Ha az idei év tanulságait, üzeneteit nézzük, érdemes egy picit korábbra visszatekintenünk. Két tavalyi eseménynek ugyanis biztosan volt 2025-re is kihatása, mondanivalója. Tavaly decemberben, nagyjából egy időben a balatonfüredi iskolánkban bejelentett, egyházi személy által elkövetett visszaélések kivizsgálásának eredményével jelent meg a Telexen egy nagy véleménycikked ebben a témában. Milyen visszajelzéseket kaptál akkor erről a cikkről?

Erről az írásról nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Megfogalmazták, hogy jó a szemlélet, jó a hozzáállásunk. Valódi kritika fogalmazódik meg a cikkben, árnyalt a gondolkodás és nem elkenni akartuk benne a problémákat, nem bújtunk el. Feltűnően sok és pozitív vélemény érkezett.

Ezekben a hetekben – amikor ez a beszélgetés is készül – a magyar közéletet újabb súlyos, szexuális és fizikai gyermekbántalmazási ügyek nyilvánosságra kerülése határozza meg. Mi fogalmazódik meg Benned, mint annak a szimbolikus intézménynek a vezetőjében, amely régebbi, mint a magyar állam, és amely egyházi szervezetként elsőként vállalta fel az ilyen esetekkel való szembenézést?

Sajnos Magyarországon nem tartunk még ott, hogy a biztonságos iskola – vagy gyermekvédelmi intézmény – létrehozása kipipálható lenne. Úgy gondolom, hogy reálisan szembe kell néznünk ezzel és látnunk kell, hogy visszaélések, különböző jellegű bántalmazások, biztos, hogy mindig elő fognak fordulni. Az ilyen ügyek kezelésének viszont még nem alakult ki a szervezeti kultúrája, ezt is látni kell. Hogyan kezeljük, hogyan viszonyuljunk hozzá, mi az eljárásmód? A válaszok még nem alakultak ki. Magyarországon nincs ezzel kapcsolatban egy alapnak tekinthető hozzáállás, egy szervezeti kultúra. Ha ezekben a nem átlagos intézetekben, ahol büntetett előéletű fiatalok is vannak, ott a nevelők hosszú időn át így viszonyulhattak a gyerekekhez, és szinte csak véletlenszerűen derülnek ki az esetek, akkor az azt jelenti, hogy nem alakult ki egy biztonságos, protokollok alapján működő jelzőrendszer, ami révén a bántalmazások azonnal kiderülnének, és hatékonyan lehetne föllépni ellenük.

Hangsúlyozom, mindig támadnak majd problémák, visszaélések. Az elmúlt időszakban nálunk is voltak kisebb-nagyobb jelentőségű ügyek. Az a kérdés, hogy csirájában tudjuk-e kezelni. Olyan-e a légkör a tantestületben, amelyik ezt nem tartja megengedhetőnek, amelyik saját magát képes korrigálni és egy-egy eset arra szolgál, hogy tovább finomítsuk, végiggondoljuk a rendszert? Úgy gondolom, ez nálunk, a mi intézményeinkben – 12 iskolánk van – megvalósul.

Épp egy éve történt a feltárás, a nyilvánosságra hozatal és a bocsánatkérés a balatonfüredi iskolánkban. Mi történt azóta az elmúlt egy évben?

A balatonfüredi ügy kezelése, tipikus példája a működésünknek, amelynek a lényege, hogy a gyermek, a kiskorú védelme az első és legfontosabb. A jelzések után azonnal léptünk, az intézmény vezetőjének és a bántalmazónak pedig le kellett vonnia a megfelelő következtetést. A bántalmazó apácával megszüntettük a jogviszonyt. A saját rendje lefolytatta a kivizsgálási eljárást, aminek az lett a vége, hogy a nővért laicizálták, fölmentették a fogadalmai alól, és nem tagja többé a rendnek. Neki és az igazgatónak is vállalnia kellett a felelősséget.

A tantestületben is volt több megbeszélés, reflexió, és úgy gondolom, hogy Balatonfüreden sokat tisztult a bántalmazások kérdéskörével kapcsolatos közgondolkodás a gyerekekben, a szülőkben és a pedagógusokban is. Az érzékenyebb szemléletnek pedig minden iskolába át kell szivárognia.

Több iskolaigazgatóval is beszélgettem akkoriban és jelezték, hogy a feltárások nem várt következménye a tanárok elbizonytalanodása a fegyelmezés, visszajelzés kérdéseiben. Tapasztalsz ilyet?

A pedagógusok között ott van egy félelem is, hogy azért kialakult egy már-már aránytévesztő túlérzékenység, már annyira törékeny a gyerekek lelke, hogy vissza se lehet nekik jelezni. Szóval most van egyfajta tanácstalanság, hogy jó, jó, de hát ki és hogyan mondja meg ezeknek a gyerekeknek, hogy kapják össze magukat végre? Ezeket a helyzeteket, kezelésüket most tanulja a szervezet. Tanulja egy pedagógusi kar, hogy a tanári tekintély, a keretek, a munkafegyelem betartatásának milyen eszközei vannak. Régebben voltak olyan – akár kényszerítő – eszközök, amik belefértek a megoldásokba, de ezeket másokkal kell helyettesíteni. És nyilván nem arról van szó, hogy ne lenne munkafegyelem és hogy ne a tanár jelölje ki a kereteket. De igen, fogalmazza meg a viselkedési normákat, elvárásokat, és hogyha azt az órán a diák nem tartja meg, akkor annak legyen következménye.

Az egri tanévnyitó előadásodban mondtad, hogy a pedagógus azért Krisztus munkatársa, mert a személyiségfejlesztés, az emberi alakulás nemes és szent ügyét szolgálja. Majd így folytattad: „E nemes feladatnak pedig úgy tudunk megfelelni, ha az életünk példakép tanítványaink számára. Ám senki sem tökéletes, mindenki törékeny. A valóságot teljesen elfedve, drákói szigorral várjuk a tanítványainktól a tökéletességet és nem vonjuk be őket életünk küzdelmébe, kétségeibe. Pedig sokszor egy hitelesen fölmutatott, megküzdött élet – még akkor is, ha törékeny, még akkor is, ha vannak benne bukások, melléfogások – hiteles példa tud lenni a gyermekek előtt.” Biztató és szívderítő gondolat.

És bátorító is! Azért bátorító, mert lehet korrigálni azt, ami rossz, amit elrontottam az életemben. A felnőtt, az ne egy félistenként álljon előttük, mert irreális, hogy ezt a gyerek megvalósítja. A kamasz találkozik a saját maga törékenységével, aránytévesztéseivel, és sokszor az a nehézsége, hogy nem hisz abban, hogy ebből ki lehet lépni, hogy ez neki sikerül, és a kudarc, a félelem benntartja valamilyen aránytévesztő reakciókban, devianciákban, cselekedetekben. Ha meglátnak valami hiteleset, igazat a felnőtt megküzdött élettapasztalatából, akkor az hasznos lehet.

A Karácsony családi ünnep. Mit vár tőlünk a Teremtő és érettünk evilágra született fia, Krisztus 2025-ben? Van-e valamilyen speciális üzenete ennek az évnek? Vagy mindig ugyanazokat tudjuk elmondani?

Egyrészt ugyanazokat tudjuk elmondani, de azért sajnos vannak külön aggodalomra, mélyebb töprengésre és több imádságra okot adó történések. 2025 még bőven a szomszédunkban dúló háborúról szól, ez végig ott lebegett. Végigizgultuk az évet, lesz béketárgyalás, vagy nem, pontot lehet tenni az ukrajnai konfliktus végére, vagy sem. Egyelőre tovább zajlik a mészárlás és ki tudja hány bomba csapódik még be akár Kárpátaljára vagy más olyan területre, amely eddig nem volt háborús övezet. A speciális üzenetünk az, hogy még mindig a békéért imádkozunk, mert a háború réme itt van.

Olyan világban élünk, ahol a közösségi média és a mesterséges intelligencia torzító hatásai miatt lassan-lassan nem lehetünk biztosak a tényanyagban, a tudásban sem. Mintha mindenki azt mondana, amit csak akar, nem számítanak a tények, az igazság, csak a pillanatnyi előny, érdek, legyen az akár politikai, anyagi, gazdasági. Mi lesz így velünk, belőlünk? Hová és hogyan forduljon a keresztény ember támpontért?

Homokba dugni a fejünket nem szabad és reálisan kell nézni, hogy hol tart a világ, hol tart Európa. Van egy demográfiai válság, tartósan alacsony a termékenység, gyorsul a társadalmaink elöregedése, munkaerőhiány, kormányzási válság sok helyen, politikai bizalomválság, az intézményekbe vetett bizalom sem volt soha ennyire alacsony, a politikai polarizációról nem is beszélve és mindezek tetejébe ott egy gazdasági válság, átrendeződés. Sok embernek adott helyet Európa, új hazát azoknak, akik menekülni kényszerültek, de az integráció nem sikerült maradéktalanul. Aztán rengeteg a dezinformáció, médiaválságban és véleménybuborékokban élünk.

Válság, válság, válság, krízis, krízis, krízis… mit csináljunk atyám, mit csináljon egy keresztény ember? Mit tesz Hortobágyi Cirill, hogy megőrizze a józan eszét?

Úgy gondolom, hogy a keresztény embernek mindig a hit és a vallási kötődése – főleg a remény évében – ad egy komoly támpontot. Aztán az ember azon gondolkodik, hogy mi az, amire ő tud hatni, mi az ő felelőssége. És ami nem az én felelősségem, ahol úgysem tudok semmire hatni, abba nem teszem bele az összes energiámat. Nem engedem, hogy olyan érzelmi hatást gyakoroljon rám, hogy engem az padlóra nyomjon. Amire nincs hatásom, azt elengedem. Követem, nézem, mert képben akarok maradni, de nem szorongok miatta.

És mi az, amit a fókuszában tart a pannonhalmi főapát?

Amit a fókuszban tartok, az a szolidaritás és a segítségnyújtás annak, aki ezektől a krízisektől szenved, és akivel én kapcsolatban vagyok. Próbálom támogatni úgy, hogy ne vegyen magára olyan terheket, amikre nincs szüksége. És ami fontos: hagyatkozzál rá bátran az Isten szeretetére, hagyatkozzál rá arra a bizalomra, amit az Isten nyújt neked, mert rengeteg minden van, amire egész egyszerűen nincs ráhatásod. Nem politikai rendszerek vagy narratívák adják a biztonságot egy hívő embernek, hanem Isten jelenléte és a hűsége. Az Isten hűséges, nem tud hűtlen lenni. Az Újszövetségben pedig egyértelműen benne van az, hogy ne aggódjatok. Ne az aggódás határozzon meg, hanem Isten békéje őrizze a szíveteket. Ne a válságoktól való apokaliptikus félelem nehezedjen ránk, hanem sokkal inkább az imádság legyen a megfontolt cselekvés alapja.

Az, hogy nem félek, hogy reménykedek, egy aktív felelősségvállalást is jelent. Nem egy passzív naivitást, hogy valahogy majd csak lesz, úgyis az Isten kezében van minden. Oda kell tennünk az aktív felelősségvállalásunkat a közösségbe, a családba, a munkahelyen, hogy mindenütt a békét, a kiegyezést és a jó emberi viszonyokat próbáljuk szolgálni, építeni. Mert a pillanatnyi kudarcokon túlmutatóan a válságok közepette is lehet tanulni, erősödni, remélni egy családnak, egy szerzetesközösségnek, egy munkahelynek, egy iskolának. És a reménynek van egy időhorizontja, ami nem a földi kategóriákban gondolkodik. Az örök élet Isten végső ígérete, ez a mi reményünk. Minden, ami emberi alkotás, a földi sikerek – csak evilági horizont.

Baracskán a börtönpasztorációid alkalmával hogyan teszed a reményt kézzelfoghatóvá a fogvatartottaknak?

Gyakran beszélek nekik arról, hogy szembe kell nézniük a múltjukkal, azzal, amit elkövettek. Mindenki bagatellizálni akarja a hatóságok előtt a tetteit, azok súlyosságát, következményeit. Ez érthető emberi, önvédelmi reakció. De az önmagunkkal való leplezetlen szembenézésre szükség van, mert az segít. A külső kényszert, azt a valóságot, amiben létezünk, azt el kell fogadni – ez nemcsak a rabokra érvényes. Viszont kell egy belső szabadság, amit pedig nem vehetnek el tőlünk. Amit elrontottam az életemben, azt érdemes átgondolni. Hogyan tudnám újrakezdeni, másképp csinálni? Egy ilyen megfontolás, határozott lépés, sohasem késő senkinek.

Természetjáró ember vagy, a Bakony szerelmese, a pannonhalmi arborétum egyik őrzője. 2025 a kert éve volt a főapátságban. Most már csupaszak a földek, csak az örökzöldek világítanak, ködbe és hidegbe burkolódzik a táj – már-már vigasztalan a kép. Mit jelent a kert nekünk keresztényeknek, mire emlékeztet, miért fontos?

Egyszerre nehéz és könnyű kérdés, mert rengeteg előadást tartottam már a kert témakörében. A legfontosabb talán, hogy egy hívő embernek az Édenkert az Isten alkotta paradicsomi állapotok, a harmónia, a béke, a közvetlen istenkapcsolat jelképe – a jócselekedetek, a szeretet, a lelki élet metaforája. Ugyanakkor a bűnbeesésünk történetét is hordozza a kert, ahol megromlott a tiszta kapcsolatunk a teremtett világgal és Istenünkkel is. És sajnos annyi mindent rontottunk már el azóta, hogy feladatunk az édeni állapotokhoz vezető visszatérésen munkálkodni.

Ha már visszatérés – személyesen mi az, ami megérintett és egyfajta szeretet-üzenetet is hordozott Leó pápa és Bartholomaiosz pátriárka közös liturgiáján?

Az egyház szétszakadása 1054-ben történt és nem vagyunk rá büszkék. 1965-ben ugyan visszavonták egymás kölcsönös kiátkozását, de azt gondolom, hogy az eltelt 60 év ellenére van még távlata egymás elfogadásának és a testvériség megélésének. A két legfőbb egyházi vezető közös liturgiája erre mutatott példát. Egyszerűen az, hogy közösen végezték. Megérintettek azok a gesztusok, amelyeket gyakoroltak egymás felé. Gesztusokat tett az ortodox egyház, amikor a könyörgésekben Leó pápa nevét említették először és imádkoztak érte. Gesztust tett Leó pápa, amikor fogadta az ortodox pátriárka áldását, meghajolt előtte és keresztet vetett. A legerősebb jel az volt, hogy az egyház nem a szétosztottság, az elkülönülés felé tart, hanem a közeledés felé közös küldetésünk és közös felelősségünk erőterében. Mély és őszinte pillanatok voltak, az emberi hiúságnak semmilyen nyomát nem láttam. Igazi adventi szeretet üzenet.

A karácsony a szeretet ünnepe. És mi van az év többi, 363 napján?

Azok a napok a megvalósítás alkalmai. Az ünnepek idején nemcsak szép ruhát veszünk fel és kipucoljuk a cipőnket, hanem a lelkünket, az emberi kapcsolatainkat is igyekszünk „tisztába tenni”. Nagyobb bizalommal, nagyobb mosolyokkal ajándékozzuk meg egymást. Aztán hétköznaponként kivetkőzünk ebből az ünneplő köntösből, pedig épp az lenne a feladat, hogy az ünnep- és hétköznapokat közelítsük egymáshoz.

Szerkesztette: Kormos Gyula, Dinya Beáta