És menjünk át a másik szobába – ezt üzeni Hortobágyi T. Cirill a politikai üzenetekkel túlterhelt globális légkörben. Talán csak pár lépés, de lelki vonatkozásában hatalmas az a mozgás, amire kér, buzdít minket a pannonhalmi főapát. A Karácsony a szent örömöt, az adventi gyertyaláng sötétséget oszlató erejét jelentse. Az ünnepi asztal ne köztünk lévő viszálykodást idézze fel. Budapesten hallgattuk meg Cirill atya adventzáró-karácsonyváró gondolatait.

Sokak szíve megrebben, nemcsak a bencés öregdiákoké, amikor meghallják adventben a halk orgonaszóval kísért dallamot: „Közelgő Istenünk elé terjesszük esdeklő imánk…” A Budapesti Egyetemi Templomban folytathatják is az éneket a pannonhalmi hagyományok szerint megtartott adventi gyertyagyújtások alkalmával. Az idei utolsó adventi vasárnapon, december 21-én Cirill főapát csatlakozott a fővárosi közösséghez. Erre az alkalomra írt, nagyon aktuális üzenetű elmélkedését szerkesztett formában közöljük:

Kedves Testvérek!

Amikor advent vasárnap estéin itt összegyűlünk, és meggyújtjuk a gyertyát, valami nagyon egyszerűt, mégis a leglényegesebbet tesszük. Nem harsogjuk tele a világot, nem akarjuk túlkiabálni a híreket, nem versenyzünk a monitorok villódzásával, plakátok tömegével.
Egyetlen lángot gyújtunk, és ezzel kimondjuk: hisszük, hogy az Isten fénye, világossága győz! Nem erőszakkal, hanem jelenléttel. Nem támadással, hanem kitartással. Nem gáncsoskodással, hanem megvilágítással.

Két idézetet hoztam mára. Az első Izajás prófétától.

„A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Gyermek születik, fiú adatik nekünk…
Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme.”

Idén is ez advent utolsó vasárnapjának üzenete. Nem program, nem kampánybeszéd, nem hatalmi stratégia, hanem ígéret. Az ígéret pedig mindig a jövőre vonatkozik, ám a jelenben kér számon minket: hogyan élünk most, amíg várunk?

Mert hogyan is élünk?

Erről szól a második idézet. Tolsztoj naplójában olvastam néhány igazán aktuális sort:

„Politikai fejtegetést, vitát, gáncsoskodást hallottam, és átmentem a másik szobába, ahol gitárkíséret mellett énekeltek és nevettek. S rájöttem, hogy a vidámság szent. A vidámság, az öröm: az isteni akarat egyik beteljesülése.”

Egy idézet Izajástól és egy Tolsztojtól.

Az egyik prófétai, ünnepélyes, kozmikus távlatú. A másik szinte anekdotikus, hétköznapi.

Mégis ugyanarról beszélnek. A sötétség és a világosság különbségéről. Arról, hogy hol van jelen az Isten.

Izajás nem azt mondja, hogy a nép bűnben jár, hanem azt, hogy sötétben. A sötétség egy állapot. Tájékozódási zavar. Elvesztett irányzék. A sötétség lehet zaj is: túl sok hang, indulat, egymásra kiabálás.

Ismerős?

Azt hiszem napjainkban mindenki tapasztalja ezt. Leleplezés, rágalmazás, szapulás, lejáratás. Szavak, amelyek nem világítanak, hanem elhomályosítanak. Mondatok, amelyek nem megérteni akarnak, hanem legyőzni. Miközben lassan elfelejtjük a legfontosabb kérdést: mi tesz bennünket emberibb emberré?

Izajás ígéretében van egy meglepő fordulat. Amikor ugyanis a sötétségben járó népnek világosságot ígér, nem azt mondja, hogy majd „erős hadsereg támad”, „igazságos reform jön”, „megvilágosodott vezető áll az élre”.

Ezek helyett az ígéret „csak” ennyi: gyermek születik nekünk. Egy gyermeknek nincs programja, nincs hatalma, nem tud minket megvédeni.  Ám ígéretet hordoz, és egyszerűen jelen van.

Isten válasza a sötétségre – nem először és nem utoljára – a jelenlét, a törékeny jelenlét.
A fény nem reflektor, hanem gyertya. Nem vakít, hanem hív. Nem kényszerít, hanem melegít.

Milyen neveket kap ez a gyermek a prófétától?
Csodálatos Tanácsadó – nem manipulátor, hanem tanácsadó, aki meghallgat.
Béke Fejedelme – nem ellenségkép-gyártó, hanem béketeremtő. A békének pedig – mondja Izajás – nem lesz vége. Nem azért, mert minden konfliktus megszűnik. Hanem azért, mert a béke nem kampánycél. A béke számára létállapot.

Tolsztoj története első hallásra szinte banális.  Valaki egy beszélgetésből kilép és átsétál egy másik beszélgetésbe, egyik szobából a másikba.

Kicsi ez a mozgás, ám lelki vetületében óriási.

Az egyik szobában: politikai fejtegetés, vita, gáncsoskodás. A másik szobában: ének, vidámság, közösség. Tolsztoj nem azt mondja, hogy az első szoba felesleges. Hanem azt, hogy nem ott van az Isten. Vagy legalábbis akkor biztos nincs ott az Isten, amikor álnok viszály, veszekedés, civódás zajlik az emberek között.

„A vidámság szent” – állítja Tolsztoj. Micsoda merész kijelentés!

Mi gyakran az aggódó igyekezetet, a kitartó erőfeszítést tartjuk felelős, komoly magatartásnak, azaz szentnek. Mintha az öröm gyanús volna. Mintha a nevetés felszínesség lenne. Pedig advent éppen azt tanítja, hogy az öröm nem menekülés a valóság elől, hanem annak legmélyebb elfogadása.

Örülni annyi, mint hinni abban, hogy a végső szó nem a sötétségé, hanem az Istené!

Vajon Tolsztoj szerint, ha szóba kerül a politika, akkor szükségszerűen át kell mennünk a másik szobába? Nem! De csak akkor maradjunk, ha vita közben is megőrizzük a másik ember méltóságát. Ha képesek vagyunk jót is feltételezni a másikról. Ha nem hazudunk a másiknak. Ha mindig a megoldást keressük.

Az adventi gyertya fénye a mi állásfoglalásunk a remény mellett. A béke mellett. A másik ember méltósága mellett. Az emberi szó tisztasága mellett.

Így oszlatjuk el a sötétséget.

Izajás nem világforradalmat hirdet, hanem világosságot.  A világosság pedig mindig konkrét helyen gyullad, itt és most. Ebben a templomban. Közöttünk, egy közösségben. A családodban, általad.

Talán adventi feladatunk sem más, mint Tolsztoj kicsiny mozdulatát újra és újra megtenni.
Amikor csak lehet, átmenni a másik szobába. Nem fizikailag. Lelkileg. Kilépni a viszályból az építésbe. A gúnyból a megértésbe. A félelemből az örömbe.

Mert az öröm szent.

Nem naivitás, nem felelőtlenség – hitvallás.  Az öröm üzenete: bízom abban, hogy Isten munkálkodik közöttünk, akkor is, amikor a világ zajos, békétlen, vagy éppen fenyegető.

Amikor meggyújtjuk a negyedik adventi gyertyát, nem azt állítjuk, hogy minden rendben van. Hanem azt állítjuk, hogy a sötétség nem végállomás.

A gyermek, aki megszületik, nem győzni akar, legkevésbé legyőzni bárkit, hanem jelen lenni.

Kérem, hogy legyen ez a fény bennünk is jelen! A szavainkban, a beszélgetéseinkben, a hallgatásunkban – és a vitáinkban is.
Hogy amikor ránk, keresztényekre néznek, mindenki meglásson valamennyit abból a világosságból, amelyről Izajás beszél.

És érezzenek meg valamit a Tolsztoj felidézte vidámságból. Az örömből, ami szent!