A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár jelenleg még zárva tart a rovarmentesítés miatt, ha azonban most körbetekintenénk a gyönyőrű polcokon, látszatra csodálatos harmónia fogadna minket. Valójában azonban nincs itt két egyforma távolság. Ez akkor vált a leginkább szembetűnővé, amikor a munkálatok miatt lepakolták a könyveket. A rovarmentesítéssel párhuzamosan történt egy lényegi újítás, amit még a vájt szeműek sem vesznek azonnal észre. Pedig négy asztalos, három hónap alatt több köbméternyi faanyagot felhasználva jó hetven négyzetméternyi új felületet épített be. De hová és miért?

Pannonhalmán nőtt fel, itt lakik és a pályafutását az ezeréves falak között kezdte az a mester, akinek irányításával megújították a teremkönyvtár polcait. Nem először dolgoztak a főapátsági könyvtárban. Szükség volt rájuk korábban is, mert az egykori mesterek nem fejezték be tökéletesen a munkát. Ahogy Gyimesi László asztalos kis félmosollyal elárulta: félmunkát végeztek a könyvtárban. Egyik mulasztásuk az volt, hogy a polcok megközelíthetőségét létrákkal, állványokkal nem biztosították – ez az 1830-as években nem készült el.

Közel két évszázaddal később, néhány évvel ezelőtt érkezett a különleges felkérés: László építse meg a hiányzó könyvtári állványrendszert! Persze az eredeti stílushoz igazodva, egyedi, könnyen kezelhető és biztonságos megoldással, mert elég komoly belmagasságok vannak a kétszintes térben. László sok időt töltött ekkor a könyvtárban és feltűnt neki az elődök másik, érthetetlen mulasztása, de erről kicsit később.

Sok-sok munkaóra, kísérletezés, gondolkodás, ötletelés és rajzolás – így kezdődött az első főapátsági megrendelés. Állvány-tesztpéldányokat készítettek, azokon tökéletesítették a formát és a funkciót, csak ezután kezdődhetett a gyártás. Lényegében majdnem ugyanannyi időt fordítottak a tervezésre, mint a kivitelezésre – de megérte. A két pannonhalmi könyvtári állvány teljesen egyedi; ilyenből sehol máshol nem készült több.

Vázszerkezetük rejtett fém, a külső burkolatuk ugyanolyan cseresznyefa, mint a könyvtári bútorzat. A díszítésként használt fekete golyóelemek és a felületkezelési technológia is szinte megegyezik. Ezek eredője, hogy a két állvány tökéletesen beleolvad a teremkönyvtár enteriőrjébe.

A mestermunkát a reprográfiai szoba tölgyfabútorai, a pátriárka látogatása alkalmából készült ikontartók, a Benedictina-gyűjtemény polcai, a Musicotheca és az Ásványtár szekrényei, valamint az R. Várkonyi Könyvtár bútorzata követte, dicsérve Gyimesi László és munkatársai tehetségét, alázatát.

Az évek alatt kialakult bizalom hasznosult akkor is, amikor néhány hónapja a könyvtár rovarmentesítési munkálatai közben ismét megkeresték őket. A könyvek lepakolásakor szembesültek ugyanis azzal, hogy az eltelt két évszázad erősen nyomot hagyott a polcokon – szinte mindegyik meghajolt, elvetemedett. Itt az idő kijavítani, nosza elő a tervrajzokkal! Ám amíg az épület szerkezetéről maradtak fenn eredeti tervek, a belsőépítészeti megoldásokról, a polcrendszerről szinte semmi. Egy kiváló asztalosnak azonban ez nem akkora gond, mert akármilyen hihetetlenül is hangzik, a bútorzatépítési technológiák alig változtak. Eltelt kétszáz év, de a technika nincs annyira távol. Ránéznek, és látják, hogy polc-beakasztásos, fogasléces megoldásokat alkalmaztak, swartnitot és furnérozást, amiket manapság már nem pontosan így használnak, de tisztában vannak a kivitelezésével.

A korabeli feljegyzések szerint Czehanovics főmonostori asztalosmester és segédei nagyjából négy év alatt építették meg a teljes bútorzatot: 150 darab, egyenként 12 polcos szekrényt. Jól látszik, hogy az energia 70 százalékát a frontfelületre fordították, míg a nem látható részeket elnagyolták.

A látható felületek kivitelezését „eszméletlen igényességgel” végezték – ahogy kései szakmai utódjuk, Gyimesi mester is megjegyezte. De a belsőre már kevesebb figyelem jutott, ami általánosságban igaz erre a korra. Mindent kézzel készítettek, feleslegesen nem dolgoztak: tehát ami nem látszik, abba csak annyi energiát öltek, amennyit feltétlenül muszáj volt. A polcrendszer belseje ezért az olcsóbb fenyőből van, csak a külső borítóelemek készültek nemesfából, azaz cseresznyéből. Tömör cseresznyefából készíteni egyébként irgalmatlan luxus lett volna, amit sem a bencés alázat, sem az anyagi lehetőségek nem engedtek meg. Felesleges is lett volna húsz köbméternyi nemesfát erre elhasználni.

Az észszerű takarékoskodás nyilvánul meg abban is, hogy vasalatokat ritkán használtak a korban, mert drága volt. Az asztalos fából állította elő a kötéseket, szegeléseket, mindent abból oldottak meg, így nagyon kevés fém van a bútorzatban. Többnyire „szemre dolgoztak”, statikailag is okosan előre ki tudták számolni a terheléseket, és minden szerkezetet három-négyszeresen túlbiztosítottak. Kivéve a polcokat, aminek okát kutatjuk, de nem értjük, hogy mi történhetett, mert azok túl nagyok és túl szélesek lettek. Így a könyvek súlyától az évek alatt gyakorlatilag az összes meghajlott, így veszélyeztetve az alattuk lévő könyveket is.

Gyimesi mester sem érti, hogyan lehetnek a pannonhalmi polcoknál két méternél hosszabb fesztávok, ráadásul bármilyen alátámasztás nélkül. A könyvek és iratok ugyanis rendkívül nehezek. A ma elfogadott méret a maximum hetven-nyolcvan centis polcszélesség. Mindegy, hogy milyen a fa, de ennél szélesebbet nem gyártanak. Bármilyen vastagot is faragtak volna a korabeli mesterek, ilyen szélességek esetén alátámasztás nélkül mindegyik meghajlott volna. László sokat gondolkodott rajta, és az a feltételezése, hogy az 1800-as évekbeli elődök egyszerűen nem voltak tisztában a könyvek súlyával. Lehet, hogy csak egy-két könyv volt a közelükben, így nem tudták felmérni, mennyire nehéz sok könyv együtt. Mert bizony nagyon súlyos. Egy másfél méteres polcra százötven kilónyi könyv gond nélkül ráfér a testesebb fajtából. Tehát vagy nem tudták felmérni, vagy úgy gondolták, hogy ezt majd később elkészítik, de aztán nem fejezték be. Erre egészen 2025-ig kellett várni.

Ásványi Ilona igazgató és a könyvtárosok hívták Lászlót egy későtavaszi napon, hogy itt a történelmi pillanat: üresek lesznek a teremkönyvtár – meghajlott – polcai. Ahogy László visszaemlékszik, sok idő nem maradt a gondolkodásra, gyorsan kellett reagálni, tehát előre tervezni sem igazán tudtak. Amit azonban biztosan tudtak, hogy ez egy olyan komoly feladat, amire a következő kétszáz évben nem lesz lehetőség. Ám ha nekiállnak, akkor a probléma is megoldódik. A következő kétszáz évre, vagy még tovább.

Arra a kihívásra persze nem számítottak, hogy Czehanovics faműves és inasai szemre dolgoztak: nincs két egyforma távolság és nincs egyetlen derékszög sem az 1800 polc között! Utóda, Gyimesi faműves a kollégáival így kénytelen volt négyszáz darab egyedi méretű alkatrészt készíteni. Mindegyik különböző méretű, nincs két egyforma közöttük, mert az összes polc más méretű, eltérő közökkel. Mivel eredetileg kézzel gyalulták őket, ebből adódóan derékszög sincsen, így egyedileg kellett felmérni és beilleszteni az összes új alátámasztást.

A méretezés, legyártás, szállítás, pakolás, beillesztés sziszifuszi munkája mellett a másik fontos követelmény az volt, hogy ne látszódjon a 21. századi bútorzati kiegészítés. Három lépésben oldották meg a szakmai-szépészeti kihívást. A frontrészek ugyanúgy megkapták a cseresznyefaborítást, mint a gomba- és rovarvédelmi felületkezelést. Egy festékanyag bekeverésével „hozzáöregítették” az alátámasztások színét az eredeti polcokhoz. A rögzítést úgy oldották meg, hogy ne látszódjon: ezért nem használtak fém kötőelemeket. Szegbelövőkkel rögzítettek, de a legfixebben majd a könyvek súlya fogja összetartani a szerkezetet. Reméljük, újabb kétszáz évig.

NÉVJEGY

Gyimesi László a 90-es évek elején az apátságban zajló nagy felújítások idején került Pannonhalmára segédnek. A főapátság akkori, nagylétszámú asztalos műhelyében inaskodott, az öreg szakiktól leste el a szakma csínját-bínját. Sok olyan fogást látott, tanult, amit a mai napig kamatoztat. A főapáti hivatal új ajtajainak beépítése volt az első komolyabb munkája. Aztán több kolostorfelújításban is részt vett. Vállalkozása egyedi belsőépítészettel, egyedi bútorok készítésével foglalkozik. Sok esetben érkeznek különleges megkérések, amikor egyedi, esztétikus és tartós megoldást kell találni – erre specializálták magukat. Külön öröm és megtiszteltetés, amikor a Főapátság tereiben és megbízásából dolgozhatnak.