Különleges elismerésben részesültek a Pannonhalmi Területi Főapátsághoz tartozó két kistelepülés, Győrasszonyfa és Tarjánpuszta egyházközségi képviselő-testületeinek korábbi világi elnökei. Kálmán Józsefné Lívia Tarjánpusztának, Valiczkó Mihály pedig Győrasszonyfának korábban polgármestere is volt. Évtizedes közigazgatási és egyházközségi munkájukért pápai áldást vehettek át Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapáttól. A kitüntetettekkel a kezdetekről, a hit erejéről, a polgármesteri és egyházi szolgálat összefonódásáról, valamint a közösségért végzett munka nehézségeiről és szépségeiről beszélgettünk.

Váratlan elismerés a legbensőségesebb forrásból

– Először is szívből gratulálok a pápai áldáshoz! Hogyan fogadták a hírt? Számítottak erre az elismerésre, vagy teljesen váratlanul érte Önöket?

Lívia: Engem teljesen váratlanul ért, egyáltalán nem számítottam ilyen hatalmas megtiszteltetésre. Nagyon meglepődtem, és őszintén megmondom, mélyen meghatódtam. A két falunak – Győrasszonyfának és Tarjánpusztának – közös a bérmálása; az egyik évben Tarjánpusztán, a másikban Győrasszonyfán tartjuk, és most éppen mi voltunk a sorosak. Mindketten jelen voltunk az ünnepségen, amikor Cirill főapát úr átadta nekünk a pápai áldást igazoló oklevelet. Leírhatatlan érzés volt, hálát adtam a Gondviselésnek, hogy olyan élethelyzetbe segített, amelyben méltóvá válhattam erre.

Mihály: Valóban, semmit sem tudtunk róla előre. Vallását gyakorló emberként egy ilyen elismerés az életünk folyamán kapott díjak koronája. Több mint harminc évet töltöttünk el a közigazgatásban – én egy évvel idősebb vagyok Líviánál –, és a munkánkért kaptunk már elismeréseket a múltban, de ez a pápai áldás volt a legbensőségesebb, legmeghatóbb visszajelzés. Ráadásul a környékünkön nem nagyon tudunk róla, hogy világi emberek kaptak volna hasonlót, így talán az elsők között vagyunk.

Romos épületektől a virágzó vendégházig: a szolgálat kezdetei

– Menjünk vissza kicsit az időben. Hogyan indult el a konkrét, aktív szolgálatuk az egyházközségben és az egyháztanácsban?

Lívia: Az én egyházi szolgálatom szorosan összekapcsolódott a polgármesteri munkámmal. Amikor polgármester lettem Tarjánpusztán, egy hatalmas, elhanyagolt területet láttam magam előtt. Volt egy 1870 körül épült, rendkívül romos egyházi épület, az egyházközség elöljárói pedig idős emberek voltak, akikben megvolt a jó szándék, de az eszközök és a lehetőségek hiányoztak a kezükből. Úgy gondoltam, a polgármesterként szerzett tapasztalataimat és kapcsolati tőkémet az egyház javára kell fordítanom.

Akkoriban, a pályázatok „hőskorában” még mi magunk írtuk a projekteket, mi voltunk a beruházók és a kivitelezők is. Két ütemben sikerült pályázati forrásból felújítanunk az épületet: az egyik feléből egy zarándok- és vendégház lett, a másikból pedig magát a kápolnát újítottuk meg. Ezen a területen korábban a pannonhalmi apátság uradalmi éléskamrája, állattartó telepei és kertészete működött. A régi, funkcióját vesztett melléképületeket el kellett bontani, és csodálatos volt látni, mekkora összefogással, mennyi társadalmi munkával jöttek a helyiek segíteni, hogy szép, kulturált környezetet teremtsünk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan pozícióba kerültem, ahol az ötleteket meg is tudtuk valósítani. Ha ma körülnézek a faluban vagy az egyházközség területén, azt mondom: megérte a sok munka.

Az egykori uradalmi terület – már ami maradt belőle – mára önfenntartóvá vált: a felújított, 400 négyzetméteres vendégház és a mellette álló jurták forgalma évente mintegy kétmillió forinttal támogatja a helyi egyházközség működését, pótolva a csekély bevételt. Jelentős összeget tudunk még fordítani a működésre, fejlesztésekre, karbantartásra, virágosításra.

Mihály: Nálunk, Győrasszonyfán is hasonlóan indult, és a két település barátsága is ebből a közös gyökérből táplálkozik. A háború után, amikor megszűnt az apátsági uradalom, a tarjánpusztaiak egy része Asszonyfára költözött át. Pedig Tarjánpusztán a maga korában a falvak között ritkaság számba menő fejlett technológiával rendelkezett: a Bakony-ér partjáról szivattyúzták fel a vizet a mai polgármesteri hivatal helyén álló víztartályba, ahonnan gravitációs úton látták el az istállókat. Hengermalom és komoly üvegházas kertészet is volt ott, amit a helyiek csak „Császár-kertnek” hívtak a főkertész után.

Ami az én szolgálatomat illeti: régen szigorú jelölési időszak volt, nem vettek fel azonnal mindenkit az egyháztanácsba. Bizonyítani kellett. Amikor bekerültem, a polgármesteri háttérrel mi is a pályázatok felé fordultunk. Az egyházközségnek akkor 27 000 forintja volt – ami nem az én érdemem, hanem az elődöké, de ebből indultunk ki. Lebontottunk egy régi épületet, és építettünk egy gyönyörű, ötszobás plébániát, felújítottuk a templomokat, kialakítottunk egy csodás Kálváriát, és rendbe tettük a temetőt és a templomteret is.

Mindig hittem abban a mondásban, hogy „ne halat adj az embernek, hanem tanítsd meg halászni”. Minket Pannonhalmán megtanítottak arra, hogyan keressük meg a forrásokat a fejlődéshez. Ha ma visszagondolok, hogy milyen elképesztően kevés pénzből gazdálkodtunk – az első tanácselnöki tiszteletdíjam például 120 forint volt, mellette a Volánnál dolgoztam –, hihetetlennek tűnik a mai milliókhoz képest.

A hit, mint vezetői plusz és a nehézségek leküzdésének kulcsa

– Mit tud hozzáadni a személyes hit és a vallásosság a polgármesteri munkához? Jelent ez egyfajta belső iránytűt a közéletben?

Mihály: Határozottan. Nekünk, hívő vezetőknek nemcsak a felettes közigazgatási hivatalok felé kell elszámolnunk a tetteinkkel, hanem van egy másik, magasabb szintű elszámolási kötelezettségünk is. Ez adja azt a pluszt és azt a lelki erőt, ami átsegített a legnehezebb időszakokon is.

Volt egy régi mondás, amit nagyon igaznak tartok: „amelyik faluban a polgármester (vagy tanácselnök), a pap, a háziorvos és az iskolaigazgató jóban van, ott nagy baj nem lehet.” Mi mindig a kompromisszumra, a jó közös útra törekedtünk, és a főapátsággal is harmonikus volt Győrasszonyfa kapcsolata, sosem gátoltak, inkább segítettek bennünket.

Ez a lelki erő tartotta bennem a lelket akkor is, amikor a kemény munka és a stressz miatt megrendült az egészségem. 1990-ben kaptam egy agyérgörcsöt, ami után át kellett értékelnem az életemet, és csak a legfontosabb feladatokat megtartani: a családot, a polgármesterséget és az egyházközséget. Az elmúlt években tizenhat műtétem volt. A kórházban a betegtársak mindig csodálkoztak, hogyhogy sosem unatkozom vagy kesergek. Mondtam nekik, hogy én olyankor imádkozom, fenntartom a kapcsolatot a Jóistennel. Mindig éreztem a segítő kezét: amikor a második infarktusomat kaptam a rehabilitáción, 30 percen belül a műtőasztalon voltam. Az orvos megmondta: ha ez a Balaton-parton ér, most nem beszélgetünk. A Jóisten feladatok elé állított, de sosem hagyott el. Mifelénk azt mondják, a Jóisten azt bünteti, akit szeret. Én ezt sosem büntetésként, hanem megoldandó feladatként éltem meg, és az, hogy ma itt vagyok, azt bizonyítja, hogy nem fordult el tőlem.

Lívia: Akár a polgármesteri tisztséget, akár az egyházközségi elnöki tisztet nézzük, a legfontosabb az, hogy szeretni kell, amit csinálunk. Megfelelő alázat is kell hozzá. Sokszor kap az ember méltatlan kritikát a közösségért végzett áldozatos munka ellenére is, hiszen egy-egy intézkedéssel óhatatlanul sérülhetnek egyéni érdekek. Engem mindig az segített át ezeken a hullámvölgyeken, hogy a lelkiismeretem tiszta volt: tudtam, hogy jót akarok tenni, és a közösség javára cselekszem.

Az egyház tanításait szem előtt tartva tudtuk ezeket a tisztségeket hosszú távon kamatoztatni. Nemcsak a napi problémákkal foglalkoztunk, hanem képesek voltunk évekre, évtizedekre előre gondolkodni. Én nem tapasztaltam hálátlanságot sem az egyház képviselői, sem a lakók részéről; a Gondviselés erőt és tisztánlátást adott, hogy észrevegyük és kihasználjuk a lehetőségeket.

Radikális megoldások és közösségi összefogás

– Ha visszatekintenek erre a hosszú időszakra, mi volt a legnagyobb konkrét fizikai vagy infrastrukturális kihívás, amelynek leküzdésére ma is büszkén emlékeznek vissza?

Lívia: Ahogy említettem, a tarjánpusztai egyházi épületünk rendkívül vizes, salétromos volt, szinte az ablakok magasságáig állt a nedvesség a falakban. A felújításkor a kivitelezővel egyeztetve nagyon radikális módszerhez folyamodtunk: szakaszosan, az alapig kibontottuk a téglákat, elvégeztük a szigetelést, majd visszaraktuk a falat. Óriási szakmai és anyagi kihívás volt, de ha akkor ezt nem csináljuk meg rendesen, ma nem működhetne ilyen színvonalon a vendégház.

A feladatokra sosem teherként tekintettem, hanem elvégzendő munkaként. Szerencsére olyan kivitelezőket sikerült találnunk a közbeszerzések során, akik szívügyüknek tekintették a projektet. A diakónus úr egyszer azt mondta nekem: „Te úgy csinálod ezt, mintha a sajátod lenne.” És ez így igaz, másképp nem is lehet. Nem hazavittem onnan, hanem odatettem, hogy megőrizzük az értékeket.

Mihály: Nálunk a plébánia újjáépítése mellett a falu gázosítása volt a legnagyobb és legkockázatosabb vállalkozás a kilencvenes évek közepén. A szomszéd falu, Tarjánpuszta négy kilométerre volt, ők akkor nem mertek belépni a fejlesztésbe, így messziről, Ravazdról kellett áthozni a középnyomású vezetéket. A beruházás kiépítése annyiba került, mint a falu összes házának belső gázszerelési költsége együttvéve.

Amikor elindítottuk, mindössze négy biztos jelentkezőnk volt a faluban, én mégis aláírtam a szerződést – gyakorlatilag fedezet nélküli beruházásként. Volt is belőle óriási konfliktusom, a gázvállalat vezetője úgy ordított velem a hivatalban, ahogy még senki életemben. Tudtam, hogy formálisan igaza van, de azt is tudtam, hogy a falu jövője a tét. Végül kompromisszumos megoldásként a főapátsággal összefogva egy 6 hektáros terület átadásával és későbbi visszavásárlásával hidaltuk át a pénzügyi krízist. Sok álmatlan éjszakám volt miatta, de kockáztatni kellett a közösségért.

A sors fintora, hogy egy év múlva már nyolcvan-száz család kötött rá a hálózatra, és az az ember, aki a falugyűlésen a leghangosabban tiltakozott a gáz ellen, az első téli fűtési szezon után büszkén jelentette ki a fórumon: „Na, ugye megmondtam, milyen jó, hogy bevezettük a gázt Asszonyfára!” Ezen ma már csak mosolygunk. Később a tarjánpusztaiaknak is könnyebb dolguk volt, mert már csak tőlünk, egy kilométeres távolságból kellett átvinniük a vezetéket a vasút alatt.

Asszonyfán az egyházi fejlesztések is rendkívüli közösséget kovácsoltak. Az akkori gondnok, Juci néni, a Fecske család és szinte az egész falu megmozdult. Olyan emberek is eljöttek két-három napot társadalmi munkában dolgozni a plébánián és a templomon, akikről köztudott volt, hogy nem hívők, de a közösségért és a fejlődésért megmozdultak.

A templomi orgonánk története is különleges: egy győri orgonaépítő mester, Albert Miki – aki sajnálatosan fiatalon, pár éve hunyt el – győrasszonyfai osztálytársam volt. Felajánlotta, hogy épít nekünk egy gyönyörű, új orgonát a régi, manuális, lábpumpás hangszer helyett. A munkájáért egyetlen fillért sem kért, nekünk csak az alapanyagot kellett megvásárolnunk. Ma már közös kántorunk van a két faluban, a kapcsolatunk szorosabb, mint valaha.

Útravaló a jövő egyháztanácsának

– Végezetül, mit üzennének, milyen tanáccsal indítanák útnak a fiatalabb generációt, azokat az új egyháztanácsi tagokat, akik most veszik át Önöktől a stafétát és folytatják a szolgálatot?

Lívia: Ha megfogadják a tanácsomat, a legfontosabb az, hogy mindig együtt kell dolgozni és együtt kell gondolkodni a mindenkori plébánossal. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő alázat, a közösség feltétlen szeretete és a hosszú távú jövőkép. A szolgálat nem rólunk szól, hanem azokról, akiket ránk bíztak. Úgy kell végezni a munkát, mintha a sajátunkat szépítenénk, de mindig a közösség javát szem előtt tartva.

Mihály: Én bizonyos szempontból könnyebb helyzetben vagyok, mert aki a helyembe lépett, már ő is a hatvanas éveiben jár, és több mint tizenöt-húsz éve mellettem dolgozott. Pontosan ismeri a feladatokat, így neki nem is kell mondanom semmit, csak folytatnia kell azt, amit látott, és amit eddig együtt csináltunk. Hiszen egyedül az ember semmit sem tudna megvalósítani; ez a munka mindig egy szép, közös, közösségi feladat volt.

Ha mégis útravalót kellene adnom a jövőnek, akkor egy olyan gondolatot fogalmaznék meg, ami nekem mindig a szívem közepében van. Gyakran eszembe jut, hogy mennyivel szebb és könnyebb lenne a világ, ha mindannyian megfogadnánk Jézus Krisztus tanítványainak hagyott utolsó parancsolatát: „Szeressétek úgy egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.”

Ha ezt a krisztusi parancsot le tudnánk vetíteni a mindennapjainkra – az egyházközségi munkára, az önkormányzati feladatokra, a szomszédi és baráti kapcsolatainkra –, sokkal könnyebb lenne az élete mindannyiunknak. Én ezzel a gondolattal, ezzel a belső iránytűvel indítanám el az utánunk jövőket.