Szeptember 26-án és 27-én „Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” címmel nemzetközi ökumenikus konferenciát rendez a Pannonhalmi Főapátság. Az idén immár ötödik alkalommal megrendezett tanácskozás egyik főelőadója Erik Varden OCSO, a norvégiai Trondheim megyéspüspöke. A trappista szerzetes lelkiségi és tudományos munkásságát Gérecz Imre OSB pannonhalmi szerzetes mutatja be, a Magyar Kuríron is megjelent írásában.

Amikor 2009 őszén a római Szent Anzelm Egyetem hallgatójaként megkezdtem tanulmányaimat, ablakomon keresztül a kollégium kertjében megláttam egy gyermekarcú szerzetest trappista habitusban, amint a pálmafák tövében elmélyülten olvas. Erik Varden nagy utat járt meg azóta, de mindmáig megmaradt szerzetesnek és olvasó embernek.

Megközelíthető természete, páratlan nyelvtudása (folyékonyan beszél minden európai világnyelvet), olvasottsága és intelligenciája, de leginkább spirituális érzékenysége miatt üstökösként robbant be a monasztikus, norvég és egyre inkább világegyházi köztudatba. Jellemző, hogy amikor egy Norvégiában szolgáló lengyel pappal találkoztam, és megkérdeztem tőle, vajon ismeri-e az akkor még római tanulmányait folytató szerzetest, morcosan, ahogy a buta kérdést feltevőt szokás kioktatni, odavetette válaszul, hogy Erik Vardent a norvég egyházban mindenki ismeri.

Pedig messziről indult. Vallását nem gyakorló szülei mellett egy kicsi faluban nevelkedett. Még iskolás korában szüleivel együtt Nagy-Britanniába költözött. Szellemi emberként már gyermekkorában sokat olvasott, és egyetemi tanulmányai során is az összefüggésekre éhesen és példaértékű széleslátókörűséggel dolgozott. Felnőttként tért meg. Töprengve, az elmélyülésben Istenre találva. Így lett keresztény és katolikus.

Hamarosan az angliai trappista Mount Saint Bernard monostorba kérte felvételét és megkezdte szerzetesi életét. Teológia tanulmányait Rómában a Pápai Keleti Intézetben végezte. Néhány éven át tanított a Szent Anzelm Egyetemen, majd szerzetesközössége fiatalon az apátság első Anglián kívül született elöljárójává választotta. Apátként testvérei kísérése mellett elévülhetetlen érdeme, hogy a monostor területén létrehozta az első Németalföldön kívül létesült, trappista standard szerint működő sörfőzdét (Tynt Meadow).

Alig hat éven át vezette a trappista közösséget, amikor 2019-ben Ferenc pápa a trondheimi egyházmegye élére állította. Püspökszentelésére egy hosszabb szemlélődő elvonulás után, a covid-járvány adta lehetőségek szerint 2020-ban került sor. Jelmondata szerzetesi és a kommunió-egyháztanhoz illeszkedő mottó: coram fratribus intellexi, idézet Nagy Szent Gergely egyik beszédéből, amelyben a szent egyháztanító kifejti, hogy a Szentírás szavát nem a magányos elmélkedés idején, hanem testvérei körében érti meg a maga teljességében.

Erik Varden nemcsak személyesen, de a média világában is aktívan és jól kommunikál. Találkozhatunk vele a jelmondatáról elnevezett honlapján (www.coramfratribus.com), ahol angol és norvég nyelven teszi közzé homíliáit, könyvekről és más művészeti alkotásokról írt jegyzeteit, tanításait, és számos videófelvételt. Angol nyelven több hosszú és tartalmas interjúja és előadása érhető el az interneten.

Hat könyve jelent meg. Doktori disszertációjának szerkesztett kiadását nem számítva ezek a kötetek az elmúlt években napvilágot látott lelkiségi írások. Az első, Felhasadt egyedüllét: a keresztény emlékezés címen a Szent Mauríciusz Monostor és a L’Harmattan Kiadó közös kiadásaként Tamás Ignác testvér fordításában 2023 óta magyarul is hozzáférhető. Minden fejezete a Szentírás egy-egy emlékezésre felszólító mondásának lényegét bontja ki, biblikus, teológiatörténeti és irodalmi példák segítségével. Stílusa inkább spekulatív-bölcsességi, mintsem pragmatikus. Már ebben megjelenik a szerző érzékenysége azok iránt a témák iránt, amelyek a további kötetek fókuszában állnak: megtérésként megélt szerzetesség, közösségépítés és egymás megértése, tisztaság, a szenvedés és sebzettség misztériuma.

Időzzünk el a legfrissebb kötet fölött, amit Canterbury érseke az idei év nagyböjti olvasmányának (Lent Book) választott. A könyv címe (Healing Wounds) szándékosan kétértelmű. Első fordítói asszociációnk a sebek gyógyítása lenne, ami nem is áll távol a benne rejlő gondolatoktól. Erik Varden emberségünk alaphelyzeteként tartja számon sebzettségünket. A kereszténységben olyan lehetőséget lát, amelynek a terében sérüléseink kezelhetők. Ahogy magyarul is megjelent kötetének előszavában fogalmaz: a sebek „nem gyógyíthatatlanok azonban, ha rájuk vetül a tűz pislákoló sugara, amely megsemmisíti az éjszakát, azé a tűzé, ami szeretetként jött a világba, és csak rőzsére van szüksége, hogy égjen. Amikor megértettem, hogy szerzetesnek lenni annyit tesz, mint felajánlani az életemet száraz faként erre a célra, biztos voltam benne: egyedül ez az, amire vágyom … Szerzetesnek lenni olyan, mint belakni egy határtalan világegyetemet” (17). 

A Healing Wounds ugyanakkor ennél sokkal tágabb perspektívát rajzol. Sebekről beszél, amelyek gyógyítanak. A 13-ik századi ciszterci Arnulf apát Rhythmica oratio című költeményéből kiindulva Krisztus hét sebét veszi sorra, amelyekben halandó emberségünk gyógyulásra lelt. Emberi sebzettségekről, amelyeken keresztül élettörténetünk és személyiségünk gyógyulásnak indul. Aki olvasta a Felhasadt egyedüllétet, számos emberi sorsra emlékezhet, amelyekkel Erik Varden olvasmányélményei során megismerkedett. Paradox módon ezek a mélyen sebzett élettörténetek válnak olyan elbeszélésekké, amelyek átszúrják a magány és a közöny burkát, hogy bennük felhasadjon hivatásunk és emberi méltóságunk misztériuma. Sebzettségünkben a sebzett Krisztussal azonosulhatunk. Minél teljesebben engedjük, hogy Isten Szentlelke átformáljon bennünket, annál inkább hozzá hasonulunk. Minél inkább átadjuk magunkat neki, annál közelebb kerülünk hozzá, és végül már nem tudjuk, hol végződik az ő szenvedése és hol kezdődik a miénk.

Visszhangra lelnek ebben az első kötet erős kijelentései: Krisztus megtestesülése „bennünket is Isten lehetséges megjelenéseivé (epifániáivá) tesz” (140); az Eucharisztia gyógyít, de: „ahhoz, hogy a gyógyulás átjárjon bennünket, amikor mi felemésztjük, az kell, hogy a szentség maga emésszen fel minket” (95). „Ha valaki velejéig hatóan igent mond arra, hogy újjáteremtődjön a Lélekben, az nemcsak az igent mondó alanyt, hanem azt a világot is átalakítja, amelyben él” (124). Ehhez adott termékeny táptalajt számára szerzetesélet iskolája, ahol megtapasztalta, hogy „a monostor különleges környezet, amelyet arra terveztek, hogy támogassa az időtálló állhatatosságot. Olyan hely, ahol Jézus Krisztusban élve, a mélységekkel szembe lehet nézni” (39).