A 2024. december 29-i konventmisében Hortobágyi T. Cirill főapát nyitotta meg a jubileumi szentévet a Pannonhalmi Területi Főapátság hívei számára. „Legyen a jubileumi szentév mindenki számára a valódi, személyes találkozás pillanata az Úr Jézussal, üdvösségünk »ajtajával«” (vö. Jn 10,7.9) – hangzott el a liturgián Ferenc pápa buzdítása a szentévet meghirdető bullából.

A szentmise a kerengőfolyosón kezdődött, ahol az evangéliumi szakasz elhangzása után az alábbi részletet olvasták fel a pápai bullából:

„Spes non confundit. »A remény nem csal meg« (Róm 5,5). Pál apostol a remény szellemében intézte ezeket a bátorító szavakat a római keresztény közösséghez. A remény a közelgő jubileum központi üzenete is, amelyet egy ősi hagyomány szerint a pápa huszonöt évente hirdet meg. Gondolataimmal a remény összes zarándokához fordulok, akik Rómába utaznak, hogy megtapasztalják a Szentévet, és mindazokhoz, akik, bár nem tudnak eljutni Péter és Pál apostolok városába, de helyi templomaikban ünneplik azt. Legyen a jubileumi szentév mindenki számára a valódi, személyes találkozás pillanata az Úr Jézussal, üdvösségünk »ajtajával« (vö. Jn 10,7.9), akivel kapcsolatban az Egyháznak az a feladata, hogy mindig, mindenütt és mindenkinek hirdesse, mint a mi »reménységünket« (1 Tim 1,1).

Mindenki tudja, mit jelent reménykedni. Minden ember szívében ott a remény, az eljövendő jó dolgok iránti vágy és várakozás, annak ellenére, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő. Még így is, a jövővel kapcsolatos bizonytalanság időnként ellentmondásos érzéseket szülhet, a reményteljes bizalomtól az aggodalomig, a derűlátástól a szorongásig, a szilárd meggyőződéstől a tétovázásig és a kétségekig. Gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik csüggedtek, pesszimisták és cinikusak a jövőt illetően, mintha semmi sem hozhatna számukra boldogságot. Legyen a jubileum mindannyiunk számára lehetőség arra, hogy megújuljunk a reményben.”

A felolvasást követően a szerzetesközösség és a hívek a bazilikába vonultak, ahol Cirill atya megáldotta a vizet, majd meghintette vele az egybegyűlteket. A főapát igehirdetésében arról beszélt, hogy a szentév milyen lehetőségeket kínál a számunkra. A következőben Cirill atya homíliáját változtatás nélkül közöljük.

Kedves Testvérek!

A 25 évente visszatérő szentévek sorában, a most kezdődőnek Ferenc pápa mottóúl, a reményt adta. Hiszen „a remény nem csal meg, a remény bátorságot önt belénk” és most leginkább erre van szükségünk – írja. A remény alapját Szent Pál a Rómaiakhoz írott levelében adja meg, amikor szinte felkiállt: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől! Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard!”  

Nem véletlenül választja az év témájául a pápa a reményt, hiszen mi magánemberek, a magán életünkben, de közösségeink, a társadalom, az egyes régiók és a világ sorsának alakulásában annyi mindent tapasztalunk, ami nyugtalanít, ami szorongást kelt, ami kilátástalannak tűnik, ami elakadást okoz. Hosszan-hosszan sorolhatnánk: a világháború veszélyét, a klímakatasztrófa rémét, az instabillá vált társadalmakat (hány helyen nem tud a kormány, vagy egy vezető testület a kijelölt ciklusa végéig békében irányítani), a Föld északi féltekéjén – ahol mi élünk – a népesség öregedésével, fogyásával kell szembenéznünk; a déli féltekén a véres konfliktusokat, az éhezést is magába foglaló embertelen ínséget és az ehhez társuló robbanó népességnövekedést tapasztalunk, ami azután hazájuk elhagyására indít embereket.

És persze szinte nem is lehet számba venni egy-egy családban, egy munkahelyen, de még egyházi közösségeinkben is azokat a helyzeteket, amikor nem szárnyat adunk egymásnak, hanem egyik ember a másiknak szárnyát szegi. Így aztán egyes emberek és közösségek is képesek rezignálódni, megkeseredni, megfásulni és feladni a reményt. Ezért kiálltja felénk Ferenc pápa Szent Pállal „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől!” Azzal a meggyőződéssel teszi, hogy ha élő a kapcsolatom Krisztussal, ha megmaradok a szeretetében, akkor nem egyfajta, naiv, felelőtlen, vakremény, hanem egy lélegzetelállító, Istenbe vetett remény tud növekedni a szívünkben!

Kedves Testvérek! 

Mivel növekszik az átlagéletkor – ma hazánkban 75 év körül van – kis szerencsével sok-sok ember 3 szentévet is megér az élete során; életünk mindhárom jelentős korszakában: gyerekkorban, felnőttkorban és időskorban egyaránt. A gyermekkori még nem tudatosodik bennünk, de felnőtt és időskorunkra eső szentév, már tudatosulhat. Így aztán alkalmat ad, hogy személyes életutamat, összevessem a Krisztuséval. A szentév lehetőség arra, hogy Jézus élete tükrében felülvizsgáljam, hogy milyen irányt vett, merre tart az én életem, mi az én életem reménysége.  

Növekedik bennem az Isten szeretete, egyfajta személyes, bensőséges istenkapcsolat? Az életem egyre inkább áldozatos, mások szolgálatában leélt élet? A megpróbáltatásokat, a keresztet tudatosan vállalom a feltámadás reményében? Találjunk időt és alkalmat, hogy ezeket a kérdéseket átgondoljuk és átbeszéljük társainkkal, és a lelkivezetőnkkel! Ez a Szentév első kínálata számunkra.

A pápa a szentévet egy szimbolikus gesztussal nyitja meg, feltárul a Szent Péter Bazilika szentévi kapuja, amely aztán egész éven át, éjjel-nappal tárva, nyitva lesz. A jelenések könyvének mondata jut eszünkbe: „Nézd ajtót nyitottam előtted, amelyet senki be nem zárhat”. (3,8) Isten olyan reményt nyit számunkra, amelyet semmilyen földi hatalom nem zárhat be. Ennek a remények pedig húsvét a neve, feltámadás, Istennel való közös élet.

A szentév képe a nyitott kapu, amelyik várja a zarándokokat. Arra hív, hogy belépjünk a szentélybe és azt kérjünk az Istentől, hogy tisztítson meg minket, és öntsön új reményt a szívünkbe, hogy képesek legyünk megújulni! Amikor azt kérjük, hogy tisztítson meg minket az Isten, a saját múltunkkal nézünk szembe. Bizony felnőtt vagy idősödő korban az is eszünkbe jut, hogy mindazon, amit már megtörtént egy jottányit sem változtathatunk. Vajon létezik a múlt feloldására is remény? Igen a múlt megváltoztathatatlan, de megváltható! Ezért aztán a múltra vonatkozóan is van reményünk. Az Isten eltörli és tiszta lappal kezdhetünk, megváltott a múlt terheitől. A szentév nagy ajándéka a múlt reménye: szembenézés, a bűnvallás, a megtisztulás lehetősége is. Ez lehetne a Szentév második kínálata. 

Talán ellentmondásnak tűnik, hogy ezt a kaput aztán a szentév végén újra bezárják, befalazzák. Ennek a befalazásnak is van jelentése. Valamit világossá tesz: talán azt, hogy nem vagyunk mindig nyitottak Isten felé. A szentévi kaput emberek falazzák be; mi emberek képesek vagyunk bezárkózni önmagunkba és ilyenkor még az Isten felé is zárunk. Ám, ha az életünknek van egy olyan célja, ami túlmutat a személyes önmegvalósításon, amelyik kilépésre hív az elszigetelődésből, akkor – Ferenc pápa szavaival élve – nyitva marad a szív ajtaja. S ebben rejlik a jövő reménye: a nyitott szív tapasztalja meg a húsvétot, a feltámadást, az Istennel való közös életet! A nyitott szív a Szentév harmadik kínálata.

Kedves Testvérek!

A most kezdődő szentév felhívás arra, hogy személyes életutamat, összevessem a Krisztuséval. Lehetőség arra, hogy Jézus élete tükrében felülvizsgáljam, hogy milyen irányt vett az életem, merre tart az életem, mi az életem reménysége. Bátorítás arra, hogy úton maradjunk, maradjon nyitott a szívünk; hogy belépjünk azon az ajtón, az ő országa ajtaján, amelyet Isten nyitott előttünk és ezért már soha, „senki be nem zárhat”. (Jel 3,8)

Ámen!