Megerősítő, gazdagító és a kihívásokat nyíltan megfogalmazó vizitációt tartott a pannonhalmi bencés szerzetesközösségnél Martin Werlen svájci és Johannes Jung bécsi nyugalmazott apát 2024. februárjában. A látogatásuk célja az volt, hogy átfogó képet adjanak a teljes közösségről és működéséről, felfedjék annak erősségeit, egyúttal rávilágítsanak a törékenységére. Ahogy Imre atya egy hasonlattal megfogalmazta: a vizitáció olyan, mint egy karbantartás.
Az épületeket, számítógépeket is érdemes időről-időre szakemberekre bízni. Nem azért, mert elromlott valami, vagy dől össze az építmény, hanem, hogy a javítandó apróbb hibákat felfedezzük és orvosoljuk. Ennek a szellemében zajlott a mostani úgynevezett kánoni vizitáció is.
Kánoni, azaz az egyházjog szerinti, vagyis a jogszabályok által meghatározott normál működéshez tartozó látogatásról volt szó. A vizitációnak ugyanis létezik egy másik formája, az apostoli. Erre akkor kerül sor, ha egy közösség bajba kerül. A Szentszék ilyenkor vizitátorokat jelöl ki, akiket felhatalmaz arra, hogy akár komoly változtatásokat is végrehajtsanak annak érdekében, hogy a közösséget megmentsék. A pannonhalmi bencés szerzetesközösségnél azonban – Imre atya szavaival élve – egy általános „karbantartás” zajlott. Mint mondja nem csak a szerzetesi, hanem a civil életben – házasságban, családban, cégeknél, iskolákban – is fontos, hogy tudatosan szánjuk erre időt akkor, amikor még „nem ég a háza”. Ha ugyanis ezt megtesszük, akkor soha nem is fog égni, vagy összedőlni ez a „ház”, mert rendszeresen tudjuk „tatarozni”.
A vizitátorok a közösség minden tagjával külön-külön és együtt is beszélgettek. Ezeken olyan témák kerültek elő, mint a testvérek személyes életútja, a munkakörök, a szolgálatok, a főapátság gazdasági tevékenységei, a monostor és a szerzetesek imaélete, a testvéri kapcsolatok, az utánpótlás kérdése és az egymás közötti kommunikáció. A vizitátorok kiemelték, hogy a testvérek teljes őszinteséggel meséltek saját magukról, a közösségről. Ezt a nyíltságot tapasztalták akkor is, amikor néhányan tolmácsolásra kérték fel egy-egy szerzetestestvérüket a beszélgetések során.
Bár lenne lehetőség külső fordítót igénybe venni, ezúttal mindannyian a közösségen belülről választottak segítőt. „Ez úgy érzem a közösségen belüli növekvő bizalom jele” – fogalmazott Fülöp testvér. Ezt erősítette meg Titusz atya is, aki fordítóként volt jelen néhány személyes találkozáson. „Azokkal, akik az én segítségemet kérték, egyébként is szoros kapcsolatban vagyok. Ez az alkalom azonban a bizalom egy olyan mélységét nyitotta meg közöttünk, ami egy hétköznapi beszélgetésben nem mindig jön elő. Ajándékként éltem meg ezt a szolgálatot” – mondja Titusz atya.
Brúnó testvér nagy érdeklődéssel várta a vizitációt, hisz neki ez volt az első alkalom, hogy részt vett ilyenen. Mint mondja, kíváncsi volt arra, hogy az ő észrevételei mennyire vannak összhangban azzal, amit kívülről látnak róla és a közösségről, amely lassan négy éve az otthona. „Megerősítő és lelkesítő volt, hogy mindkét apát azt mondta, hogy Pannonhalma legnagyobb értéke ez a közösség, amely Krisztus követésére szegődött.” Neki személyesen az is sokat adott, hogy a vizitátorok biztatták, hogy lelkesedésére, idealizmusára – amit ő néha tévesen perfekcionizmusnak, vagy maximalizmusnak lát – nagy szükség van. „Megerősítettek abban, hogy fiatalként is sokat tudok tenni a közösségért. Egyszerűen azzal, hogy jelen vagyok, és lehet nem is tudatosul bennem, hogy ez másoknak mekkora nagy ajándék lehet.”
A közösség és a vizitátorok is már hónapokkal előbb készültek a látogatásra, az apátok által megküldött kérdések, témakörök mentén. „Egy vizitációnak megvan az a veszélye, hogy csak a nehézségekről beszéljünk, amin még javítani kellene. Az előzetesen megküldött levél azonban arra is hívott minket, hogy átgondoljuk miért vagyunk hálásak, mi az, ami megtart bennünket” – meséli Fülöp testvér. Mint mondja neki ez sokat adott.
Az egy hetes látogatás végén a vizitátorok egy kartában foglalták össze meglátásaikat, javaslataikat. „Kaptunk egy nagyon szép buzdítást, amiben megfogalmazták, hogy mekkora gazdagsággal is rendelkezik a mi közösségünk. Ugyanakkor egyszerű őszinteséggel és egyértelműséggel tárták elénk azt is, hogy hol lehetne még javítani” – véli Titusz atya. A kartában hangsúlyosan szerepelt, hogy a szolgálatok, az emberek sokfélesége, ami a gazdagságot adja, egyben törékenység is lehet. Figyelni kell ugyanis arra, hogy ebből egy egységes egész legyen – teszi hozzá Fülöp testvér. „Azt hiszem, hogy nagyon zsigeri módon tulajdonképpen minden nap a zsolozsmában ezt gyakoroljuk, hogy hogyan szólalhat meg együtt, egyként ez a sokféleség.”
A kartával a szerzetesközösség a jövőben tovább foglalkozik. Az abban felvetett témákat körbejárják. Ahol indokoltnak látják a változtatást, ott megkeresik annak a lehetőségét, hogyan lehet a kapott javaslatokat a gyakorlatba átültetni. „A vizitáció segített minket kicsalogatni a csigaházból” – utalt zárásként Imre atya az egyik vizitátor, Martin Werlen „Kifelé a csigaházból” című könyvére.
Fotó: Szabó Ágoston
