Matteo Maria Zuppi bíboros, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke – aki Ferenc pápa békeköveteként azért dolgozik, hogy véget érjen az ukrajnai háború – volt a vendége a pannonhalmi bencés közösségnek a Bazilika 800 emlékév ünnepélyes lezárásán. Ebből az alkalomból a bencés gimnázium dísztermében a diákokkal is beszélgetett november 11-én délelőtt. A Magyar Kurír tudósítását közöljük.

Juhász-Laczik Albin, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója nagy szeretettel köszöntötte Matteo Maria Zuppi bíborost, felelevenítve az előző esti vidám hangulatot, amikor érkezése után barkóbázott néhány diákkal.

A bíboros a délelőtti találkozót is szórakoztató történettel kezdte: elmondta, hogy miért is nevezték el a szülei Matteo Mariának. Két fiú és egy lánygyermek után ismét lányt szerettek volna, de sorban fiúk születtek, teljessé téve az evangélisták névsorát (Giovanni, Luca, Marco, Matteo), így ő a Maria nevet is megkapta. Népes, hatgyermekes családba született, és akkoriban álmodozott ugyan arról, milyen jó lenne egyedül lenni a saját dolgai között, valójában egy fontos dolgot tanult meg: mennyire fontos kapcsolatokban élni, másokhoz kötődni, nem pedig saját magunkat tartani a világ középpontjának – mesélte, a fiatalokat tanítva arra, hogy nem az a boldogság, ha mindenki körülöttünk forog, hanem az, hogy össze vagyunk kötve másokkal. A többiekkel való kapcsoltban saját magunkat is jobban megértjük.

Hivatása történetének elmesélésénél is mulatságosan idézte fel, hogy vallásos családban született, de római édesapja és milánói édesanyja különbözőképpen élte meg az Úrral való kapcsolatát. A két olasz nagyvárosban élők mentalitását úgy jellemezte, hogy Milánóban az ember azért él, hogy dolgozzon, Rómában pedig azért dolgozik, hogy éljen: fél egytől sziesztáznak, hogy utána még egy kicsit visszamenjenek dolgozni – mondta némi túlzással. Apjának az Úrral való kapcsolata ez utóbbi életkeretbe illeszkedett: hosszú időket töltött a templomban imádságba mélyedve, míg édesanyja lényegretörően sorolta el kéréseit, majd ment tovább dolgozni.

A fordulatot az életében a Sant’Egidio közösséggel való megismerkedése hozta 14 éves korában, amikor találkozott olyan fiatalokkal, akik együtt olvasták az evangéliumot, és jártak a perifériákra, hogy tanuljanak a szegény gyerekekkel.

Felfedezte, hogy az evangélium szeretet, és az ő életéhez is szól. Az Úr nem tilalmakat sorol, nem azt mondja, hogy mit ne tegyél, hanem hogy mit tegyél, és megtanít a barátságra. Az Úr követésével felfedezzük, mi az igazán jó nekünk: ha nem az érdek vezet, hanem megtanulunk figyelni az embertásainkra, a barátainkra, a szegényekre. Ebből kiindulva árnyalta a fiatalok előtt, ami Szent Mártonnal történt, amikor megosztotta a köpenyét a koldussal. Ugyan csak fél köpenye maradt, de talált egy barátot.

Mi a fontosabb, a köpeny vagy a barát, akivel megváltozik az életünk?

Felfedezte, hogy a legnagyobb barát Jézus. Ha az Urat követjük, ha adunk, akkor többet kapunk, mint ha birtoklunk. A szeretetben nem az a tiéd, amit zsebre raksz, hanem a tiéd mindaz, ami a másiké, és mivel szereted őt, azt akarod, hogy ami a tiéd, az övé is legyen. Boldogabbak lennénk, ha megtanulnánk az Úrtól ezt a szeretetet, amely mindannyiunkat egyesít.

„Mit jelent a pápa követének lenni, mi benne az áldás és a nehézség?” – kérdezte az egyik diák Matteo Zuppi bíborostól, aki egyértelműen azt felelte, hogy a békéért dolgozni mindig áldás. A háború viszont mindig átok, a győztes is veszít, ahogyan Káin is romba döntötte a saját életét is.

A békéért dolgozni boldogság, ahogyan a Biblia is mondja: boldogok a béketeremtők; boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Az a másik, boldog életünk már itt a földön elkezdődik. Ha a békét keressük, a mennyország már itt elkezdődik az életünkben. Ha pedig nem törődünk másokkal, a poklot építjük magunk körül. Ha veszekedni kezdünk, és nem hagyjuk abba, elhúzódik, soha nem ér véget a veszekedés. Pokol azoknak az élete, akik nem tudnak bocsánatot kérni vagy megbocsátani, mint egy ismerőse, egy férfi, aki Rómában a Trastevere negyedben mindig kikerüli a haragosa utcáját, inkább kerülőúton megy.

A háború olyan, mint a tűzvész: fellobban, és nehéz eloltani. Szemléletesen érzékeltette a gimnazistákkal, mit jelent az ukrajnai háború: mindennap tízszer annyian halnak meg, mint ahány diák az iskolájukban tanul. Olyan fiatalok, mint ők, élni és tanulni akarnak. Gázában eddig 30–40 ezer gyerek halt meg… ezért nem szabad beleörődni a háborúba, hanem a béke emberévé kell válni, a hétköznapokban is – tanította. A béke velem kezdődik, ha abbahagyom a veszekedést, vagy ha úgy teszek, mint Márton, aki megoszotta a köpenyét.

„Hogyan jutott el idáig?” – kérdezte egy másik diák, utalva a bíborosi rangra. „Ezt időnként én is megkérdezem magamtól, amikor felveszem ezt a fura ruhát” – válaszolta Matteo Zuppi. Nem tervezte, hogy pap lesz, azt sem, hogy püspök, de igent mondott a szolgálatra, és ha erőfeszítések árán is, de megteszi azt, ami hasznos. És ami másoknak hasznos, az nekünk is jó, ebben nem lehet tévedni, ettől leszünk valóban boldogok – hangsúlyozta meggyőződéssel.

Az Úr kérte tőle ezt, és ő igent mondott. Sokféleképpen lehet igent mondani az Úrnak – tette hozzá a bíboros –, közben akár el is lehet menni mondjuk focizni, de aztán át kell gondolni, mit kér tőlünk az Úr.

„Köszönöm a figyelmet, és kérlek benneteket, tegyük jobbá közösen ezt a világot!” – buzdította búcsúzáskor a diáksereget Matteo Zuppi bíboros.

Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír

Szerkesztette: Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír