„Mária Istenanyaságának ünnepe bizonyosság, hogy életünk minden pillanata, fejünk minden hajszála Istenben van elrejtve, Aki megsokszorozza örömünket, sebeink pedig benne nyernek gyógyulást” – mondta Ontko Henrik atya az Istenszülő Szűz Mária főünnepén. A szerzetes újév első napján, 2026. január 1-jén elhangzó igehirdetését változtatás nélkül közöljük.

„A pásztorok sietve elmentek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket.”

A jászolhoz sietve érkező pásztorokat az istállóbarlang csendélete fogadja. Egy pillanatképbe sűrűsödik a karácsonyi ünnepkör minden történése: az útonlevés, a szálláskeresés, a születés, a csillagot követők látogatása és hódolata, vagy épp a menekülés. A Lukács által lefestett jelenet mozdulatlansága helyhez köti a pásztorokat, és helyhez köt bennünket is olvasókat, hogy ezt a statikus képet szemléljük. És hogy – paradox módon – ez a szemlélés hozzon mozgásba minket, hozza mozgásba lelkünket. Hiszen minél tovább szemléljük, annál több és mélyebb tartalmat hozó réteget találunk.

A történet szereplői által kimondott szavak és mondatok nemcsak Máriát, hanem bennünket is arra ösztönöznek, – közkeletű szóval élve triggerelnek – hogy azok kontextusában értelmezzük, amit látunk, és lépésről-lépésre rakjuk össze az üdvösségtörténet nagyobb képét. Az angyali üdvözlet, az Erzsébetnél tett látogatás, a születés, vagy épp a templomban történt bemutatás szereplői által megformált mondatokon nemcsak Mária gondolkodott el. Ezek a szavak bennünket is elérnek, és a magunk valóságában, személyes élethelyzeteinkben keresik tovamutató értelmüket, üzenetüket.

A karácsonyi ünnepkör eseménysorozatában Máriát először, mint fiatal nőt látjuk. Az angyali üdvözlet és a nem mindennapi foganás alapjaiban változtatja meg, ha tetszik, forgatja fel életét. A családi életre érett fiatal lány házasságon kívül történt foganása a társadalmi-vallási törvények és normák szigorú keretrendszerében nemcsak szokatlan, hanem törvénytelen is. Története szembehelyezkedik a hagyományokkal, és veszélyt jelent saját családja értékrendjére, elismertségére, hírnevére. A megbélyegzés és kiközösítés, de akár a megkövezés potenciális eshetőségét hordozza elsősorban önmaga, de övéi számára is. Mária alakja, nőisége nemcsak a Közel-Kelet társadalmainak, hanem vallási közösségeinek erősen patriarchális berendezkedésében, a nemek közötti különbségtételt sem mellőző gondolkodásmódjában is a helyét keresi, és alig észrevehetően készít utat többi nőtársa számára.

A jászol mellett már anyaként látjuk Máriát. Anyai alakja kapcsolatot keres és teremt mindazzal, amit a saját szüleinkkel való kapcsolatunk, vagy – nőként – épp anyaságunk története hordoz. A foganás fölött érzett örömöt, a várandóság várakozással vagy épp félelmekkel teli időszakát, a vajúdás és szülés küzdelmes tapasztalatát, a világrahozatal megkönnyebbülését és boldogságát, a várandóságtól és a szüléstől megváltozott test valóságát. Kellő tapintattal érinti érzékeny és fájdalmas rétegeinket: a gyermektelenség, vagy épp egy magzat, vagy egy gyermek korai elvesztésének fájdalmas élményét, az elhanyagoltságot, vagy az elhagyás miatti magára hagyottságot, a gyermekeiket egyedül nevelők mindennapos küzdelmét. És megidézi gyermekkorunkat: különösen is édesanyánkhoz fűződő biológiai-érzelmi kapcsolatunkat, a le- és elválás dinamikáit, az önállóságra vezető egyéni útkeresést, a növekedés és felnőtté válás kihívásokkal teli útját, vagy épp a halálban helyet követelő elengedés kiüresítő tapasztalatát.

Krisztusiként és tanúként is előttünk áll Mária. Jézus életét illetően ő a leghitelesebb forrás. Anyaként és a belső tanítványi kör tagjaként szem- és fültanúja volt mindannak, ami történt. Szótlan zarándokként volt fia társa az úton, csöndes segítője küldetésében. Szíve titkokat, szavakba nem önthető vallomásokat, és mély érzelmeket hordozott. Hallotta a világba lépő élet első lélegzetvételét, és jelen volt utolsó kilégzésnél. Mellére helyezte az érkezőt, ölében tartotta a távozót. Húsvét hajnalban pedig a pásztorokat is meghazudtoló módon sietett, hogy az üres sír szemtanújaként a feltámadás hírét vigye övéinek.

És ma Máriát Isten anyjaként is látjuk. Mert kiválasztotta és megszentelte őt az Isten, hogy az egyetlen Szent és Örökkön Élő hajléka legyen. Élethordozóvá tette, az üdvösség forrásává. Alakja, egész élete különleges módon kapcsol bennünket is, embereket – az egész emberiséget – Istenhez. Általa és Fia embersége révén életünk Istenben gyökerezik, annak üdvöt hozó, és gyógyító valóságából táplálkozik és újul meg. Mert ahogy őt megszerette és kiválasztotta, úgy választ ki, szeret és tesz szentté bennünket Isten.

Istenanyasága a változást, a megújulást vágyó emberi természetünket szólítja és érinti meg. Ő reménységünk tanúja, aki magán viseli a régi ember és a már megújult ember vonásait is: lelkünk sóvárgását, testünk és természetünk vajúdását, ahogyan az új ember – az új Éva – reményhordozó vonásait is.

És ahogyan ezt a mai betlehemi csendéletet szemléljük, nemcsak Mária élete elevenedik meg, hanem a mi belső világunk is mozgásba jön. Mert Mária Istenanyaságának ünnepe bizonyosság, hogy életünk minden pillanata, fejünk minden hajszála Istenben van elrejtve, Aki megsokszorozza örömünket, sebeink pedig benne nyernek gyógyulást.

Ámen.