XIV. Leó pápa első apostoli útja Törökországba és Libanonba vezetett. A Szentatya utazását az egység és a béke üzeneteként határozta meg. Úticéljainak sorrendje: Ankara, Isztambul végül pedig İznik, ahol Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával és a keresztény egyházak képviselőivel együtt ünnepelte a Niceai Zsinat 1700. évfordulóját. Hortobágyi T. Cirill főapát személyesen részt vett az alkalmakon, akit a közös zarándoklat fontosságáról kérdeztük.

A níceiai zsinat és ennek az évfordulója miért ennyire kiemelt, túl a történelmi jelentőségén, hogy ez volt az egyház első egyetemes zsinata?

Szerintem több ok miatt is fontos. Egyrészt, mert visszatekintve, ekkor még nem volt ágakra szakadva az egyház, ez a teljes egységnek az ideje. Amiben már vannak ugyan hagyománybeli különbségek, de azok elsősorban kulturális különbségek, spirituális különbségek, az alapmentalitásból származó különbségek, a Nyugat és a Kelet különbségei, de ezek még nem okoztak szakadást. Attól még egy és egységes volt az egyház. Másrészt azért fontos, mert egy olyan kérdéssel foglalkozott a niceai zsinat 325-ben, ami ma is nagyon fontos, hogy ki számunkra Jézus Krisztus.

Amikor arról gondolkodunk, hogyan alakul a hívő életünk, mi van a szekularizációval, hogyan kellene az evangélium üzenetét jobban átadni a mai korban, akkor végső sorban erről van szó. Mert a keresztény vallás lényege a személyes kapcsolat Krisztussal. Ma újra fel kell tenni a kérdést, hogy ki számunkra Jézus Krisztus? És akkor, 1700 éve az már tisztázódott, hogy ő nem egyszerűen egy zseni. Nem egy szuperman, akit az Isten azért küldött, hogy példát nyújtson, megtanítson és megmentsen. Hanem Krisztusban ő maga, az Úr jön el hozzánk.

És ez egy egész másfajta kapcsolat. Jézus egy olyan barát, akire ráhagyatkozhatom, rábízhatom az életemet. Nem egy tekintélyelvű vezér, akit gondolkodás nélkül követek.

A legfontosabb kérdés tisztázódott ott és akkor, miszerint az Isten ember akar lenni, együtt akar érezni velünk, és így belülről formálni minket.

A különbségek csak erősödtek és elvezettek az 1054-es egyházszakadásig, majd a reformációig, ahogy ezt a debreceni évfordulós előadásodban is levezetted. Ma hogyan állunk a különbözőségek kérdésével?

Ma megvannak a különbségek, de az egység nincs meg. Ami arra is felhívja a figyelmünket, hogy 325-ben a hit számára a legfontosabb kérdést még lehetett úgy tisztázni, hogy különböző kultúrákban éltek az egyházak, de a hitbéli egység megvolt.

Azért is lényeges a níceai zsinat évfordulóján emlékezni, mert ma olyan helyzetben vagyunk, hogy nagyon világosan lehet látni a kulturális különbségeket, a társadalmi különbségeket. Sem Kelet-Európát, sem Nyugat-Európát és egyházaikat nem lehet megérteni a társadalmi beágyazottságuk nélkül. Például Kirill pátriárka húsvéti prédikációját sem lehet megérteni annak tudása nélkül, hogy a mostani Oroszországban ő az orosz ortodoxia pátriárkája, a legjelentősebb keleti egyház-rész vezetője.

Átütő élmény volt és tanulságos is egyszerre, amikor a doxológia alkalmával kaptunk egy liturgikus füzetet. Amikor a latin liturgiában a kommemorációs rész jön, tehát ahol a pápáért és a helyi püspökért, elöljáróért imádkozunk, ott Keleten felsorolják az összes patriárkát és az összes autokefál egyház vezetőjét, mert ők együtt alkotják az ortodoxiát. A moszkvai patriárka éppen úgy benne van, mint a tiranai egyház, vagy lengyel egyház elöljárója, ami egy terjedelmesebb felsorolás. Egyházjogilag én, a pannonhalmi főapát egy területi apátság vezetője vagyok a püspökségek között, úgy az ortodoxiában nagyon sok ehhez hasonló formáció létezik.

Mi az egyházjogi jelentősége, lesz-e egyáltalán annak, hogy Leó pápa és Bartholomaiosz pátriárka találkozott?

Egyelőre szimbolikus jelentősége van. Egyházjogi jelentőségűvé akkor válik, hogyha az egyes egyházak vezetői a találkozásból levonnak valamilyen következtetést a maguk számára, és operatív cselekvésbe fordítják át. Számomra nagyon fontos Leó pápa kijelentése, miszerint pontifikátusának egyik súlypontja az egységtörekvés lesz, ami azt jelenti, hogy ő ennek tényleg akar szerepet adni.

Olvastam egy elemzést, ahol azt taglalták, vajon mit is jelent ez majd a gyakorlatban, mi az, amiről lemondhat a pápa és mi az, amiről nem mondhat le. Az I. Vatikánumot (az I. vatikáni zsinat eredményeit) nem adhatja föl. És Leó pápa primátusa (elsősége) úgy, ahogy az I. Vatikánum azt megfogalmazta, bizony akadály az ortodoxia számára. Mert ők a szinodális rendszert képzelik el, de a pápának a primátusát soha senki nem vonta kétségbe. Az ortodoxia sem vonja kétségbe, csak számukra az a kérdés, hogy mi ennek a tartalma? Joghatóság? Mert abból nem kérnek. Az ökumenikus pátriárkának a primátusát sem vonják kétségbe, de a tartalma igazából véve csak egy szimbolikus elsőbbség.

A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka például nem tud összehívni egy pánortodox zsinatot, amiben mindenkit kötelez, hogy részt vegyen, és hogyha nem vesz részt, akkor is érvényes. Ő adja ki először az autokefáliára a dekrétumot, mint az legutóbb a kijevi pátriárkátusnál történt. De ez beteljesedni csak azáltal fog, hogyha az összes többi elfogadja. És nem fogadta el mindenki.

Tehát ha a moszkvai pátriárka és Leó pápa között létrejön egy találkozó, az önmagában kevés lesz, hogyha az ortodoxia részéről nem csatlakozik ehhez mindenki?

Úgy fogalmaznám inkább, hogy a Leó és Bartholomaiosz közötti nagyszerű találkozás, ami itt lezajlott, az az orosz ortodoxia számára nem üzenet, mert a moszkvai pátriárka nem tekinti annak. A katolikus egyház jogrendjében, amit a pápa mond, az mindenki számára üzenet.

Ha a pápa felállít egy püspökséget, vagy egy egyházkerületet, az fel van állítva attól függetlenül, hogy más elismeri, vagy nem ismeri, nem is vetődik fel a kérdés. A kijevi pátriarkátusnál így vetődik fel ez a kérdés.

Amiből látszik, hogy ez nem lesz egyszerű folyamat…

Abszolút nem lesz egyszerű folyamat, de pont az a jelentősége, hogy a bázison tud elindítani valamit. Itt olyan megoldás nincs, hogy fölül kitalálják, elrendelik és aztán a végeken végre kell hajtani. A bázison adhat példát az együttműködésre, összefogásra több területen is, mint a találkozón is említett béke, a globális környezeti és a korszerű technológia támasztotta problémák, mint amilyen a mesterséges intelligencia. Pont ezeken a mindenkit érintő területeken jön át az, hogy nincs külön protestáns válasz ezekre.

Leo pápának mi a motivációja abban, hogy az egységesítésnek ezt a nehéz ódiumát, útját, egyengetését vállalja?

Szerintem kettő. Az egyik az, hogy Krisztusnak a kérése volt, hogy a tanítványok legyenek egy. Az utolsó vacsorán imádkozik a tanítványaiért, hogy legyenek egy. Olyan krisztusi küldetés egységben maradni egymással a keresztényeknek, amit nem lehet a feledés homályába nyomni.

A másik, úgy gondolom az a lelkipásztori megfontolás, amely az iszlám terjedésére egyfajta válasz, még ha az iszlám terjedése – amely szintén egy megosztott vallás – nem közvetlen kiváltó oka Leó pápa megfontolásának.

Főapát úr, különleges helyzetben voltál, hiszen a pátriárkát, aki több napot eltöltött Pannonhalmán, már jól ismerted, Leo pápát pedig még nem ismered közvetlenül. Neked mit adott hozzá a motivációdhoz a részvételed, ezen a talán nem túlzás azt mondani, hogy történelmi jelentőségű találkozón? Kijelölt-e számodra új feladatot?

Megerősítést adott, hogy az egységkeresésének az összes bonyodalma, a fáradozás az egységen nem fölösleges dolog, hanem a legfőbb egyházi szinteken elismert, támogatott és nem csak elfogadott, tolerált, hanem egy kért cselekvés is. Úgy gondolom, ez nagyon fontos. Ez így sokat adott hozzá, és ezt azért nem mindenhol tapasztaljuk, hogy ez így van. Számomra ez a legfontosabb.

Amikor Bakonybélben elindult az a kezdeményezés, hogy János testvér megjelenésével protestáns és katolikus szerzetesek éljenek együtt, akkor Kurt Koch bíborostól kértem egy megerősítő levelet. Ami azért is volt fontos, mert megjelent az Új emberben is nyomtatásban. Akinek füle van a hallásra, az hallja meg, akinek pedig ez nem tetszik, annak azt lehessen mondani, hogy ezt az egység dikasztériumának a vezetője támogatja, a legfelsőbb szinten támogatják Romában. Most pedig Leo pápa ezt az egyház témájává, feladatává teszi, amely tőlünk is válaszokat vár. Például nagyon sok helyen olvashatnak már ökumenikus bibliafordítást, Magyarországon még nem.

Egyik oldalról egyszerűen, másik oldalról nehezen megválaszolható és kommunikálható kérdés, hogy miért ennyire fontos az ökumené. Hogyan lehet ezt a fajta elköteleződést, a belső motivációt és a jelenlévő, érvényes krisztusi parancsot – legyetek egy! – úgy termőre fordítani, hogy a hívek is érezzék ennek fontosságát?

Mondok példákat. Nagyon sok a vegyes házasság. Egy vegyes házasságban élő hívő egyháza, ha úgy viszonyul a másik felekezet tagjához, hogy azzal küzdeni kell és nem úgy, hogy vedd észre az abban a hagyományban lévő értéket és éld meg – nos nagyon nem ugyanaz a két helyzet!

Sajnos a katolikus egyház azt várja el a hívőktől, hogy minden erejükkel arra törekedjenek, hogy az összes gyerek katolikus legyen. Eleve így engedi meg a házasságkötést, amit írásbeli nyilatkozattal meg kell ígérni! Ami már egy engedmény, mert a II. vatikáni zsinat előtt a protestáns félnek kellett írásban megígérni, hogy minden gyerek katolikus vallású lesz. Ez a mai napig egy abszolút életbe vágó gyakorlati probléma.

Máig él egy olyan történelmi gyakorlat, amit a katolikus egyház ugyan elítél, hogy a lányok az anya vallását, a fiúk az apa vallását követik. Számos példát tudok, például a Szent Benedek zarándokok közül többen vannak, ahol az egyik fél református, a másik fél katolikus, egyik vasárnap az egyik gyülekezetbe, a másik vasárnap a másik gyülekezetbe mennek. És nem áldoznak, tehát a protestáns fél nem járul úrvacsorához, a másik nem járul a szent áldozáshoz. Ez egy jó megoldás, de akkor is egy csonkolt megoldás.

Ott nem tartunk még, hogy teológiailag is megvalósult volna az asztalközösség, az oltárközösség. Az ige szolgálatban egyek vagyunk, ezért is tartunk már ökumenikus igeliturgiát. Az ökumenikus konferenciáink végén, a hamvazószerdai alkalmakon nem szentmise van, hanem igeliturgia.