északi, tágabb értelemben vett európai katolikusságnak: a migrációt és a pünkösdizmust. A keresztény Európa nagy része az elsőben csődöt mondott; a másodikról pedig nem vesz tudomást”.

Ferenc pápa munkájára kezdetektől rányomta bélyegét, hogy pápasága az egyház súlyos traumájából, XVI. Benedek lemondásából ered. S még ha a pápává választásában, úgy tűnt, összetalálkoztak azok, akik elégedetlenek voltak a Kúriával, azokkal, akik becsülték a jezsuita szerzetes lelkipásztori képességeit, valamint az a tábor, amelynek tagjai meg voltak győződve arról, hogy a megújulás Európán túlról érkezhet, ez a kegyelmi időszak, mintha elmúlt volna.

A könyvön, mint valami vörös fonal, végigfut a kérdés: mennyire lesz mély és maradandó mindaz a reform, amit Ferenc pápa elindított? Pápasága mennyire hagy majd mély nyomot a katolikus egyház hosszú távú történetében? Kritikusai várakozása szerint ez a pápaság csupán „üzemi baleset”, közjáték lesz. Sokan mintha egyszerűen csak át akarnák vészelni Ferenc pápa hivatali idejét.

Ugyanakkor – és ezt a könyv is megerősíti – Ferenc pápasága egy nagyon is intenzív periódus a pápaság történetében, amely után már nem lehet visszatérni a múlthoz.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotók: Magyar Kurír