Írói pályaíve tipikusnak mondható: előbb versekkel foglalkozott, majd prózával. Mint mondja, nem ő határozza meg a formát, hanem a forma, vagyis a megírandó anyag választja saját magát. Rakovszky Zsuzsa korunk egyik legjelentősebb hazai írója, az Arcus Temporum fesztivál irodalmi díszvendége vall saját magáról, soproni múltjáról és jelenéről, valamint műveiről. A Kossuth- és József Attila-díjas szerzővel beszélgettünk, folytatás pedig az Arcuson, 2025. augusztus 22–24. között Pannonhalmán.
Sopronban született, és oda is tért vissza. Ugyanabba a házba, ahol gyerekként felnőtt. Mi az, ami visszavonzotta szülőhelyére?
Rakovszky Zsuzsa: Azt hiszem, az ember gyerekkorában szerzi a legerősebb benyomásokat, később ez az „élményképessége” eltompul, már csak ritkábban érintik meg igazán mélyen a dolgok vagy helyszínek. Azok a helyek viszont, amelyekhez a korai emlékei fűzik, még mindig képesek föléleszteni valamit az akkori érzésekből. Nem én vagyok az egyetlen az ismeretségi körömből, aki itt nőtt fel, a fiatal és felnőtt éveit Pesten töltötte, aztán idős korára hazajött. Ahogy Babits mondja: „…ahogy fogy, fogy a jövendő/egyre-egyre drágább lesz a múlt.”
Meg aztán nekem, és azt hiszem, nem csak nekem, fontos, hogy az életben legyen valamiféle folyamatosság a változás mellett, tárgyakban és helyszínekben is, nemcsak az emberi kapcsolatokban. Hogy a dolgokat ne csak a gyakorlati értékük miatt becsüljük, hanem legyen valami érzelmi viszonyunk is hozzájuk. (Ami persze azzal is jár, hogy az embernek nehezére esik bármit is kidobni, amihez valami emléke fűződik.)
Önnek is nehézséget okozott ez, megválni tárgyaktól?
RZs: Nemcsak a lakás, ahol élek, azonos a gyerekkorival, hanem a bútorok nagy része is, bár vettem pár új darabot, főleg könyvespolcot. És a város is, bár sok a változás, lényegében ugyanaz marad. Egyébként függetlenül attól, hogy itt születtem, sokkal szívesebben élek kisvárosban, mint nagyvárosban. Mielőtt hazaköltöztünk, a megelőző hét-nyolc évben kinn laktunk Budaörsön, és ha meglátogatom az ott élő barátnőmet, azok az emlékek is felélednek. Meg aztán a természet közelsége is fontos, egy nagyvárosban hosszú ideig lehet úgy élni, hogy az ember azt sem tudja, milyen évszak van éppen.
Első verseskötete 1981-ben jelent meg, és két évtized múlva az első prózakötete. Mennyire lehet tipikusnak mondani ezt? Mi határozza meg, hogy épp melyik formát választja?
RZs: Azt szoktam mondani, hogy nem én választom a formát, hanem a forma, a megírandó anyag választja saját magát. Azt hiszem, az „előbb vers, aztán próza” eléggé tipikus, utóvégre is a vershez inkább erős érzelmek kellenek, ami inkább a fiatalságra jellemző, személyesebb műfaj, mint a próza, amihez az érzéseken túl több ember- és életismeret szükséges, az, hogy az ember ne csak a saját, hanem mások szemszögéből is képes legyen nézni a világot, ami inkább idősebb korban jön meg. Persze vannak ellenpéldák, mert ellenpélda mindig mindenre van: Thomas Mann például 26 évesen írta A Buddenbrook-házat, vagy például Török Gyula A zöld köves gyűrűt, amely szerintem szintén egészen kiváló regény, 25 évesen. És ha jól emlékszem, volt olyan nagy költő, talán Conrad Ferdinand Meyer, aki az ötvenes éveiben kezdett verset írni, előtte meg talán semmit. De általában mégiscsak az a jellemző, hogy előbb a vers – már ha valaki egyáltalán ír verset –, és csak utána a próza.
Aztán meg az élet- és emberismereten kívül még egy dolog kell a prózához: szabad idő.
Mire gondol?
RZs: A verset még csak össze tudja rakni az ember a fejében akkor is, ha közben valami mást csinál, főz, tereget, vagy buszon utazik, de a prózához, különösen a regényhez, kell napi néhány óra szabad idő, ami a kenyérkereset, gyereknevelés és egyéb teendők mellett nehezen adódik. Én például annak köszönhetem, hogy megírhattam néhány hosszabb prózát, hogy létezik a Digitális Irodalmi Akadémia, amely rendszeres havi jogdíjat biztosít a tagoknak az internetre felvitt műveik után, így már nem kellett minden szabad időmben fordítanom, hogy megéljünk valahogy.
Mi az, ami motiválja a történelmi, és mi, ami a közelmúltbeli, kortárs tárgyú regények megírásánál?
RZs: Nem hiszem, hogy a kettőt nagyon éles határvonal választaná el egymástól. Mert például egy olyan regény, amelyik a gyerekkoromban, az ötvenes években játszódik, az most melyik a kettő közül? Azt hiszem, lényegében mindig ugyanazt az egy-két problémát próbálom körbejárni, csak lehetnek olyan történelmi helyzetek, amelyek élesebb megvilágításba helyezik. Az első prózakötetem, A kígyó árnyéka például tekinthető történelmi regénynek, de amiből kiindultam, az önazonosság, az identitás problémája, vagy nem is tudom, mi erre a jó kifejezés – nem arra az identitásra gondolok, amelyikbe az ember beleszületik, hanem arra a képre, amelyik kialakul benne önmagáról, és hogy mi a helyzet olyankor, amikor ez a kép különbözik attól, akit mások látnak benne, vagy valami olyasmit tud meg valaki önmagáról, amit addig nem is sejtett. A kígyó árnyékában például a főszereplő-elbeszélő valaki másnak adja ki magát, mint aki valójában, és ehhez olyan történelmi környezetre volt szükségem, ahol ez egyáltalán lehetséges, vagyis amikor még nincsenek mindenféle személyi okmányok, az utazás elég nagy nehézségekbe ütközik, és ha valaki elköltözik egy másik városba, nem egykönnyen lepleződik le, ha új személyiséget vesz föl. De a történelmi helyszín és időpont választásához az is hozzájárul, hogy nagyon érdekel a helytörténet, szóval valamelyest ez is a Sopronhoz való kötődéshez kapcsolódik. Egy kicsit úgy érzem, mintha egy ilyen régi város épületeiben és utcáiban valahogy megmaradna a múltnak valamilyen „lecsapódása”. És még egy dolog, ami a történelmi regény mellett szólhat: az, hogy ha az ember valamilyen mértékben utánozni igyekszik az akkori nyelvhasználatot, már amennyit az irodalomból ismer belőle, ezzel könnyebb megalkotni a narrátor egységes nyelvét vagy hanghordozását – és amellett jó játék is…
Van-e olyan alkotása, amelyet a kedvencének nevez, és miért pont az?
RZs: Igen, A hullócsillag éve, amely az ötvenes években, a gyerekkoromban játszódik, félig-meddig önéletrajz, ha nem is egészen, inkább „autofikció”, ahogy manapság mondják. Annak fényében, amit a fentiekben elmondtam, gondolom, nem is kell megindokolnom, hogy miért éppen az.
Rakovszky Zsuzsával az Arcus második napján, augusztus 23-án szombaton délután Bazsányi Sándor esztéta beszélget majd. Azt követően pedig felolvasószínházi előadáson hangzanak el az 1991-ben megjelent Fehér-fekete című verseskötetéből költemények. A verseket Takács Katalin és Pál András színművészek tolmácsolásában hallhatja a közönség.
Takács Katalin Jászai Mari-díjas, érdemes művész számos jelentős színházi és filmes szerepben bizonyította tehetségét. Széles repertoárja a klasszikus tragédiáktól a modern drámákig terjed. Pályáját a veszprémi Petőfi Színházban kezdte 1975-ben, de tagja volt a debreceni Csokonai Színház, a szolnoki Szigligeti Színház és a Radnóti Miklós Színház társulatának is. Jelenleg a budaörsi Latinovits Színház művésze. Nagy örömmel jön Pannonhalmára, az Arcus fesztiválra. „A Pannonhalmi Főapátság, ezeréves történelmével, természeti adottságával, az egyház életében betöltött szerepével különleges érték. Aki idelátogat, magával ragadja a hely szelleme, elfogadó légköre. Pannonhalmán mindenki kicsit jobb embernek érezheti magát. Jó itt lenni, koncertet hallgatni.”
A felolvasószínházon előadótársa Pál András, a budapesti Radnóti Miklós Színház társulatának tagja. 2006-ban végzett a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán, színész szakon. Sokoldalú tehetség, klasszikus és kortárs szerepekben egyaránt kiemelkedő. Számos film- és tévészerepben is feltűnt, ismert szinkronszínészként is dolgozik. Művészi munkáját több szakmai díjjal is elismerték.
A színművészek tolmácsolásában elhangzó versekhez Osztrosits Éva hegedűművész adja a zenei „aláfestést”. A fiatal tehetség hétévesen kezdett hegedülni, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett diplomát, majd 2024-ben doktorált. Jelenleg a Korossy kvartett és a kortárs zene elhivatott képviselőjeként az UMZE együttes tajga. Szólistaként föllépett az Osztrák–Magyar Haydn Zenekarral, a Concerto Budapesttel, a Debreceni Kodály Filharmonikus Zenekarral és a Savaria Szimfonikus Zenekarral is.
Nemcsak Rakovszky Zsuzsa, hanem a fesztivál házigazdája, Kováts Adél színigazgató is kötődik Sopronhoz. Két éves korában Csapodról költözött családjával a hűség városába a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő. Mint mondta „soproniként és keresztény neveltetésű gyerekként” otthonosan érezte magát a templomok világában, mégis a Pannonhalmi Főapátsághoz kötődik élete első monumentális templomélménye. A bazilika egyszerűen lenyűgözte. A művész, akit nemrég immár harmadjára választottak meg a Radnóti Miklós Színház igazgatójának és a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjává hálás azért, hogy épp abban az évben lehet az Arcus Temporum házigazdája, amikor Rakovszky Zsuzsa irodalmi díszvendégként lesz jelen a fesztiválon.
Az Arcus Temporum teljes zenei, képzőművészeti, irodalmi és spirituális programja elérhető a fesztivál honlapján:
