Hortobágyi T. Cirill főapát vezetésével több mint 140-en vágtak neki a teremtésvédelmi keresztútnak 2025. március 8-án, hogy így hívják fel a figyelmet a teremtésvédelem – vagy világi értelmezésben környezetvédelem – fontosságára. A ravazdi templomtól a pannonhalmi Szent Márton-bazilikáig sétálva a hagyományos keresztúti stációk helyett a Föld szenvedéseihez kötött megállókat tartottak. Ahogy azt Cirill főapát úr hangsúlyozta, a teremtett világ is szenvedésnek van kitéve. „Azt, hogy az emberiség milyen sebeket okozott a Földnek, Isten teremtményének az elmúlt évszázadokban mind a mai napig tartóan, párhuzamba lehet állítani Krisztus szenvedéseivel” – mondta.

Cirill atya felelősségvállalásra buzdította a jelenlévőket. „Tudjuk, hogy a nagy világfolyamatok nem a mi kezünkben vannak, de tegyük meg azt a saját környezetünkben, ami rajtunk múlik” – hívta fel a figyelmet. Majd hozzátette: „Ne adjuk fel azt a reményt, hogy ahogy Krisztus sebei begyógyultak, úgy a Földé is.”

Ezekkel a gondolatokkal indultak útnak az egybegyűltek: családok, baráti, egyházmegyei és munkahelyi közösségek. A legfiatalabb résztvevő alig múlt öt éves, míg a legidősebb már a nyolcvanat is elkerülte.

Az első megállónál Jézus halálra ítélésével összefüggésben az elmélkedés azzal szembesítette a keresztutat járókat, hogy a teremtett világ elleni vétkeinkért Isten előtt felelősséggel tartozunk. „Az első emberpár azért űzetett ki az Éden kertjéből, mert engedve a kísértésnek evett a tiltott gyümölcsből. Most úgy tűnik, mi is kiűzetünk a saját kertünkből, amit otthonunknak ismertünk, mert mi sem hallgattunk a jó szóra. Nem tehetünk úgy, mintha nem figyelmeztettek volna épp elégszer: életmódunknak, vágyaink kielégítésének súlyos következményei lesznek.” Majd jött a megrendítő kérdés: „Krisztus a mi bűneink miatt került Pilátus elé. Oda merünk állni mellé?”

A második stáción arról emlékeztek meg a résztvevők, hogy ahogy Jézus a vállára vette a keresztet, úgy a jól működő természeti rendszerek is kénytelenek „vállukra venni” a terheket. Mindez pedig annak a következménye, hogy az emberek a gazdagság reménye és azonnali céljaik elérése érdekében kifosztják a Föld erőforrásait. „Egy hasonlat szerint olyanok vagyunk, mint akik egy gigantikus Jenga játékot játszanak…. Már nagyon sok fakockát kiszedtünk a rendszerből és bármikor eljuthatunk odáig, hogy a következő kocka kiszedésével összeomlik a torony.” Azaz Földünk már nem képes elviselni a terheket, amelyeket rárakunk.

Ilyen teher a környezetünk szennyezése is, amelyet szó szerint lépésről lépésre tapasztalhattak meg a résztvevők. A séta során ugyanis az út melletti szemetet is összegyűjtötték, és fájdalmasan gyorsan teltek a zsákok. Így érkeztek meg a harmadik megállóhoz: Jézus elesik a kereszttel. Mint elhangzott, a Földet ajándékként és olyan örökségként bízta ránk Isten, amelyért mindannyian felelősek vagyunk. Ezt azonban már nem tartjuk tiszteletben, hanem magántulajdonnak tekintjük a természetet és önkényesen rendelkezünk vele. „Jézus elesett a kereszt súlya alatt, de felkelt, újrakezdett. Rá kell néznünk, minden gyengeségünk ellenére, hogy újra tudjunk indulni Vele. Erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy mérsékeljük a környezetet pusztító károsító magatartást.”

Majd a keresztút talán legdrámaibb része következett, amikor a megalázott, megkínzott és keresztje terhe alatt görnyedő Jézus találkozott édesanyjával. A végtelen fájdalom jelent meg ott – az anyáé, aki tehetetlenül nézi végig, mit tesznek fiával, és a fiúé, aki látja, édesanyja épp úgy szenved, mint ő. Ahogy arra az elmélkedésben rámutattak, hogy talán épp ilyen aggodalom tölt el bennünket is, ha a teremtett világ szenvedésére, pusztulására gondolunk: Mi lesz gyermekeinkkel és idősödő szüleinkkel? Tovább tudunk tekinteni aggodalmainkon, félelmeinken és el tudjuk hinni, hogy van tovább? – hangzott el a kérdés. Majd a reményteljes válasz: „Hiszünk benne, hogy a világ is meggyógyulhat, s hogy ezért a végsőkig kell küzdeni. Az eredeti meghívás továbbra is él: ha hiszünk benne, Isten országa továbbra is mi közöttünk van, a teremtésben Isten munkatársai lehetünk.”

A remény üzenetét erősítette az ötödik stáció is, amikor Cirenei Simon segített Jézusnak vinni a keresztet, Veronika pedig megtörölte kendőjével Jézus arcát. Ahogy Veronika kendőt nyújtott Jézusnak, ami enyhítette szenvedését, az apró tetteink is tudnak vigaszt nyújtani a Földnek- hangzott a biztatás. „Igenis számít minden egyes ember tette és életmódja…A környezetünkön ejtett sebeket csak együtt tudjuk begyógyítani, mindenki szükséges ahhoz, hogy az egyensúly helyreálljon és élhető maradjon Isten gyönyörű teremtése.”

Jézus a keresztúton így vigasztalta a síró asszonyokat: „Jeruzsálem leányai, ne rajtam sírjatok, hanem inkább magatok és gyermekeitek miatt!” (Lk 23,27). Ez az evangéliumi szakasz vezette be a hatodik stáció elmélkedését. „A természet szenvedésében lépten-nyomon Krisztus szenvedését fedezzük fel, és ahogyan Krisztus szenvedését is emberek okozták annak idején, a természet szenvedését is a mai ember okozza” – mutattak rá. Majd arra is felhívták a figyelmet, hogy fontos felismerni felelősségünket az éghajlatváltozás előidézésében és a problémák megoldásában a cselekedet szintjén. „Keresztény emberként arra is elhívást kapunk, hogy a teljes lelkünket átható, átjáró bűnbánatot tartsunk. Így nyerhetjük el Isten vigasztaló kegyelmét, mely erőt adhat a változtatáshoz is.”

A hetedik stáció a Jézus keresztre feszítése és halála, valamint a Föld „keresztre feszítése” közötti párhuzamra világított rá. Minden kivágott évszázados fa az esőerdőkben, minden kihalófélben lévő állat- és növényfaj, minden egyes műanyagszemét, amely az óceánba kerül egy-egy újabb szeg a keresztfába. „Amikor az egyik ember fegyvert ránt a másik ellen, az is egy-egy súlyos, keresztfába mélyedő szeg. És amikor két lélek között dúl háború, amikor harag, gyűlölet, megvetés férkőzik az emberek közé, azok a kalapácsütések is ugyanúgy fájnak Krisztusnak.” Talán még most is ott visszhangzik a kérdés a tóthegyi keresztnél: „Vajon mi is azok közé tartozunk, akik kalapáccsal a kezükben állnak, és ütést mérnek a szegekre?”

Ezekkel a gondolatokkal érkeztek meg a résztvevők az utolsó stációhoz, Krisztus feltámadásához. A pannonhalmi Szent Márton-bazilika évszázados falai között ökológiai megtérésre hívták a résztvevőket. Arra, hogy védelmezői legyenek Isten művének, ami nem valami szabadon választható feladat, hanem az erényes élet lényegi része. „A szeretet civilizációja nem száll le készen a mennyből, azt nekünk kell megvalósítanunk egy felsőbb erő, a kegyelem segítségével.” Majd hozzátették: „Nekünk is közre kell működnünk, humanizálnunk kell a világot, meg kell nyílnunk Isten Lelkének, hogy a szenvedés, a megtérés és az erőfeszítés útján a feltámadás öröméhez vezessen el bennünket.”

A bazilikában Cirill főapát hangsúlyozta, hogy a teremtésvédelmi keresztutat Ferenc pápa inspirálására és a Laudato Si’ kezdetű enciklikájának gondolataiból erőt merítve szervezi meg a Főapátság immár négy éve. Majd arra kérte az egybegyűlteket, hogy közösen imádkozzák el a Miatyánkot a Szentatyáért.

A keresztút végül almaáldással zárult. Ahogy Cirill atya mondta, amikor Isten áldását kérjük az almára, azt a lelkületet tápláljuk szívünkbe, hogy vágyódunk vissza a paradicsomkertbe, ahol harmóniában él az ember a teremtett világgal és társaival is. „A kezünkben van, hogy megteremtjük-e azt a kertet saját közösségeink – családunk, egyházközségünk, munkahelyi és települési közösségünk – számára ott, ahol élünk.”