Az októberi reggel napfényében különös csendesség húzódik a határban, szelíd ébredezése a természetnek. Felhők borítják a horizontot, kékes-szürkés árnyalatba vonva az ég alját, de a napsugarak halványuló, ám határozott jelenléte mégis aranyba öltözteti a környező fákat és bokrokat. Belépünk a templomba. A padsorok között felállított asztalokon, kalocsai hímzéses terítőn friss gyümölcsök, pogácsa, s az év mind megannyi termése. Kiss József plébános áldásra tárja karjait, s ezzel a gesztussal mindenkit magához ölel; mindaz, ami az évben megtermett „az emberi munka gyümölcse”, amely most az oltár elé hozva, az áldás által beemeltetik a szentmise lényegébe. A termények megáldását követően a gyermekekért imádkoznak: Jurinka Szilveszter mosolyogva lép feléjük és hozzájuk.

A szentmise a szokásos módon folytatódik, ám különlegessé teszi a hívek nagy száma, valamint a bencés szerzetesek, s Hortobágyi Cirill főapát jelenléte. Szentbeszédében a főapát az evangéliumi szakaszhoz kapcsolódóan a hit és a bizalom növekedéséről elmélkedik.

 

„Növeld bennünk a hitet!” – kérik az apostolok Jézust, ami meglepetést okozhat azok számára, akik hallgatják vagy olvassák az evangéliumot. Erre a meglepődöttségre hívja fel a figyelmet elsőként a főapát, majd a bizalmatlanság, a hit gyengeségének tapasztalatáról is szól. Kifejti: „Jézus tanítványa csak az lehet, aki legalább valamennyire bízik a Mesterben. Aki azonban bízott már meg valakiben, az tudja, mennyi kísértésnek van kitéve a bizalom: mennyire könnyű kételkedni a másikban, a személyében, a szavaiban, az ígéreteiben…”.

 

 

 

Ugyanakkor, amiként Hortobágyi Cirill hangsúlyozza, egy csöppnyi bizalom is elegendő lehet ahhoz, hogy a hit növekedjék, a „mag fává terebélyesedjék”. Hangsúlyozza: „A bizalomban való kitartásunk nem egészen a mi saját erőfeszítésünk eredménye. Saját erőnkön fölül segítséget kapunk Isten bennünk működő Szentlelkétől. Éppen így növekedhet bizalmunk: saját bizalmatlanságom ellenére átélem, hogy van Valaki, akiben bízhatom. Aki nagyobb a szívemnél. Aki újra és újra próbálkozik velem. Aki bízik bennem – saját bizalmatlanságom mellett. Ezért mondjuk saját szívünk hitetlenségét látva, megilletődve, együtt az apostolokkal: »Növeld bennünk a hitet!«”

Hortobágyi Cirill az újmisés Szilveszter atya életútját szemlélve azt a bizalom útjaként jellemzi. Amint fogalmaz: „Megtapasztaltad, hogy Isten nagyobb a szívednél. Újra és újra próbálkozott veled, nem hagyott cserben. Küldetésedben az Úr téged, a szerzetest, ott tart saját maga közelében, és tovább akarja növelni a hitedet. Ebben a küldetésben az Úr téged, a papot, a magvetés útjára állít, hogy mások hitének növekedésén munkálkodj!” A főapát szentbeszédének végén felhívja a figyelmet az Istenben reménykedő lelkület fontosságára, arra, hogy ha „ott vagyunk mellette, megteríti az oltár asztalát, és táplál minket önmagával”.

 

 

A szentmise végén Szilveszter atya néhány szóban megköszöni a hívek jelenlétét: az otthonról, a gyökerekről, a közösségről szól, majd elcsukló hangon bocsátja el a szabadszállási híveket. Mi pedig hosszú sorokban várakozunk, hogy újmisés áldásban részesítsen bennünket.