„A hit nem egy vallási tanrendszer elfogadása, nem erkölcsi alapelvek hangoztatása, nem jólfésült és illemtudó élet, hanem a szívünkből feltörő hatalmas IGEN. Igen egy közösségre, Igen egy helyre, Igen egy életformára, Igen az Isten-kapcsolatra, Igen magára az Istenre” – hangsúlyozta Hortobágyi T. Cirill főapát augusztus 6-án Rajta Emmánuel testvér örökfogadalmán. Urunk színeváltozásának ünnepe bencés közösségünkben az elköteleződés ideje. A reggeli laudesben egy testvérünk – Gellért Csaba, Metód testvér – öltözött be és kezdte meg a noviciátust. A konventmisén Rajta Emmánuel tett ünnepélyes örökfogadalmat. A vesperásban pedig az ünnepélyes fogadalom szerinti jubilánsok – Lukács atya, Cirill főapát úr és Pál atya – újították meg fogadalmukat és kértünk áldást rájuk.
A szerzetesi képzés második – egyéves – szakasza a beöltözéssel veszi kezdetét. A jelölt ekkor kapja meg a szerzetesruhát és új nevét a közösségben. A novícius feladata, hogy a bencés életmódot megtapasztalva, a Szentírást kitartóan olvasva és minden vágyakozásával Isten felé fordulva tisztázza, hogy valóban a szerzeteséletre van-e hivatása. 2024. augusztus 6-án Gellért Csaba, aki Cirill főapáttól a Metód nevet kapta öltözött be.
„[Illés próféta] lefeküdt és elaludt. Egyszer csak angyal érintette meg, és így szólt hozzá: »Kelj föl és egyél!« Ahogy odapillantott, lám, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett is, ivott is, de aztán újra lefeküdt aludni. Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette és azt mondta: »Kelj föl és egyél! Különben túl hosszú lesz neked az út« Fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig. Bement egy barlangba és ott töltötte az éjszakát. S lám, az Úr hallatta szavát, és szólt hozzá” – hangzott el a Királyok I. könyvéből a reggeli laudesen.
A zsolozsmán Gérecz Imre magiszter felidézte legidősebb szerzetesünk Ambrus atya szavait, aki szerint a mai világ ingerekben gazdag, de valódi élményekben szegény. Majd így folytatta: „A szerzetesi élet kezdete, a noviciátus éve viszont éppen fordítva: ingerekben szegény, mégis, egész életre meghatározó élmények, megélések ideje.” A külső zajok és a túlhajszoltság tudatos kikapcsolása belső csendre és figyelemre vezet. A szavak és gondolatok csendjében felerősödik, ami a háttérben mindig is ott szunnyadt. „Felszabadító tapasztalatok, levegőhöz jutás, de szorongással teli felismerések, lelkünkből kiszakadó érzések, régóta hordozott sebek és fájdalmak is. Ezeknek szóhoz kell jutniuk, és el kell csendesedniük, hogy észrevegyük Isten látszólag ingerszegény, de éltető jelenlétét, mint az álmából ébredő Illés a sült cipót és a korsó vizet” – mondta Imre atya. Végül Metód testvérhez fordulva így zárta gondolatait: „Rád is hosszú út vár, amihez Isten nem csak angyalokat, cipót és vizet ad neked segítségül, hanem a szent hegyre is elvezet, mert ő maga szeretne találkozni veled, megmutatni neked önmagát, és szólni hozzád.”
Metód testvér a most megkezdett egyéves noviciátus után, hivatásában megerősödve egyszerű fogadalommal köteleződhet el a bencés közösségben. Ezen időszak után pedig, ha szándékát jól megfontolta a közösség és az apát támogatásával ünnepélyes fogadalmat tehet, azaz örök életre elköteleződhet. Ahogy tette azt a konventmisében is Rajta Emmánuel testvér.
„Emmánuel testvér” – szólította az örökfogadalmat tevőt a társmagiszter, Lőrinc testvér. „Itt vagyok” – hangzott a válasz. Majd Cirill főapát folytatta: „Kedves fiam! Mit kérsz Istentől és szent Egyházától?” Emmánuel testvér pedig így felelt: „Hogy az Úr szolgálatában és Szent Benedek családjában mindhalálig állhatatosan megmaradhassak.”
Ezután Cirill atya igehirdetési következett. A homíliát változtatás nélkül közöljük.
Cirill főapát úr homíliája:
Kedves Emmánuel testvér!
Kedves Mindannyian!
Ami most itt történik – Emmánuel testvér örökfogadalmakor – az kizárólag a HITRŐL szól!
Az Istenbe vetett bizodalmas, reménykedő, állhatatos hitről! A hit nem egy vallási tanrendszer elfogadása, nem erkölcsi alapelvek hangoztatása, nem jólfésült és illemtudó élet, hanem a szívünkből feltörő hatalmas IGEN. Igen egy közösségre, Igen egy helyre, Igen egy életformára, Igen az Isten-kapcsolatra, Igen magára az Istenre!
Ez az IGEN nem egy időre, hanem egy életre szól. Kitartóan, állhatatosan, hűségben!
Mindannyian tudjuk, hogy a modern élet egyik legfontosabb tulajdonsága a mobilitás. Ma az emberek többet mozognak, mint valaha, és nem csak földrajzilag, hanem munkájuk, kapcsolataik és elköteleződésük viszonylatában is. Olyannyira, hogy sokakat egyenesen a biztonság érzésével tölt el már maga a tudat is, hogyha egy helyen, egy munkakörben, egy kapcsolatban, egy társsal nem működik a kémia, ha elégedetlen leszek bármi miatt is, van alternatíva, van választási lehetőség, és tovább állok!
Lehet ma mobilitás nélkül élni?
Mi szerzetesek is mobil emberek vagyunk, de másként! Mobilak vagyunk, hiszen ez a közösség és a hely, ez az életforma és a kapcsolatok, egyáltalán nem statikus, nem mozdulatlan, nem változatlan. Hanem úton levés, egy életen át tartó menetelés, keresés-kutatás; csúcsokkal és völgyekkel, lelkesítő élményekkel és frusztráló tapasztalatokkal, tágassággal és korlátokkal.
A mi szerzetesi mobilitásunk, nem a fizikai helyváltoztatás, nem a kapcsolatok vagy az életmód változtatása, épp ellenkezőleg, ezekben kitartóak, állhatatosak és hűségesek szeretnénk maradni! A mi szerzetesi mobilitásunk, egy belső út, a kérdések és válaszok útja, a hit belső útja, amelyik nem elégszik meg jól érthető, leegyszerűsítő, ideologikus válaszokkal, hanem folyamatosan kérdez és árnyaltabb válaszok után kutat.
Ennek a belső útnak egy nagyszerű élmény a hajtóereje, a bizonyosság élménye, a meghívottság élménye, amikor Isten megérintett engem, és ezáltal oly titokzatos és magyarázhatatlan módon, de összerendeződött minden. És ez az összerendezettség tart meg a lejtők, a korlátok és a frusztráló tapasztalatok idején is.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen belső útról szól, a tanítványok belső útjáról a mai evangélium is. Jézus már egy jóideje úton van tanítványaival Jeruzsálem felé. Amikor a Tábor-hegy közelébe érnek kiválaszt közülük hármat Pétert, Jakabot és Jánost, magával vitte őket. Talán karon is ragadta őket, és úgy ment föl velük a hegyre. Kiválasztottan, baráti közelségben, s fölfelé a hegyre, a magasba!
A Tábor-hegy a hit belső útján fontos tapasztalat mindhármójuk számára! Amikor Jézus színében elváltozik és megpillantják ragyogó arcát, azt az arcot, amit eddig mindig olyannak láttak, mint bármelyik másik emberét, a bizonyosság pillanata ez számukra.
Azután megjelenik Mózes és Illés is, a törvény és a próféták. A törvény a vallásgyakorlás, a vallási élet szabályozott ritmusát jelenti; a prófétai elem pedig a váratlan, a meglepő, előre lendítő isteni irányítás. Valódi Isten-élmény ez nekik, ez a tapasztalat belül összerendezett bennük minden.
A teljes, a tökéletes, a beteljesült élet pillanata ez. Ezt szeretné Péter megragadni. Álljanak itt sátrak, ahol mindenki félreérthetetlenül láthatja, amit ő és a két másik apostol látott. Így szinte tapinthatóvá válna Isten közelségének ereje. De Jézus nem egyezik bele Péter gondolatába. Egyszer csak újra a megszokott formájában áll előttük. Sőt még meg is tiltja, hogy beszéljenek róla, mert ezáltal a többiek épp úgy félreérthetnék a helyzetet, mint Péter.
Azt gondolnák, hogy Isten ereje látható módon, úgy nyilvánul meg közöttünk, hogy az elképzeléseink szerinti paradicsom, az ég leszáll a földre. Anélkül, hogy végigjárnánk hitben, nem pedig bizonyosságban azt az utat, amit Isten szán nekünk.
A hegyről leérve, a kitartás, az állhatatosság és a hűség ideje következik a tanítványok számára, mert ez a hit útja minden élethelyzetben. Így érthető, és egyáltalán nem véletlen, hogy Péter, Jakab és János, e látvány kiváltságos tanúi állnak majd Jézus mellett a Getszemáni kertben is, Jézus szenvedésénél; mintha azt mondanák, hogy Krisztus misztériumának ez a két eleme elválaszthatatlanul összetartozik: a kínszenvedés és a dicsőség!
Isten országa hétköznapjaink szokásos keretei között épül, a kínszenvedés és a dicsőség tapasztalata által bontakozik ki bennünk a kitartásban, az állhatatosságban és a hűségben, a hit útját járva, nem a bizonyosságét.
Kedves Emmánuel testvér!
Ott a színeváltozás hegyén bár Jézus arca sugárzik, mégsem Jézus változik meg, hanem a három tanítvány. A hit belső útján, a Jézus-kapcsolatuk útján léptek előre. A felhőből hallatszó hang: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”; arra bátorítja őket, hogy most már egész életük során a hitnek ezt az útját járják! Még a kereszt tövében is Jézusra hallgassanak, állhatatosan, hűségesen, kitartóan.
A Te életedben is voltak Tábor-hegyi jelenetek, bizonyára ez a mai alkalom, ünnepélyes-örökfogadalmad napja is ilyen! A mai napot követő sok-sok év és évtized állhatatos, hűséges kitartása hátterében álljon majd ez a mai tapasztalat!
Legyen egész életed a szívedből feltörő IGEN, Igen a mi közösségünkre, Igen erre a helyre, Pannonhalmára, Igen a mi életformánkra, Igen az Isten-kapcsolatra, Igen magára az Istenre, kitartásban, állhatatosságban, hűségben!
Ámen!
Az igehirdetés után Emmánuel testvér leborult a földre az oltár mögött, miközben a Mindenszentek litániájában kértük a szentek közbenjárását. Ezután felolvasta örökfogadalmát és azt ő és Cirill főapát is aláírta. „Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy neked éljek, és ne szégyenítsd meg engem, mert tebenned bíztam, Uram” – énekelte el háromszor a szentély felé fordulva, kitárt karral Emmánuel testvér. A zsoltárverset a közösség minden alkalommal megismételte.
Majd a szerzetesszenteléssel, és a kukulla megáldásával folytatódott a szertartás. „Vedd a kórusruhát! Viseld, mint az Istennek szentelt és az Őt dicsérő élet jelét!” Ezekkel a szavakkal adta át a kukullát Cirill atya, amit Emmánuel testvér magára öltött, majd békecsókot váltott a szerzetesközösség örökfogadalmas tagjaival. Végül a főapát Isten áldását kérte rá valamint a jelenlévőkre.
Míg Emmánuel testvér most köteleződött el örök életre, addig Lukács atya már 60 éve, míg Cirill főapát és Pál atya 40 éve. Jubileumukról a vesperásban emlékeztünk meg. „Szent Benedek atyánk azt hagyta meg Regulájában, hogy a monostorban véglegesen megmaradó testvér kérvényének felolvasása után »boruljon le minden egyesnek a lábához, hogy imádkozzanak érette.« (RB 58,23) – mondta Asztrik atya, emeritus főapát. Majd így folytatta: „Jubiláló testvéreink örökfogadalmas kérvénye itt van az oltáron, előttünk állva ők maguk tanúskodnak egykori ígéretük hiteléről. Most egymásért való imádságunk, kiengesztelődésünk és szeretetközösségünk jeleként köszöntsük örökfogadalmuk jubileumát ünneplő testvéreinket, Lukács atyát, Pál atyát és Cirill atyát a béke és a szeretet jelével. Így aztán az Úr imádságát is békességgel és reménnyel telve mondhatjuk.”
Ezután a jubilálók békecsókot váltottak a közösség örökfogadalmas testvéreivel. A liturgia végén pedig Asztrik atya ünnepélyes áldásban részesítette őket.